Carol Ann Duffy 1955-ben született Glasgowban. 2009-ben ő lett az első nő (és az első skót), aki megkapta a poet laureate, a koszorús költő címet Nagy-Britanniában. A világ felesége című kötetben híres férfiak nőtársai adják elő az unalomig ismert történeteket - az ő szemszögükből. Freudné, Darwinné, Sziszüphosz felesége, Elvis húga vagy éppen Piroska meséli újra a történelmet. Versvasárnapunkra ebből a kötetből válogattunk. A verseket Kappanyos András fordította.
Mrs. Sziszüphosz
Most is a kővel bénázik, a hülye valag.
Mit kő, bazi szikla – már alig támolyog.
Mikor elkezdte, gondoltam, az ember nem morog,
de mostanra úgy felgyűlt bennem a harag,
néha attól félek, az életére török.
Gondolj a jattra, mondja. Nem gondolok.
Minek a jatt, ha annyi időd se marad,
hogy telitölts egy borospoharat,
vagy hogy körbesétáld velem a teret.
Faszkalap.
A nép mérföldekről ideténfereg,
bámulják, hogy pörög,
nekik csak móka, a világ így kerek.
Szerencsétlen palimadarak.
Az is lenne ilyen jó,
ha a holdra vicsorog:
az a kibaszott kő alighogy felér,
újra lehömpölyög,
mélybe dübörög.
És mit mond erre ő?
Nem hőbörög:
vasnál élesebb,
sasnál éberebb,
nem hőbörög.
De én a sötétben magam heverek,
így érezhette magát Noé neje,
tudván, a férje bárkát farag,
vagy Frau Bach, míg készült az újabb darab.
Beszéd helyett már csak vijjogok,
a mosolyom ferdén vigyorog,
míg őt az alkonyba vesző hegyen várja az örök
száz százalék, vagy több, a munka, a dolog.
Mrs. Darwin
1852. április 7.
Meglátogattuk az állatkertet.
Azt mondtam neki:
„Valami abban a csimpánzban rád emlékeztet.”
Elvis ikerhúga
Are you lonesome tonight? Do you miss me tonight?
Elvis él és nőnemű (Madonna)
A zárdában, jeee
kertészkedem
nézem, mi hogy virul
s imámban örökké él
a rock ’n’ roll
Presley Nővér
így hívnak itt.
A Főnővér úgy ás éppen
ahogy az én csípőm mozdul
s a bátyámé régen.
Gregorián dallam
a gyógyfüvek felett
Pascha nostrum immolatus est…
A csuhám egyszerű
sötétes szinek,
kulcskarika, rózsafüzér
kis csipkével novíciák
varrta főkötő
lábamon a strapabíró
táncos kék cipő.
Olyan ez itt
mint Graceland maga
a Kegy Hona.
Visszatér hát arcom jellegzetes,
ferde mosolya.
Frankó.
Kösz, jól vagyok.
Semmi se kell.
Rég jártam feléd Lonely Street
s te vén Heartbreak Hotel.
Eurüdiké
Halott voltam, lányok,
lenn az Alvilágban, árnyban,
önmagam időtlen árnyává váltam.
Véget ér a szó ehelyt,
fekete lyuk a mondatvégi pont,
nincs beszéd, megáll a nyelv.
S elhalnak itt
a végső szavak
bármily híresek.
Jó volt nekem alant.
Képzeljetek el
hozzáférhetetlenül
túl e világ határán
ahogy arcomon
Örök Béke ül
az egyetlen helyen, ahol egy lánynak
nyugta lehet a férfitől,
ki folyton nyomába jár,
írja a verseket,
s míg a lány olvassa őket,
a nyakába liheg,
Múzsájának nevezi,
s egy teljes napra kiakad, ha a lány megmondja neki,
hogy az elvont főneveket néha rosszul kezeli.
Csak képzeljétek el az arcom,
mikor hallom –
Ó Istenek –
az ismert kopp-kopp-koppanást az ajtón.
Ez Ő.
A nagy O.
Teljes életnagyságban.
Kezében a lyra,
s új versenyművének én vagyok a díja.
Akkor más idők jártak.
Versvonalon a férfiak
csak a nagy O-t látták sztárnak.
Legendája volt.
A fülszöveg szerint minden állat
alligátortól zsiráfig
hozzászegődött, ha ő dalolt,
a hal kiugrott a partra
hála az ő dalának,
és ezüst könnyekre fakadt a kő, a holt,
brühü, ha ő akarta.
Fittyfenét. (Én csak tudom,
hisz én gépeltem be mind.)
S ne legyen kétely: ha lenne még esélyem,
inkább beszélnék a magam nevében,
semmint Legdrágább, Imádott, Sötét Hölgy,
Fehér Istennő legyek megint.
Akkor már, lányok, inkább a halál.
De az istenek, akár a kiadók,
pasik, szinte mind.
Ami mesémből tudható:
az alku, jószerint.
Orpheusz ez egyszer kivágta a rezet.
Zokogtak a halhatatlan istenek,
Sziszüphosz sok év után kövére telepedett,
Tantalosz megihatott egynémely sereket.
Csak a szóban forgó asszony nem hitt a fülének.
Tetszik, nem tetszik,
vissza kell menni az életbe vele –
Eurüdiké, Orpheusz neje –
hogy újra zárja sok képe, hasonlata,
elégia, limerick, oktáva, szextett, metafora,
villanellák, négyesek, párosok,
históriák, mítoszok…
Megmondták neki,
nehogy megforduljon, vagy visszanézzen,
csak menjen fölfele szépen
én meg mögötte
Alvilágból a fényre ki,
hol múltam vár, a fenti lég.
Azt is megmondták neki
egy pillantás elég,
s elveszít örökre.
Menni kellett, menni
Szót se szólt senki.
Lányok, felejtsétek el a könyveket.
Elmondom, hogy esett.
Megtettem mindent, amit lehet,
hogy forduljon hátra végre.
Mit kéne tennem, hogy megmondjam neki,
hogy megértse: köztünk vége.
Meghaltam. Eltávoztam.
Nyugodtam békében. Megboldogult voltam. Néhai.
Szavatosságom lejárt…
Egyszer kinyújtottam a kezem,
hogy megérintsem a nyakát
s azt mondjam neki,
Engedj maradnom.
De láttam, a fény szürkéről bíborra vált.
Ott voltunk a lejtő alján,
mely halálból az életbe vezet
s minden lépésnél azt kívántam,
forduljon végre meg.
Arra gondoltam, kilopom
kabátjából a verset.
S akkor lecsapott az ihlet.
Álltam riadtan, tétován.
Ő egy lépéssel előttem.
Hangom, hallottam, megremeg:
Orpheusz, a versed műremek,
Bárcsak még egyszer hallanám…
Szerény mosollyal
fordult felém,
felém fordult, s rám nézett végre.
S aztán?
Láttam, borostás a képe.
Intettem egyet és ott se voltam.
Olyan tehetségesek a holtak.
Az élők a nagy tó partját tapodják,
hová a holtak bölcs csendje fulladt.
Forrás: Carol Ann Duffy: A világ felesége. Artisz Kiadó, 2006.
Még több Carol Ann Duffyról: webcache.googleusercontent.com/search
