Reggel találkoztam vele, nem messze, egy domboldalon. Segítettem neki tüzelőt gyűjteni. Mondjuk, nem vagyok oda a nőkért, de ő tudta a titkot. Vagyis beletrafált. Egyáltalán nem tűnt börtönviseltnek. Sőt, nagyon is bájos volt és szerethető. Ettől még mondjuk ott tudtam volna hagyni a fadarabjaival együtt, de a két kis gödör az arcán, na, az megfogott. És ott is tartott.
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy – a hagyományosnál nyitottabb – irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja.
"Banach Nagy Milán írását közöljük a Műhelyben. A szeminárium résztvevői egy fotó hatása alá kerültek...Milán első szépirodalmi műve kivételesen jól sikerült. Megerősített abban, hogy mindketten (író mentor és író szeminarista) jó úton járunk. " (Bódis Kriszta)
Kétszázhetvennyolc
Tegnapelőtt hagytam el Sikolét, azt a szerb falut, ahol három hete tanyáztam. Letértem az útról, nem akartam senkivel se találkozni. Itt már nagyon szép a táj. Nem olyan sivatagos és üres, mint amilyen keleten volt. Disznók röfögnek rám, és mindenféle madarak röpködnek az erdőben. A fák sokkal magasabbak, és többen is vannak. (Otthon ilyen nincs.)
Ma ebédeltem is. Igaz, hogy csak zöldséget, de legalább volt. Ma volt. Egy tálból szedegettünk mind a ketten. Tányér és evőeszköz híján megtette ez is. Nem bántam, nem éreztem idegennek a másik kezet sem, amelyik beletúrt. Közben Jelena, aki befogadott, szűkszavúan mesélt a múltjáról is. Nem tudja, ki az apja a fiának, de nem is érdekli. „A férfiakkal csak baj van” – ahogy mondta. Osztom a nézetét. Most szabadult. Egy évet kapott, de hogy miért, azt nem mondta (valami piti dolog lehet). Pedig érdekelt volna. Mindegy, őt nem izgatja. Még odabent szült, a védőnő segített.
Reggel találkoztam vele, nem messze, egy domboldalon. Segítettem neki tüzelőt gyűjteni. Mondjuk, nem vagyok oda a nőkért, de ő tudta a titkot. Vagyis beletrafált. Egyáltalán nem tűnt börtönviseltnek. Sőt, nagyon is bájos volt, és szerethető. Ettől még, mondjuk ,ott tudtam volna hagyni a fadarabjaival együtt, de a két kis gödör az arcán, na, az megfogott. És ott is tartott. (Otthon ilyen sincs.)
Amíg bent volt, anyja vigyázott a gyerekre. Most is kéne neki a támogatás, de nincsenek jóban. Igazából nem sokan vannak jóba’ vele. Biztos azért, amit tett. Mindegy, nekem mindegy. Csak a fia, Áron. Ő szereti. Érzékeny gyereknek látszik. Az előbb is sírt egy nagyot, mert megijedt a korcstól. És mert már fázik a küszöbkövön. Jelena gyorsan felkapta és megvigasztalta. Ahhoz képest, hogy csak két hónapja van együtt Áronnal, minden mozdulata tapasztalt anyáé – a nőkben ez talán eredetileg is megvan.
Már amikor ide megérkeztünk, feltűnt, hogy valaha kék volt. Mármint a fal. Mármint a vakolat. Most viszont csak téglák és félfák. Faggatott, de nem feleltem azóta se – honnan?, merre?, mióta?… Neki is van titka, nekem is. Így vagyunk kvittek. Így már, hogy tudom, hol volt ezelőtt, így már értem. De akkor nem jöttem rá, miért itt. És így.
278 napja indultam el, ennek is vége. A Hold már látszik, de még minden narancsos. Jelena is narancsos. Még mindig érdekel, mit tett, de talán ha tudnám, nem maradnék. Így viszont maradok. Mert megkért. És mert azok a gödrök itt tartanak.
Lefeküdt. Áron is. Meg a korcs is. Csak én vagyok még ébren, meg a csillagok (otthon ilyen se lenne).
Karcolat
(Banach Nagy Milán magáról)
Ugrottam már ki repülőből ernyővel – élveztem. Megbántottam már oktalanul másokat – szégyelltem. Egyszer bőrig áztam a szakadó esőben – imádtam. Van egy párom nyolcadik éve – szeretem. Éveken át táncosnak tanultam – végeztem. Voltam már az Arénában koncerten – tapsoltam. Voltak már szeretteim kórházban – reméltem. Nekimentem már autóval egy másiknak – féltem. Kiskoromban rajtakaptak, ahogy füllentek – tagadtam. Tudom, milyen színházban színpadon lenni – átéltem. Testvéremnek volt már esküvője – örültem. Megmártóztam már párszor a Balatonban – úsztam. Éltem már át nagyon boldog perceket – nevettem. Eltévedtünk már Szlovéniában – vezettem. Virrasztottam már át éjszakát – dolgoztam. Ettem már papayás piskótát – sütöttem. Szülőszobán is jártam már – születtem. Voltam már csalódott és szomorú – sírtam.
Nem mondhatnám-e biztosan, hogy olyan vagyok, mint bárki más?
Mégis úgy tartom, mindenki más.
