Anya, most hol vagy, Anya ki vagy Te, ki voltál nélkülem és ki mellettem, és ki vagy most bennem, miért nem válaszolsz, miért hagysz magam magára, őrült énhajszolások között is, és akkor is, amikor mindenki meleg szeretettel fogja a kezem. És simogató tekintettel ölel szorosan magához, és szerelemmel csókolnak férfiak, és sokan akarnak ezért vagy azért, Érted. Mert Én a Te értékeidet, a Te sebeidet, a Te gyöngeségeidet viselem minden nap, igen minden reggelen,  és a bormámoros mulatságok fülledt hajnali langyában, meg a zsivány délutánok ártatlan mosolyában is.  Hiányzol, hallod? úgy gyűlöllek, annyira sajogsz és tudod, már nem is égetsz, és már kezdelek elfeledni, már alig- alig hallom a hangod, és eltűnt a párnáimról a mama-szag is, és többé nem érzem piciny tested selymes fehérségét, de még érzem a közönyöd, aztán meg a félelmeidet, a vad büszkeséged meg a ragaszkodásod, a két kézzel belém kapaszkodásod, igen, ez a Te bűnöd, az önzésed, és ugyanezt hordozom magamban, Téged kaptalak, Veled élek, ellened küzdök, és mégis cinkostársam vagy a jóban, a még jobban, de a legrosszabbakban is. Ott vagy mindenütt, és el akarlak űzni, pedig tudom, hogy Nélküled úgysem megy, már most is haldoklok, csak kapkodok a levegőért, mint egy asztmás öregasszony. Gyűlöllek. Tűnj már el, és maradj Velem.

 

 

Nagyvárosban lakom. A legnagyobban. Legalábbis Magyarországon ez a legnagyobb. Szép, különleges, sokoldalú,  kicsit balkán kicsit nyugat, kicsit torz és kicsit romantikus. Egy csipetnyi Párizs Berlin, Belgrád - mind egy helyen,  a bűnös Budapesten. Szeretek ott lakni. Néha szeretek. Régen lázasan és eszelősen vágytam rá, hogy ott élhessem mindennapjaim, és mikor végre teljesült gyermekkori kívánságom, úgy éreztem, paradicsomi állapotok közé kerültem. Ez az a hely, ahol mindent megkapok, kiteljesedek. Talán valamiféle megváltást vártam a fővárosba költözéstől.

 

Sokorópátka.  Falu harminc kilométernyi távolságra egy kis- nagyvárostól, a Gyönyörű Győrtől. Hetek óta ugyanazzal az eszelős vággyal kívánkoztam ide, mint egykoron Budapestre. Nyugalom van, meg csönd. meg friss levegő, óriási családi ház, pincéjében ég a kazán, s a falak ontják a finom,ropogós farönkök melegét. Én meg boldog vagyok. Délután csöndben Csehovot olvasok, és hangtalanul lebegek. Várakozok, értékelek, mérlegelek.  A Karácsonyra, az Új Eszetendőre gondolok csak. Adieu, nagyváros, adieu, üres karrierista önmegvalósító tervek, célok. Én vagyok, végre magam vagyok.

 

 

 

 

Tudod, az emberek olyan ostobán félnek az elmúlástól. Pedig valójában semmi félelmetes nincsen benne. Felsírunk, mikor megszületünk, és zokogókat hagyunk magunk után halálunkkor. A sírás valamiféle ősi rituálé. Az elengedés, a megtartás rituáléja. Így üdvözlünk, így érkezünk, így búcsúzunk. Így is búcsúztatunk. Bőgve, pityeregve, szinte alig észrevehető nedves tekintettel, hisztérikus rohamban kitörve, hüppögve, vagy hangtalan, csurgó fájdalommal arcélünk finom vonalain.

Minden egyes elveszített anyával, apával, nővérrel tágul magányunk fojtogató tere. Tágul a tér, amelyben mégis olyan megmagyarázhatatlanul otthonosan létezünk. Most már nélkülünk folytatják testmentes utazásukat. Ilyenkor úgy érezzük, hogy végtelenül és mostohán magunkra vagyunk hagyva. Az emlékeket, ruhákat, illatokat, bölcs szavakat, feddéseket, a tökéletlen éveket azonban ránk hagyják. Örökségünk a közös múlt egy apró, maroknyi darabkája, jövőnk pedig ennek az örökségnek a záloga. 

 

 

(Illusztráció: Lea Colie Wight: Vasárnap)