"Feleségem naplója örökíti meg ezt az utolsó lakást, melynek legfeltűnőbb eleme a fényes parketta volt - írja Sőtér István Hajnal Annáról szóló tanulmányában. Ebben a parkettában, az egyik verse szerint, rajzokat látott. A lakásban nem volt szőnyeg, a parketta fénylett, mint egy korcsolyapálya, bútor alig volt. A lakást a szobanövények sűrű erdeje töltötte be, s ezek a növények olyan tenyészetként vették körül, mint a költeményei. (...) Hajnal Anna költeményei azóta is a boldogan szétterpeszkedő szobanövényeit juttatja eszembe, melyek nemcsak az ablakokat takarták el, hanem behatoltak a szoba belsejébe. Lugasokat képeztek, olyan szövevényt, amilyet Rousseau képeiről ismerünk, és már csak a szelíden mosolygó oroszlán hiányzott a húsos levelek, a kövér indák, a tápsós zacskók, a fekete kerti földet tartalmazó vödrök s a frissen locsolt páfrányok alól. (...) Utolsó ténykedése egy rézlap elhelyezése volt, melyet a kályha elé, a parkettra szegeztetett, hogy visszatükrözze a kályhát, melyet igen forróra fűtött föl, s így a legbelső szobák trópusi ellentétet alkottak a külső, hűvös helyiségekkel, az üveges verandával, és Hajnal Anna ily módon egy hideg és egy meleg kör középpontjában élt, kopár, de jelentős parkettjával, melyet olyan gondosan ápolt, mint a férjét és a növényeit."
Mára Hajnal Anna (1907-1977) A gond akár a szemfedél című kötetéből válogattunk.
A gond akár a szemfedél
A földomlás a zöld vetést,
nyomja a gond a szívemet,
megfullaszt mindent, eltemet,
bomlaszt az örök számvetés.
A gond akár a szemfedél,
vagy súlyos föld szemem fölött,
minden alája költözött,
s a napvilágra fel nem ér.
Lelkemben bomlik mind a kép,
poshadnak a halas tavak,
szúrágta erdők omlanak
egy fa ha áll, kísértetkép.
A gyanta már-már borostyán,
kövülnek régi ligetek,
halnak a csigás szigetek,
s lassan merülnek víz alá.
Haldoklás felejti magát,
ha elnyúlok a vánkoson,
csak villog alvó mosolyom
s elárul mint a redves fát.
Tegnap anyám előtt dícsértelek
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
Hogy néma nevetésed mily varázs,
Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
Ha a szürke, tompa napból már elég,
S az alkony minden tündérit ígér,
Mi emberszívbe, s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond
-sötét – uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármily közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
Hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
Lábujjra állva vállig érhetek,
S emlékeztem, hogy mily édes gyönyör,
Hogy mindig új vagy, idegen és más,
Elporzó hullám, örök változás…
Nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
Ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
Az ölelés vagy, élő és örök,
Az első mozgás, melyből a körök
Indulnak, s visszatérnek szüntelen,
Lelkünk egymásban sohasem pihen…
És felriadtam-, régen hallgatok,
Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
S zavartan mondtam: anyám, a kezét
Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
-és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…
…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappaluk,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn a fák,
ezüstpárában, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
Gyíkdal
Fényes, fénylőbb,
fényesebb,
hajlós nyírfa
csupa csepp,
csupa csepp és
aranycsík,
minden levél
mosakszik.
Hajlós nyírfa
hajában
ül egy zöld gyík
magában,
arany gyüszüt
nézeget,
abban rejti
könnyemet
Ahány kislány
születik
annyi nyírfa
felszökik,
annyi zöldes
aranygyík
gyüjtögeti
könnyeit.
Valahány lány
gyönyörű,
fényes könnye
a gyüszü
aranymélyén komorul,
egyre telik,
felborul.
Gyíkországban
van egy tó,
csupa gyöngy
és csupa só,
aki abban
megfürdik
szerelemtől
menekszik,
aki abba
belehal;
mindig-mindig
fiatal.
Ez hát a végső formád?
(Kezdődik ragyogásod)
Ez hát a végső formád?
tragikus maszk, vad bábu,
dermesztő Lear királynő,
kisírtad szemgolyóid,
tátongó szádban átkok,
elfogyó termeteddel
tápláltad sikoltásod,
ez hát a végső formád?
Nyers vászonfőkötőre
merev fodorra látok,
árnyat borító csipkéd
rejtőző bábu arcod
én innen visszalátom,
én váddal visszalátom
kik megmosdattak téged
szentségtörő kezekkel
illették gyertya tested
szentségtörő szemekkel
illették roskadásod.
Kopár fekete láda
elomló négyszögében
elázott bomló csipke
szemgödröd eltakarja,
az utolsó szemérem.
Kezdődik ragyogásod.
A magam törvénye szerint
Jaj, hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani,
mennyire boldog vagyok!
éjjel volt, hirtelen elállt az eső,
kacagtak a friss illatok,
kettesben mentünk a fák közt az uton:
percekre boldogok.
Aludni sem hagyott örömem éjjel,
nevetve gondoltam rád,
megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás,
megszünt a rabszolgaság!
szeretlek, mégis a magamé vagyok, most
szabadon gondolok rád.
Bizhatok magamban, biztosan ringanak
napjaim felém megint,
haragod nem halál s üdvözülhetek a
magam törvénye szerint:
Hajnalok, nappalok vágytalan derüje
s csillagok nyugalma int.
Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból
sohasem, sohasem elég,
örvénylő keringés, kábulás, zuhanás,
nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek
és itt a fekete vég.
S a nyujtózó fák közt megéreztem hirtelen:
szabad, szabad vagyok!
énekeltek a csendben a cseppek
s a bolondul friss illatok -
sohsem szerettelek annyira még,
mint most, hogy szabad vagyok.
(Illusztráció: Anna Margit, Henri Rousseau)
