Azt mondják, létezik valami láthatatlan kötelék az emberek között. Legyenek fehérek vagy feketék, éljenek az északi sarkon vagy az esőerdőben, összeköti őket egy pókháló vékonyságú, múltban gyökerező szövet, amelyről tudomásuk nincsen, mégis ott van bennük, gondolataikban, mozdulataikban, érzéseikben.
Talán létezik.
Hétfő, 2010. augusztus 2. Strand a Balaton partján.
A gyenge északi szél meg sem mozdítja a víz felszínét, a túlsó part tisztán látszik. Még csak pár törölköző tarkállik a füvön, lassan gyűlnek a fürdőzők, még sor sincs a pénztárnál.
A fiú elengedi a lány kezét, ledobja a hátizsákot, körülnéz: itt jó lesz. Vetkőzni kezdenek. A lány bikinire, a fiú magán hagyja a terepszínű trikót. Így is látszik, hogy az egész teste tetovált. Kopaszra nyírt fejét kétoldalt egy sas szárnyai borítják. A sas teste a tarkóján, alatta egy nyilakból álló kereszt. Karjain sasok, repülők, két szögletes S betű egymás mellett, és igen, jól látom, egy horogkereszt. Nem merem sokáig nézni, de újból és újból odafordulok. Hallgatom a beszélgetésüket: magyarok. Nézem a fiú arcát, pufi, mint az egész teste, két apró gödröcskével, ha mosolyog. És mosolyog, kedvesen hívja a lányt fürödni. Elindulnak. A Balaton ilyenkor még hidegnek tűnik, aki nem szokott hozzá, az lassan merészkedik bele. A fiú bokáig áll a vízben, sziszeg, huhog. Lép egyet, lötyköli a lábát, szoktatja magát a hideghez.
– Oda menjél a fa alá, az árnyékba! Ott vetkőzzetek!
A termetes asszony még alig lépett el a pénztártól, a gyerekei már a víznél vannak, azokat dirigálja teljes hangerővel. Utol is éri őket, még a kezében a tömött táska, úgy ráncigálja róluk a ruhát, sorban mind a négyről, hadd menjenek fürödni. Azok sikonganak, kiabálnak, magyarázzák egymásnak, hogy mennyire jól tudnak úszni, hogy milyen mélyre merülnek majd. A szétszórt törölközőkön üldögélők mind őket figyelik, ki mosolyogva, ki fejcsóválva. A legtürelmetlenebb kisfiú már a lépcsőnél van, csörtet be a vízbe. Meg sem torpan, vézna karjaival csapkod, fröcsköl, a csillogó vízcseppek megülnek fekete haján. A tetovált fiú lábujjhegyen áll a derékig érő vízben, kezeit megemeli, hogy a felszín felett legyenek, mindkét kézfeje lelóg. A kisfiú odaér, nagy csobbanással beleveti magát a vízbe, a terepszínű trikóról csurog a Balaton vize. A gödröcskék eltűnnek, helyüket kemény, vad gyűlölet veszi át. A tetovált káromkodva megfordul, addigra a fekete fej is előbukik a vízből. A közelben állók mozdulatlanná dermednek. Látják a tetoválásokat, látják a viháncoló gyerek barna bőrét, és látják a dühöt a csöpögő trikó felett. De nem láthatják azt a szikrát, ami elindult valahol az idő mélyén a láthatatlan idegpályákon át, és valami csoda folytán annyira megerősödött, hogy megállított egy lendülő kezet.
Azok ketten egy darabig még bámultak egymásra, aztán lehajtott fejjel elfordultak, a kisfiú visszament a lépcsőhöz a testvéreiért, a tetovált pedig a barátnőjét kezdte keresni.
A kisfiú nem tudja, mit jelentenek a tetovált képek. A tetovált fiú nem tudja, hogy miért nem ütött.
És egyikük sem tudja, hogy mi történt pontosan hatvanhat évvel ezelőtt.
