"Amikor megszülettünk, volt olyan közöttünk a szobában, akinek csecsemője nem élte túl a negyedik napot. Pedig, ha valaki túléli, erősnek számít, azonnal felfele osztályozzák a statisztikák. Életben marad és megnő, fel lehet venni utána a családi pótlékot. Ha 1500 gramm alatt születik, akkor emelt pótlék jár, néhány száz gramm elég az életben maradáshoz. Ez ma már állami rendelet..."

A sírás nem ördögtől való, az angyalok mégsem szoktak. Csak mi, ha az angyalokra gondolunk, vagy ha megszáll az ördög. Halottak napja. Öreg emberek csontvázai kelnek életre, arcuk mosolyog, idejekorán balesetben elhunyt szerettek ringatóznak immáron éles fényből visszaintegetve, ujjukat magasba nyújtják, megérintik az élőket, figyelmeztetnek, alig gondol valaki a csecsemőkre. Pedig a temetőkben ott vannak ők is, halomban, egymás mellett, mindenki kicsiben. Rendszerint egy eldugott szegletben fekszenek, külön parcellában mennek át a túlvilágra. Mikor gyerek voltam, mindenszentekkor megkértem anyámat, hogy nézzük meg a gyereksírokat. Közösen elolvastuk a feliratokat, ki hány órát, napot, hónapot élt közülük. Nem szerette nézni, de teljesítette gyerekes kívánságomat. Utána rohantunk haza. Főzni, leckét írni. Nekem ezek a gyerekek voltak a szentek. Este, titokban szárnyat rajzoltam nekik, úgy, ahogy dagadt kupidóként a galéria nagy festményein láttam őket. Mosolyogtak, kacagtak, játszottak. Ilyen a mennyország, tele van meztelen babákkal.

Kiss Noémi írást közöljük  a nagysikerű Ikeranya és a Babakocsival behajtani tilos cikkeinek folytatásaként.

Amikor megszülettünk, volt olyan közöttünk a szobában, akinek csecsemője nem élte túl a negyedik napot. Pedig, ha valaki túléli, erősnek számít, azonnal felfele osztályozzák a statisztikák. Életben marad és megnő, fel lehet venni utána a családi pótlékot. Ha 1500 gramm alatt születik, akkor emelt pótlék jár, néhány száz gramm elég az életben maradáshoz. Ez ma már állami rendelet.
 

Mikor egy baba előbújik, vinnyog. A hiedelemmel ellentétben nem sír, olyan macskahangon ordít, ami biztos jelnek számít: életben van. Ha szájzárral születik egy baba, akkor baj van. Pofozni, majd lökdösni kezdik, aztán újraélesztik. Az ordító sírásért az Abgar-teszten külön pont jár. Minél jobb a teszt, annál erősebb a baba. Mikor az ikreim születtek, akváriumba dobta őket Doktor József, a mellettük lévő szobának aludhattam. Érinteni, ölelni, szagolni, tilos volt. Nem Svédországban vagyunk, anya, mondta az orvos. Zárt az osztály. Sikított a nővér, mikor aztán nem bírtam tovább, tilosban bementem a lányomhoz. Abban a pillanatban érkezett a Cerny Alapítvány, hogy átvigye őt a másik kórházba. Elfelejtettek szólni.
Hallgattam egész éjszaka a vinnyogását. Vinnyogással válaszoltam, összeszorítottam a fogam a takaró alatt. Nem akartam a többieket zavarni, hiszen az én babám gép nélkül élt, és volt, aki irigyelhette.
 

Jól emlékszem a percekre, amikor megérkeztek. De másképp éltünk! Hangosak voltunk. Mikor feltoltak az új ágyamba az intenzív őrzőbe, három napig nem tudtam lehunyni a szemem. Olyan korán jöttek a világra a babáim, hogy három éjszakán át folyton arra gondoltam, csak nehogy elhallgassanak. Üvöltsenek, kiabáljanak, adjanak életjelet, alvó csecsemő igazán riasztó tud lenni. Mikor belátogattam hozzájuk az intenzív osztályra, addig piszkáltam az inkubátort, amíg fel nem sírtak. Ami másnak fülsüketítő ordítás, az volt nekem a legfőbb bizonyosság. Ezért van az, hogy ma sehol sem szégyellem, ha sírnak. Ordítsatok csak, vinnyogjatok! Külön kérem őket. Ilyenkor rám szólnak az utcán. Sír a gyerek, anyuka! Na, mi baj van kicsi, éheztetnek? Nem hagynak aludni? Félsz? Anyuka! Gügyügügyügügyü.

Állítólag Dániában, ha túl hangosan és túl sokáig sír a gyerek, előveszik a szülőket. A vád: boldogtalan a csecsemő. Nem gondozzák rendesen. Szerencsére nálunk még nincs ilyen anyaőrség. A hiedelemmel ellentétben egyáltalán nem a boldogtalan gyerekek sírnak, csak azok, akiknek mondandójuk van és szeretnék, ha meghallgatná valaki.
 

A császárőrző falai közt feküdni pokol volt. Olyan híreket őriztek ott, hogy jobb volt nem meghallgatni őket. Az újdonsül anyák mégsem csukhatják be a fülüket, mert aki szül, annak teljesen átváltozik a hallása. Csak a sírás érdekli. Senki másé, csak az ő gyerekének a hangja. Aznap éjszaka is feljöttek az intenzív osztályról, emlékszem, csendben, halkan kopogott be egy fiatal doktornő. Suttogva közölte valakivel az egyik ágyon, valakivel, akit addig még észre sem vettem, és akihez még sosem szóltam, és akiről semmit sem tudtam: hogy elvesztette az egyik babáját. Síri csend lett a szobában, reggelig mozdulatlanul feküdtünk. Füleltek. Egy valaki horkolva aludt, neki a sokadik gyereke született, semmi kétsége nem volt felőle, hogy életben van. Úgy dobták utána pár nap múlva.

Másnap a halott anyjának csövekkel a hasában, a földszinti teremben papírokat kellett kitöltenie, és a temetésről gondoskodnia. Még pár napig egy szobában feküdtünk. Ő segített tejet fejni. Váltogattuk a mellünket. Egy szót sem beszéltünk a csecsemőről. Hajnalban arra ébredtem, hogy keresi. Mászkál, leül a székbe, bemegy a vécére és olyan halkan zokog, hogy ilyen halk sírást azelőtt még sosem hallottam. Mintha egy denevér sírt volna. Másnap megkérdeztem, hogy van. Kisírtam, most jobb. De annyira nem volt jobb, láttam rajta, csak jó volt újra gondolni rá. Hazamentem öt nap múlva. Visszajártam még három hétig a gyerekekhez, ő ott ült a folyosón, hálóingben. Három hétig nem öltözött föl. Így gyászolt.
 

Soha sehol senki senkinek sem tanítja, milyen elveszíteni egy csecsemőt. Ennek nincs formája, rítusa, hagyománya. Csak a hallgatás és a pici kősírok, az elveszett szegletben az óriási temetőkben. Akik leghátul fekszenek, azok története pár perc. Egy magára maradt anyának a kórház sárga falai között örökkévalóság.

Kiss Noémi

Fotó: Gordon Agáta 

Ha érintett vagy, itt segítséget kaphatsz: Gyászportál