"Nem tudok Barnára ránézni sem. Mereven elfordítom a fejem véges végig, és csakis a segítőre nézek. Pár éve leugrottam a bungie jumpingról. Amíg haladt felfelé a kis ketrec, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a rettegés. Nem mertem lenézni a mélybe, végül már nem bírtam megmozdítani a nyakamat sem, szinte megbénultam. Most is ezt élem át, ezúttal Barna a mélység, a rettegés, a szörny maga."

Singer Magdolna thanatológus

Júlia vagyok, és válok című regényének könyvbemutatójára

november 25-én, csütörtökön 18 órakor kerül sor

a Garbo Kiadó és Lilaköd Könyveskávéházban

XIII. Tátra u. 22. (A Vígszínház közelében).

Singer Magdolna - aki  többek között a Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel című mű szerzője - tizedik könyvében is gyásszal foglalkozik, ám ezúttal válási gyásszal, és nem is akármilyen módon: saját válási krízisét önéletrajzi regényben dolgozta fel.

A szerző honlapjai: www.singer.hu www.vigasztalodas.hu és http://vendegbabak.hu

Részletet közlünk Singer Magdolna Garbo Kiadó által kiadott könyvéből:

Hajnali öröm. Gyerekkoromban megszólalni sem tudtam reggelente, apám azzal cukkolt, hogy kérdéseket tett fel, és élvezte, mekkora munkát jelent még a szám kinyitása is. Nevetésére zord ábrázattal válaszoltam, ölni tudtam volna. Ma öröm a felkelés. A kávé illata és íze mellé ma a jól végzett munka öröme is társul. Elküldöm a kiadónak az interjúkötet kéziratát. A megkönnyebbülés után azonnal az a gondolatom támad, hogy írok egy bevezető tanulmányt is a kötethez, hiszen annyi tudás, tapasztalat összegyűlt bennem az elmúlt hónapok elmélyült munkájában, hogy kár lenne nem közkinccsé tenni. Izgatottan nekilátok az új kihívásnak.

Délután egy mediátorhoz indulok, rendezni Barnával a dolgainkat. Beleegyeztem a javaslatába, hogy menjünk el egy segítőhöz. Belátom, hogy tarthatatlan ez a helyzet. Ha nem lennének gyerekeink, az életben nem kívánnám látni ezt az embert. Valahogy elrendezném magamban a haragjaimat, hogy ne ezzel a haraggal a szívemben haljak meg, de nem akarnék soha többé találkozni vele. Élje a szerencsétlen, önámító életét, ahogy tudja. Legalábbis tegnapig így gondoltam.

Azután megkaptam nagyfiam levelét, amelyben azt írta, a cél mindenképpen az legyen, hogy eljussunk a megbékélésig, hogy képesek legyünk egymást elengedni békével, és jót kívánni a másiknak.

Én, jót? Ennek az embernek? Hogy engedjem el azt az egyetlen dolgot, ami még megmaradt nekem, egyensúlyként a szörnyű tetteiért, hogy nem tisztelem, nem becsülöm? Hogy leírtam őt egy életre? Hogy átlépek rajta, mint egy szaros rongyon? Mi lesz velem, ha ezt is elengedem, nem, ezt nem tehetem, ehhez ragaszkodnom kell valamiért, ez az enyém, már csak ez maradt, ezt nem hagyom odaveszni, nem! Ha elengedem, felborulok, mint egy egyensúlyát vesztett baba, hiszen Barna bűneit a megvetésemmel egyensúlyozgatom ki.

Néhány perc alatt beláttam, hogy igaza van. Oda kell adnom ezt is, el kell engednem a ragaszkodásomat ahhoz, hogy nem akarom tisztelni ezt az embert.

Papírlapokkal és tollal felszerelkezve indultam a Kárókatona tavakhoz, hogy egy régmúltból felbukkant barátnőm tanácsára elvégezzek egy megbocsátó gyakorlatot.

Ültem egy kövön, és hallgattam a kárókatonákat. Azóta sokat tudok róluk, tájékozódtam a neten, sőt, még a hangjukat is meghallgattam.

Nekiláttam a gyakorlatsornak. Tünde szerint a következő rétegeket kell lefejtegetnem sorban: harag, fájdalom, szomorúság. Ha ezeket sorban lehámozom, akkor a mélyben megtalálom a szeretetet. Ki a franc akarja a szeretetet? Éppen hogy azt nem akarom. De jó, megteszem, ha beledöglöm is. Oldalakon keresztül írtam a haragomat. Nem is hittem volna, hogy ennyi van még bennem, hiszen már egészen derűsen tudom élni az életemet, már szűnt az agyi zakatolás is. Mindenki vidámnak látott, akivel találkoztam, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy milyen szörnyszülöttek rágják a lelkemet. Nem azt mondták, mint Barna, hogy csúnya öregasszonnyá tesz a keserűség, épp ellenkezőleg, hogy fiatal vagyok és sugárzó. Nem is sejtettem, milyen vad érzések rejtőznek még bennem. Most kibújtak ezek a csúszómászók, rámásztak a papírra, és megtöltötték azt rusnya ürülékükkel. Csak írtam, csak írtam hosszasan. A kárókatonák rikácsoltak. Kártékony állatok különben, ezt is olvastam. Kártékonyak, mint Nusika és Barna.

A fájdalom következett. Írni kezdtem, hogy mi fáj nekem, szűnni nem akaróan. Zokogtam, és csak írtam, és írtam.

A szomorúság rétegét is lefejtettem, majd a számba folyó taknyommal együtt félretoltam, és megláttam igen, megláttam a mélyben a szeretetet, kicsike volt, összeaszott, de élt még, igen, életben volt, bár alig pislákolt benne az élet.

Most már mehetek a mediátorhoz.

− Itt vagyok, készen arra, hogy közelítsünk egymáshoz valahogyan. Tegnapig ragaszkodtam a megvetésemhez, mert már csak ezzel bírtam az egyensúlyt megtartani, különben felborultam volna, akkora volt a másik oldalon Barna vétke ellenem, hogy az életben maradásom miatt ezzel védekeztem, de most hajlandó vagyok ezt lassan feladni. A célom az, hogy megbékéljünk és eljussunk oda, hogy jót tudjunk kívánni egymásnak. A célom ez, de még képtelen vagyok, és csak jelezni szeretném, hogy ez a vágyam, de ezt most itt nem tudom még megmutatni, mert el kell mondanom mindent, ami bánt, és ez nem lesz szép.

Ma csak én kapom meg a lehetőséget, hogy elmondjam, mi van bennem. Órákon át beszélek. Kiterítem az egész lelkemet. Sírva, zokogva, szépen, csúnyán. Néha pedig undorral fröcsögve: És ez a két ember járja az országot, és támogatja az erőszakot elszenvedett nőket! Tréningeket tartanak a szeretet nevében! Ezek?? Ez a két rohadék???

Elmondom, hogy hogyan gyalázott meg, hogyan állította a közös barátoknak, hogy soha nem is volt szerelmes belém, hogyan fektette a gusztustalan csigatestű nőjét az ágyamba, és végül hogyan élt vissza a hatalmával is.

Nem tudok Barnára ránézni sem. Mereven elfordítom a fejem véges végig, és csakis a segítőre nézek. Pár éve leugrottam a bungie jumpingról. Amíg haladt felfelé a kis ketrec, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a rettegés. Nem mertem lenézni a mélybe, végül már nem bírtam megmozdítani a nyakamat sem, szinte megbénultam. Most is ezt élem át, ezúttal Barna a mélység, a rettegés, a szörny maga.

Barna szárazon visszamondja a hallottakat. Ez a feladata, csak visszatükrözni, nem kommentálni, nem védekezni, nem támadni. Kifogástalanul végrehajtja a feladatot.

Singer Magdolna