"A játék hasonló ahhoz, mint amit Sacha-Baron Cohen űz, aki Ali G-ként feketét, Borat-ként egy Karahsztáni médiamunkást, Bruno-ként egy meleget alakít, de talán nemcsak azért, hogy meggyőző komikusi sokoldalúságát megcsillogtassa, hanem azért is, hogy koncentrált formában szembesítsen bennünket az előítéletekkel, a bigottsággal, és azzal hogy az identitás nem szükségszerűen determinált, hanem lehet konstruált is, sőt valójában annak, egyéni választáson alapulónak kellene lennie."

Múlt héten nyílt meg a Bálint Házban Terri Potoczna kiállítása Cigány vagyok címen, melyen Csizmadia Alexa mondott megnyitóbeszédet. Ezt adjuk közre.

Cigány vagyok

Amikor cigányok jelennek meg a médiában, rendszerint nem ők prezentálják magukat, hanem az ún. többségi társadolom szürőjén keresztül, azaz eleve torzításban látjuk őket, s ez a nézőpont vagy a sztereotípiák továbbélésének, vagy a rasszizmus megerősödésének kedvez leginkább.
 
Terri Potoczna fotósorozata a rasszizmusra adott frappáns válasz.
 
No de mi is az a rasszizmus?

Az emberek már az elmúlt századokban is rasszisták voltak, de még nem tudtak róla. A világkiállításokon és a néprajzi bemutatókon bámulták az ágyékkötős pápuákat, pigmeusokat és zulukat, talán kockacukrot is dobáltak nekik.
Az 1900-as párizsi világkiállításon, melynek legnagyobb ünnepeltje Edison volt, és amit mi a magyar művészet és iparművészet diadalmeneteként tartunk számon, a fejlett országok többek között gyarmataik lakosságát mutatták be. A bőr ágyékkötöt viselő kanakok például egy bambuszkunyhó előtt ültek és kovakővel kőbunkót csiszoltak, holott azelőtt sohasem volt ilyesmi a kezükben, a francia gyarmati közigazgatás alacsonyabb rendű hivatalnokai voltak, akiket az államérdekre való tekintettel rendeltek ki a világkiállításra.
Ez a történet sokszor eszembe jut, amikor pl. romákról készült fotókiállítást látok, mert ezek ma is gyakran sztereotípiákat akarnak megerősíteni, jobb esetben a tisztes szegénységről és a marginalitásról. Mintha fontosabb lenne a belénk ivódott képek megerősítése, további sulykolása, mint a képek alanyaira fordított valódi, önzetlen figyelem.
 
A kanakokat a világkiállítás után  a Gyarmati Múzeum európai turnéra küldte, mindeközben a kanakok többször is leveleket írtak múzeum igazgatójának azt kérdezve, mikor térhetnek haza és foglalhatják el újra hivatalukat. Mivel választ nem kaptak, egy napon megszöktek az őket szállító vagonokból, potyautasként egy hajóra szálltak, amelyről azt gondolták, hogy hazájukba, Új-Kaledóniába tart, valójában azonban a hajó úticélja Libanon volt. Amikor a tengerészek felfedezték a hajó gyomrában bújkáló potyautasokat, büszkék voltak rá, hogy a világkiállítás kanakjait szállíthatják, bőségesen elláták őket enni- és innivalóval, miközben arról érdeklődtek, évente hány kőbunkó készül Új-Kaledóniában.
Az előítéletek bizony makacs dolgok.
 
A „B“ kategóriás festmények tanulsága szerint, amiket ha máshonnét nem, a régimódi lakberendési üzletekből vagy a használtcikk-piacokról ismerhetünk, sokan ma is kivetítik romantikus hajlamaikat és elfojtott vágyaikat a romákra, gondoljunk csak a pipázó öreg cigányokra vagy a buja cigánylányokra, jósnőkre.  Ennek gyökere messzire vezet, egészen a gyarmatosítókig és a XVI. századig, amikor megalkották a „nemes vadember“ (Noble Savage) fogalmát, a szenvedélyes, érzéki természeti népekről, ami ritka makacs elméletnek bizonyult, talán mert Rousseau is kiállt mellette és az európai kiváltságokon és öröklött elönyökön alapuló társadalmi berendezkedéssel szemben idealizálta.  Kimondatlanul is ez a gondolatkör húzódik meg az említett festménytípusok és a sztereotíp fotóábrázolások mögött is.
Figyelemreméltó, hogy az elmélet már az őslakosság leigázása után kapott szárnyra és sokak szerint a bűntudat hívta életre. A lényege azonban az, hogy a felül lévők úgy vélekednek a társadalmi ranglétrán alattuk elhelyezkedőkről, hogy erényük nem a fejben, hanem a szívben van, azaz tulajdonképpen irracionális lényeknek tekintik őket, ami bárhogyis nézzük, az elnyomás cukormázzal bevolt formája. A cukormáz alatt pedig ugyanaz van, mint pl. a lovagkor eszményi nőideáljai mögött: a szerelmi költészet múzsáit az egekig magasztalták ugyan, de elvitatták tőlük a racionalitás képességét, hogy a jogokról már ne is beszéljünk.
 
Terri Potocznától mi sem idegenebb, mint ez a felfogás, ami ellen tulajdonképpen felveszi a harcot fotósorozatával. Projektjének résztvevőit játszótársaknak tekinti, a festészet évszázadainak portrékínálatát pedig egy szerepjáték figuráinak. Ezzel egy provokatív kérdést tesz fel: miért is van az, hogy a festészetben a cigányok megjelenése az ún. zsánerképekre korlátozódik, miért mások előregyártott kényszerképzeteinek statisztái. Miért ne jelenhetnének meg akár a szalonportrékon? Legalább egy gondolatkísérlet erejéig.

A játék hasonló ahhoz, mint amit Sacha-Baron Cohen űz, aki Ali G-ként feketét, Borat-ként egy Karahsztáni médiamunkást, Bruno-ként egy meleget alakít, de talán nemcsak azért, hogy meggyőző komikusi sokoldalúságát megcsillogtassa, hanem azért is, hogy koncentrált formában szembesítsen bennünket az előítéletekkel, a bigottsággal, és azzal hogy az identitás nem szükségszerűen determinált, hanem lehet konstruált is, sőt valójában annak, egyéni választáson alapulónak kellene lennie.
Terri Potoczna munkájának címe: Cigány vagyok, a képek azonban másról beszélnek. Arról, hogy ha levesszük az akár jó akár rossz értelemben vett előítéletek szemüvegét, az etnikai különbségek láthatatlanná válnak, az európai vizuális kultúra pedig osztatlan, közös tulajdonunk.

Cs. A.