A cél, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja. Most a Műhely egyik résztvevője, Tóth Ildikó Vásárfia című írását olvashatják.

 

 

Pár napja kaptam egy mailt Magyarországról, hogy 2010 január elsejétől megszűnik a demokrácia.

 

Akiket a vásárban megkérdeztem, azt válaszolták, hogy már régen megszünt a demokrácia.

Ők félig cigányok, csavargók, úgy hívják őket kézművesek, de nem találják a helyüket, jönnek-mennek idegen országokba, aminek a nyelvét nem beszélik, ahol nem élnek, hol nem tudnának élni, tíz napig napi 12 órát dolgoznak,  pakolnak, mutogatnak, mosolyognak, kínálják az árujukat, magukat, hozzám szaladnak minden bajukkal, durdefektes gumival, elromlott furgonnal,  raktározni való áruval.

Nem kérdezem meg tőlük, hogy kire szavaztak, pedig néha látszik a zászló, a jelvény, a nyaklánc, átvert emberek, nem tudják, hova meneküljenek, egymás mellett árulnak, egymás mellett álmodnak valami jobbat, ami jó is.

Vígasztalják egymást, tíz nap alatt testvérek lesznek, aztán elválnak, évente egyszer találkoznak, vagy soha többet, de tíz napig megosztják az álmaikat, s mielőtt elválnának megölelik egymást. 

 

Nekem Magyarország nem Orbán vagy Gyurcsány, főleg nem a Jobbik, hanem a metrón az arcok, amik nem olyanok, mint Milánóban, ahol szintén nem tudni, mit jelent ez a szó, hogy demokrácia, ugyanazzal etetik őket itt is, ott is, be nem lehet kapcsolni egy információhordózót, dől belőle a butítás, minden órában.

Magyarország most éppen ez a vásár, a karcagi mézeskalácsos nő, a fafaragó férje, aki símogatja a madárkás-fejű botját, én tudom, hogy sajnálja eladni, belefaragta a szívét, mint a "kincskereső kisködmön"-ben, hogy lehet azt kifizetni?

A debreceni büfés fiú, aki szilvásgombócot árul, amire nincs kereslet,  viszont összebarátkozik egy francia origamit hajtogató nővel, és meghívja Hajdúszoboszlóra, a kosárfonó Gábor, aki tavaly decemberben hazafuvarozott a hóesésben, és az idén is ajánlkozik,  Gyula a pécsi fafaragó, aki szemben van velem és átszól, hogy mosolyogjak, ha szomorúnak lát, mikor együtt vacsorázunk, váratlanul a combomra teszi a kezét,  mondván, ezt nem lehet kihagyni, Péter a csárda vezetője a csuklómat szorítja meg és megsímogatja az arcomat, mikor visszaad fizetéskor, a brácsás zenész kacsingat, és elkéri az almám felét,  a portugál, akit három hete a szomszéd város terén ismertem meg a pékségben, eljön, hogy újra lásson,  - na, ő nem Magyarország, ő kakukkfióka, a szénából készített bábúkat áruló két nő, akik hely híján a mi garázsunkba raktároznak be, ma meghívtam őket meleg minestrone levest enni, az esztergomi Zsolt és Samu, akiket megreggeliztetek rántottával,  míg a furgonjukat szerelik, nekem viszont a norvég fiú adja kedvezményesen a lazacos szendvicset, és Mari a mákosrétest, a hétgyermekes Tamás Gödöllőről kék üvegmedált ad ajándékba, és tanácsokat a maratoni futáshoz, én hoztam nekik narancsot és kiwit, amit egy ládával egy ismerőstől kaptunk, Katka, a szervező Filippo felesége is a futásról mesél, ő Vekerlén szalad este, Ancsa az alkalmazottjuk pedig a nyári esküvőjét tervezi Pesten egy olasz fiúval, erről beszélgetünk, miközben minden nap legalább 50-70 látogatót szólítok le, adok nekik prospektust Budapestről, mesélek a termálfürdőkről, küldöm őket enni a Kádárba és Café Körbe, ők most az én Magyarországom, jobb, bal, közép meg kilógó, aki már vissza se menne, mint a Déryné egyik szakácsa, ők vigasztalnak az arcukkal, a szavaikkal.

Itt most nálunk demokrácia van, mi most demokráciában vagyunk, így együtt.

Tíz napig. 

 

Tóth Ildikó az újra induló írószeminárumom résztvevője. Milánó és Budapest között ingázik. Az írás az otthona. A Kieselbach kiadónál megjelent Tamás könyve című munkája egyéni hangú, figyelemre méltó, megrázó alkotás. Valóságos, fájdalmas sors-történet. Egy távolba szakadt asszony eleveníti föl deportált fiútestvére életét, és igyekszik megérteni a közös apa életének drámáját. Levelekből, visszaemlékezésekből és fényképekből rekonstruálva enyhíteni próbálja a földolgozhatatlant: az elhallgatások, a bűnök, és a szenvedés traumáját. Tóth Ildikó a mediáló nehéz és alázatos szerepében műalkotássá formálja a gyászt, az emlékezést. Ebben a varázsolásban Tamás visszatér és szembe néz velünk.  (Bódis Kriszta) 

Tóth Ildikó magáról