"A levegőben olaj, kávé és sült hús illata keveredik a sorban előttem álló lány parfümjével. Mmm, Bulgari Blue, finom. Óvatosan megnézem, kihez tartozik ez az illat. Elegáns cipő és decens fekete harisnya simul a formás vádlikra, felül bőrkabát..."

"Nagyon sokáig ügyvéd szerettem volna lenni. A jogi egyetemen azonban rájöttem, nem nekem való. Így most egészen mást csinálok, közben pedig sokat gondolkodom. Néha le is írom." (KZS)

Sokan sokféleképpen látunk dolgokat, és így van jól, vagy jól van így, vagy így van, vagy van.

ICA ma bemutatja Kovács Zsoltit, aki néha gondolkodva ír, néha írva gondolkodik, egykor riporeriskolába járt, egykor meg az ő novelláit is olvashatják majd a következő média zsurnaliszták. Jó étvágyat a Saláta című írásához! Akkor, majd, most.

Saláta

Alig léptem ki a balzsamos illatú tavaszi napsütésbe, mikor éreztem, hogy baj lesz. Sejtésem a villamoson már bizonyossággá erősödött: éhségemet gyomrom hangos korgással jelezte. Valamit ennem kell. Azonnal!

Az amerikaiak ilyen problémákra találták ki a gyorséttermeket. Az Astoriánál ráadásul kettő is van. A kérdést végül egy plakát dönti el a McDonalds ablakában: Nagyravágyóknak. Ilyen mértékű éhséget semmi mással nem lehet csillapítani, mint egy gigantikus menüvel.

Belépve az egyes „Mekikben” már látott új arculat fogad itt is. Pasztellszín falak, barna bútorok. A levegőben olaj, kávé és sült hús illata keveredik a sorban előttem álló lány parfümjével. Mmm, Bulgari Blue, finom. Óvatosan megnézem, kihez tartozik ez az illat. Elegáns cipő és decens fekete harisnya simul a formás vádlikra, felül bőrkabát. A csinos alakhoz barna, félhosszú haj tartozik.

És saláta.

Meg sem lepődöm, amikor salátát és vizet kér, nem is fog magába nehéz olajban sült krumplit és kalóriadús húsokat tömni. Annál nagyobb a döbbenetem, mikor tálcájával megfordul és rámmosolyog. Zavaromban a hátam mögé lesek, ki állhat mögöttem, de nincs ott senki, a mosolyt én kaptam.

Bezzeg előttem! Az unott diákmunkás már másodszor kérdezi, mit szeretnék. Ugyanazt, hebegem, és oldalra lesek, merre ül le a lány. Fizetek és leülök. Tőlem kicsit jobbra a mosolygós, épp az ezerszigetet keveri el a salátában. Én is azt teszem, de ügyetlenül kicsit mellé öntöm. Mi van velem? Míg eszem, folyamatosan – reményeim szerint feltűnésmentesen – őt bámulom. Tudomást sem veszek a mellettem zajongó bölcsészekrők, akik tinilányokat szédítenek, a kisfiúról, aki nem azt a játékot kapta menüjéhez, amit szeretett volna, ezért az őrületbe kergeti a nagymamáját. Fejemben valami halk zsongás elnyomja a hangszórók diszkózenéjét és csak a kecses kezeket – nincs gyűrű! –  a szépen ívelt szemöldököt és a rakoncátlanul a szem elé hulló hajtincset nézem. Néha ő is rám pillant. A félig megevett saláta ízéről szinte fogalmam sincs, a vizet ki sem bontottam, hisz nem szeretem a mentest.

Épp azon töröm a fejem, hogyan elegyedhetnék szóba vele, mikor egy öltönyös férfi lép be és határozottan a lány felé indul. Az felnéz a salátából, arca kivirul, mosolyog. Csókkal köszönti a férfit, de ezt csak félszemmel látom, mert leforrázva már az ajtó felé tartok.

Ahogy kilépek, a gyomrom korog egyet.

Ennem kell valamit.

Kovács Zsolti