Bizsufülbevalót lopott Budapest belvárosának egyik üzletéből három, gimnazista kamaszlány pár héttel ezelőtt. Őrizetbe vették, majd fogdába zárták őket az ügyet vizsgáló V. kerületi rendőrök. Egy internetes közösségi portál oldalán az érdekvédők felháborodtak: kiskorúakat büntet a törvény ilyen módon, kihagyva a gyámhatóságot. A nyár végén bevezetett új törvény szerint, a kisebb értékű lopásért is, azaz szabálysértésért is járhat elzárás, vagyis ez a rendelkezés, a szegénytársadalom áldozatait bünteti nagyrészt, azokat, akik nem tehetnek arról, hogyan, és miben élnek. Függetlenül attól, hogy a szabálysértést elkövető lányoknak a híradás szerint rendezettek a körülményeik, ennek ellenére felvetődött bennem néhány kérdés. Megkérdeztem C. Molnár Emma aktív-analitikus pszichoterapeutát, A Nő Ezer Arca (www.anea.hu) klinika és az Életszeretet – életöröm alapítvány megalapítóját, mit gondol a deviáns fiatalokról, az érdekvédőkről és a jelenségről általában.

 

 

 

Az a lózung (jól hangzó jelmondat), hogy „a szegénytársadalom áldozatait bünteti a törvény”, elmossa az egyéni felelősséget, mert az áldozatnak is szerepe van a saját áldozattá válásában.

Ha megerőszakolnak valakit, tehát áldozat (victima) lesz, neki is szerepet tulajdonítunk a történetben, mert arra gondolunk ilyenkor, hogy kihívóan viselkedett, későn ment haza, ráadásul egyedül, tehát, „kirakta magát” a bűnelkövetésnek. A bűntett szempontjából szinte lényegtelen, hogy kalkulált-e azzal, hogy vágyat kelt, vagy nem. A bűntett oka, hogy vannak olyanok, akik a vágyaikat azonnal, kontroll nélkül ki akarják elégíteni. Ösztönlényként élve lemondanak emberi mivoltukról. Hiába gondolunk erre összetett módon, akkor sem az áldozatot ítéljük el, hanem az elkövetőt, aki visszaél, mondjuk így, az „őrizetlenül hagyással”. Ha ezt a működésünket, amely az áldozat megítélésére is hangsúlyt helyez, komolyan vesszük, akkor az áruházat is el kellene ítélni, mert „őrizetlenül hagyta” a bizsuját, vagyis lehetőséget adott a bűnelkövetésre. Talán így látható az a logikai hiba, amely a fenti lózungban (az áldozatot bünteti a törvény) elrejtve szerepel.

 

Beszéljünk tartalmilag is a jelenségről: azért büntetnek kamaszlányokat, mert szépítkezni akarnak, vagyis koruknak megfelelően fel akarják hívni magukra a figyelmet. Az nincs megidézve ebben a történetben, hogy annak, aki lopással próbálja ezt megoldani, milyen más lehetőségei lennének erre.

Élelmiszert is lopnak, mondanák erre néhányan, de itt most nem megélhetési lopásról volt szó. Nem biztos, hogy azért is beviszik a rendőrségre, ha kenyeret lop. Szerintem azt másképp ítélik meg. 

 

Azt mondják: a társadalom bűne, hogy a lányoknak nincs lehetőségük a szépítkezési szükségletük kielégítésére, mert a szüleiknek nem telik rá, nekik meg pláne nem. Helytelen lenne arra a következtetésre jutni, hogy ezért mondjon le a szépítkezési igényéről, én legalábbis nem ezen az úton haladnék, mert így könnyen eljuthatunk ahhoz a középkori „morálig”, hogy például mídert csak úriasszonyok hordhattak, a cselédek nem. Azaz a társadalmi réteghez tartozást küllemben is megjelenítették. Korszellemünk ma más. Mindenki szeretne úgy kinézni, hogy ne legyen megállapítható ránézésből a társadalmi hovatartozása. Ezt fontosnak tartom megemlíteni, mert a szegényebb rétegekben megjelenő deviáns magatartás (lopás) nagyban irányul arra is, hogy ne legyenek küllemükben társadalmilag megkülönböztethetők.

 

A lopás jellemproblémát vet fel, mert a könnyebb megoldást választja az igényei kielégítésére. Szerintem ez mindenképpen szankcionálandó. Rosszat tett, és ráadásul, ezt tudja is. Tehát, a vágyát ösztönszinten elégítette ki, és a szabad akaratát, eszét, cselekvő erejét, rosszra fordította, holott fordíthatta volna akár jóra is (Immanuel Kant). Az olcsó, kommersz nőideál felszippantja a kamaszlányokat, azt gondolom, hogy ennek is megvan a helye akkor, ha ezt az illúziót meg tudja fizetni vagy erőfeszítést tesz az elérésére: elmegy dolgozni. Ha nem a munkát választja, akkor a kreativitását is használhatja ennek megteremtésére, ami egyúttal viszont jellemformáló erő is.

A büntetésnek abban az értelemben van létjogosultsága, hogy rámutasson: az ember szabad akarattal, ésszel, és cselekvőképességgel rendelkezik. Az egyén döntése, hogy ezt a bűnelkövetés, azaz a vágy azonnali kielégítésére, vagy a jelleme fejlődését is megmunkáló, jó cselekedetre fordítja. Az ember gondolatban megtehet bármit, viszont a gondolatból lesz a tett. „A tett, a szabad akaratból az ész vezérlésével létrehozott cselekedet, amely visszahat a személyre azzal, hogy jót, vagy rosszat tesz-e.” (Immanuel Kant). Ez a visszahatás kikerülhetetlen.

 

Ha a bűnelkövető felmentődik az érdekvédők által hangoztatott lózunggal, akkor egy dolog kimarad a történetből: a jellemformáló erő, mert ezzel lemondunk ennek a megmozdításáról.

Ha a fiatalkorú azért lop, hogy szépítkezési igényeit kielégítse, akkor nem az a megoldás, hogy felmentem őt azzal, hogy a szegénytársadalom áldozataként titulálom. A tette valóban szankcionálandó, viszont kellenek olyan utak, mellyel megoldást találhat. Azt gondolom, hogy ez lenne a tisztességes, mert ne is haragudjon a világ, de így „olcsó felmentést tolunk a feneke alá”. Lemondunk arról, hogy rálépjen és végigmenjen azon az úton, melyen jelleme pozitívan alakulhatna. Nem arról beszélek, hogy ne akarjon vágyottan szép nő lenni, mert akarjon, csak a jellem megmunkálásával akarjon. Ehhez kell utakat mutatni.

 

 

 

Többször mondták már, hogy a devianciának ez a típusa (lopás) az alsóbb rétegek sajátossága és a szegénység az oka. Szerintem nem a szegénység váltja ki ezt a magatartást, mert ha megnézzük ugyanezt a viszonylag konszolidált polgári réteg gyerekeinél, vagy a High Society (felső tízezer) gyerekeinél, ugyanezt a problémát találjuk. Az ember jelleme számít. Nem az a lényeg, hogy azért lop, mert szegény, vagy azért, mert gazdag és unatkozik. Azért lop, mert a jellemének a megmunkálását segíteni kellene. Ez nem csak családi feladat.

 

Miért kell az egyénnek megdolgozni a jelleméért, és hogyan vehet ebben részt a társadalom? Ez a kérdés különösen a pubertás életszakaszban fontos. Ugyanis a pubertásból a felnőttségbe való átmenet egy rendkívüli krízisidőszak. Tehát a kamaszok krízisállapotban vannak ilyenkor, mégpedig azért, mert el kell dönteniük, hogy felelős felnőttként, vagy felelőtlen, örök ellátásra és támogatásra szoruló gyerekként élik-e későbbiekben az életüket. Ez a kamaszkori krízis nem függ a társadalmi rétegződéstől.

Tehát a pubertáskori krízis, egy bio - pszicho - szociális jelenség. Nincs olyan gyerek, amelyik ebben a korban ne csinált volna valami bajt: leitta magát, elcsavargott, lopott, megbukott. Most nem patológiáról (betegségről) beszélek, hanem egy általános, tényleges társadalmi jelenségről, ami nem csak a mai kor emberére igaz, mert ez egy életkori sajátosság. Tehát ebből az átmeneti állapotból, amit a pubertás jelent, minden korban a jellem megmunkálásával válhatott valaki csak felelős felnőtté. Aki ezért a változásért nem dolgozik meg, éretlen, deviáns életutat fog jellemileg élni. Ez a társadalom felelőssége, hogy ebben a változásban segítse a fiatalokat.

 

A közvélemény leszűkíti az áldozati problémát a nagyon szegény rétegre, és azt állítja általánosan, hogy a szülő a felelős azért, hogy a gyerekéből milyen felnőtt válik. De ez csak egy részigazság. Én nem tudok olyan társadalmi formációt az eddigi ismereteim alapján, ahol ebben az életkorban az adott kultúra ne vállalt volna szerepet. Beszélhetünk az ősközösségi társadalom felnőtté avatási szertartásairól, a zsidó kultúra barmicvójáról, a katolikusok bérmálásáról, de valamikor az érettséginek is ez volt a valódi jelentése. A mai napig vannak olyan országok, ahol a fiatal nem jut hozzá a teljes jogú felnőttséghez, ha nem töltötte le a katonaidőt (például Svájc). A felelős felnőtté érésnek társadalmilag honorált és elfogadott keretrendszerében kellett az önfejlődési utat elrendezni. Lehetetlennek tartom azt állítani, hogy a társadalom vonuljon ki ennek a jellemformáló erőnek az alakításából, és bízza az egyénre, a családra, a véletlenre.

 

A civil szervezeteknek kellene felvállalni ezt a tanítást, ami korábban az iskolák feladata volt, de napjainkra a túlterhelt tanároknak már nincs erre idejük, és kedvük sem, tisztelet a kivételnek. Szerintem kellene egy olyan kormány által támogatott intézkedés, amely kiemelten kezelné azokat a civil mozgalmakat, amelyek az egyénben rejlő fejlődési út megmozdítását tűzik feladatul.

Sajnos a társadalmi fókusz a jól-léten és nem a jó emberen van.  

Szerintem az érdekvédelem totálisan összemossa a jól-létet és a jó emberséget. Az én olvasatomban ebből lesznek azok a szerencsétlen lózungok, hogy a szegénytársadalom áldozatait bünteti a törvény. Ha valaki lop, akkor tényleg bűnt követett el, ergo büntetés jár érte. Az egy másik kérdés, hogy inadekvát nagy büntetést kap-e, vagy felmutatnak egy szankciót: ha tudod, hogy a szabad akaratodból rosszat csinálsz, annak bizony megvan az ára, mert nem fektettél erőt a jellemed fejlődésébe. Én még nem láttam olyan embert, aki szilárd jellemmel született volna, mert az „Istenke csak úgy, a nyakába sózta”. A jellemét mindenki maga munkálja meg. Ez egy életfeladat.

De mi történik akkor, ha a jól-létet a humánum fölé helyezzük? Tehát megfordítjuk, és a felelős jellem fölé helyezzük a jól-létet? Szerintem zavar, anarchia. 

 

Az emberről beszélek, a nagybetűs Emberről. Jellemzője: a szabad akarata, az ész, és a cselekvő erő. A szabad akaratnak nem csupán a vágy kielégítésére kell irányulnia, mert azon túlmutató ereje van. A szabad akarat egy fejlődési utat jelent. Ez az egyén, és egyben a társadalom érdeke is. A társadalom feladata, hogy ezt az érdeket valamilyen kerettel ellássa, és a hozzávezető utakat megmutassa. Ha nem állít kívánalmakat a fiataloknak, szankciókat és elérési utakat, az egyrészt egy hibásan értelmezett jóléti, társadalmi, mentalitási probléma, másrészről pedig az egyéni szabadság hibásan értelmezett fölhígítása.

Mitől van az, hogy a háborús viszonyok idején kialakult mérhetetlen szegénységben az emberek egy része összefog és egymást segíti, a másik része pedig rabol és fosztogat? Ilyenkor jelenik meg precízen az emberi lépték. Ugye, nem kérdés, hogy a rablókat bíróság elé kell állítani, és el kell ítélni. Amikor béke van, mindezt elfelejtjük, és a jól-lét kerül az előtérbe. Azt mondjuk: nem tudta megvenni a fülbevalóját, lopott szegény.

Mit tud erre mondani az értelmiség? Az írástudók felelőssége, komoly dolog. Nemcsak a jól-lét a fontos. Napjainkban is fontosnak kell lennie a jellemnek, vagyis a jó embernek.