E kérdésfeltevéssel persze legalább olyan szövevényes pókhálóba sodorjuk magunkat, mint amilyenbe akkor, ha azt vizsgáljuk, mit jelent az, ha az alkotó nő, illetve milyen női figurákat jelenít meg; hiszen rögtön fel kell tennünk a kérdést, mi a beteg, mi a normális, mi a normától eltérő, létezik-e „egészséges”, „normális” ember, etc. A Kór-képek ezt a kérdést nem boncolgatja; Dr. Felszeghi Sára könyve, amely az orvos- és az irodalomtörténet határán mozog, saját bevallása szerint „pusztán” arra keres választ, hogy „használták-e az alkotók műveikben a betegséget mint eszközt, vagy az alkotók betegségei befolyásolták-e a műveik létrejöttét, s ha igen, ezek a betegségek miként tükröződnek az alkotásaikban”. (5) Élet és irodalom kapcsolatának elemzése persze finom kezeket igényel, sebészkezeket, s ezt tekintve a szerző mintha inkább az irodalomtudományban jártasabb kollégákra akarná hagyni a műtétet. Könyve így jórészt megmarad orvostudományi műnek, melynek irodalmi vonatkozásai abban mutatkoznak meg, hogy az elemzett páciensek történetesen írók. A helyzetet az is egyszerűsíti, hogy Szabó Lőrinc és Németh László – betegségeiknek dokumentálása teszi ki a könyv nagy részét – a modern kor két legelterjedtebb kórjában szenvedtek: Szabó Lőrinc szívbeteg, több infarktust él túl, Németh Lászlót a magas vérnyomás kínozza.

 

Két fejezet taglalja Szabó Lőrinc betegségeit, egyik az 1950 előttieket, a másik pedig az ’51 és ’55 közötti időszakét, különös tekintettel a költő infarktusaira. A Vers és valóság adott passzusain kívül a szerző rengeteg levélrészletet idéz, amelyben Szabó Lőrinc részletesen leírja tüneteit, rohamainak állomásait. Érdekes a lábon kihordott infarktus lefolyását szinte percről-percre jelentő naplórészlet, s megrázó a költő halálát leíró szöveg, amely a fiú, Lóci írása, bár nem azért – s így is van ez rendben –, mert a „nagy ember” halálát írja le, mert bekukkantunk valahová a pletykalapok éhségével. Egyszerűen az apa halálát végignéző fiú alakja felzaklató. Mindazonáltal a laikus olvasó lassan elvész az orvosi vélemények és zárójelentések, gyógyszerlapok (ezek mind fénykép formájában is kísérik a szöveget) özönében, amelyből nem sokat ért, s az is eszébe juthat, hogy ennek a szövegnek ideális olvasója Németh László lenne.

 

Németh aztán a következő fejezetben kerül terítékre (a kifejezés talán morbid, de valóban kézhez kapjuk az író teljes boncolási jegyzőkönyvét). Nagyrészt persze az író hipertóniával kapcsolatos munkáiról esik szó, a konkrét szépirodalmi művek közül tulajdonképpen csak az Irgalom jelenik meg. „Az élet kényszerűségeit kísérleti alkalommá, laboratóriummá kell alakítani” – idézi Dr. Felszeghi Sára Németh Lászlót, a Levelek a hipertóniáról kapcsán. (121) „Amitől félek, nem a halál, az elhülyülés, nyomorékság” – mondja Németh, s ahogy Dr. Felszeghi Sára is írja, az orvostörténeti vonatkozásokon túl egy ember félelme a kiszolgáltatottságtól az, ami Németh László hipertónia-leveleit és feljegyzéseit átbillenti a puszta orvostörténeti adalékból (ami szintén fontos, hiszen neki köszönhetjük a az első pontos, részletes feljegyzéseket a magas vérnyomás okozta betegségekről) szépirodalomba. (124) Az irodalom iránt érdeklődő laikus azonban megint csak úgy érezheti, hogy sok minden vázlatban, sőt, megemlítetlenül marad: érdekes lett volna elgondolkodni a nagyregények, a Gyász, az Iszony és az Égető Eszter szereplőinek betegségén, épp azért, mert az orvos szerző talán még tudatosabban aggatja a szereplőkre a betegséget, mint az, aki nem szakember. (Gondolhatnánk. Persze lehet, hogy éppen nem. Ezért is lett volna érdekes komolyabb szövegvizsgálatot végezni.) 

 

A könyv utolsó két fejezete aztán innen közelítve igyekszik feltárni irodalom és betegség viszonyát: Jókai és Fejes Endre műveinek kapcsán a szerző azt vizsgálja, hogyan válik a betegség metaforává. A fejezet Schopenhauer-idézettel indul, nevezetesen hogy a 19. században a betegséggel kapcsolatos elméletek közül az válik népszerűvé, mely szerint a betegség akaratunkból fakad, betegségünk kifejezi a jellemünket. Ennek, s Susan Sontag A betegség mint metafora című esszéjének fonalán haladva vizsgálja Dr. Felszeghi Sára azt, milyen összefüggést rajzol Jókai a hősei és azok betegségei között. Az utolsó Rozsdatemető-fejezet ugyanezt a megközelítést alkalmazza, azonban nem az egyén, hanem a társadalom szintjén: a kérdés immár az, hogyan rajzolja ki a társadalomban halmozottan megjelenő betegség magának a társadalomnak a „jellemét”, hogyan vetíti elő jövőjét. Mindazonáltal a gondolatok itt is meglehetősen vázlatosak, s bár ezúttal elmaradnak a laikus számára szinte leküzdhetetlen orvosi szövegek (ilyenek nem is lehetnek, hiszen most nem a szerző betegségéről, hanem a művekben megjelenő betegségábrázolásról esik szó), az elemzés ritkán lépi át az orvostörténet határait.