Senki sem tudta, hogy érkeznek. Gyurmáznak odabent. Szó sem volt róla, hogy jönnek, nem mondták, hallgattak és rúgtak, forogtak, körbe-körbe, fejjel lefelé, oldalra fordulva, kézen állva cigánykerekeztek. Akkorra már jókorákat kopogtak a hasamban. Aztán egyszer csak egy esős, decemberi napon megérkeztek, pontosan szenteste előtt két héttel. Ketten voltak, ikrek. Rápottyantak a klinika mérlegére, három kilót nyomtak, annyit, mint más egyedül. A gombócokat rögvest pólyába csavarták, és Doktor József akváriumba tessékelte őket. Csöveket kötött rájuk, lámpákat raktak a fejük mellé, körbe-körbe, mintha függöny lett volna az égők sora, színesben világítottak. Éjszaka és nappal is hangtalan aludtak. Átaludták az újévet is. Néha cumisüvegből cukrot csöpögtettek a szájukba, némán tűrték, s nevettek hangosan, ha anyatej jött belőle. Oáááá. Oáááá. Ez volt a kedvenc szavuk. Mert akkor még beszéltek néha. Mikor itthon feküdtek a bölcsőben, már csak tátogtak.

Karácsonykor lesznek egy évesek. Kötelező körökben faggatom őket arról, hogy mit szeretnének. Luttty, nye-nye-nye, eeeeee, ööööö. Zöttty. Ezt válaszolják. Nem mondanak semmit. Az éneket szeretik. 

Mikor reggel kikászálódok a fürdőszobába, a csempéhez dőlve ott áll jézuska. Először fogja a fejét, türelmetlen arcot vág, s folyton mozgatja a száját. Aztán az ujját az égbe emeli. Így is jelez, ő nagyon fontos valaki nekünk. Majd hógolyókkal dobálja hátulról a fejemet. Jaj, már megint itt vagy! Szeretné tudni, mit hozzon a babáimnak. Pontosan mondjam meg. Leragad a szemem, még el sem kezdtem a napot, hagyjon. Behajolok a mosdó táljába, az arcomat locsolom. Mintha ott se volna, úgy csinálok, de igazából nem lehet. Hát akkor hozza el nekik a boldog születésnapjukat, hozzon díszes fát. Na, ő nem erre gondolt, tudom-tudom, kérem, pihenjen még picit. Hangosan kapkodja a levegőt, zihál és folytatja. Követeli, hogy azonnal induljak neki. Robogjak el szépen vásárolni, ahogy más anyukák és a rendes szülők. Csak pár nap van hátra a születéséig, még semmit se vettem szeretett gyerekeimnek. Lusta dög. Milyen anya vagyok én? Álmos, konzumszegény és ösztönös. Olyan, aki nemigen tud megajándékozni csecsemőket.

Öltözzek fel, menjek el kocsival a bankba, aztán a plázába, úgy kell adni. Vagy gyalog a nagypiacra, trafikba, a kínai diszkontba, Bécsbe, Rómába, Párizsba. Fótra. Rohanjak, a csomagolással ne törődjek, ő majd megoldja. Ezt megspórolhatom. Szépen elsimítja a celofánt, műhavat szór rá és szalaggal átköti. Csak vegyem meg.

Délután, miután a gombócokat beadtam anyámhoz, elcsábultam. Hirtelen tényleg ott álltam az Örs vezér tér szögelési pontjában, három áruház vett körbe. Leraktam a kocsit egy mélygarázsba, és még mindig fogalmam se volt, mit szeretnének a gyerekeim. Gügyögnek néhány szótagot, de az nem elég. Dehogynem, mondta a játékboltban a szeplős, macskaszemű eladólány. Három polcunk van az egy év alattiaknak. Kétszáz játékot tartunk ennek a korosztálynak. De az én babócáim egyetlen szóval sem ejtették ki a bolt játékainak a nevét. Nemhogy követelték volna. Tessék ránk bízni. Dehogy bízom, csak ha ők is itt vannak, és legalább rábólintanak. Másnap elvittem őket a plázába. Kipróbáltam. Bejött. Nekem lett igazam, mert végig aludtak, mikor bejártuk a bolt polcai közötti sikátorokat. Hiába esett rájuk egy xilofon és a felfújható katica.

Mesélj nekik rólam, szólt jézuska a fürdőben, megint reggel korán. Írd le mondókában, milyen jó vagyok, és mennyi ajándékot fognak tőlem kapni egész életükben, főleg ha sokáig gyerekek maradnak. Elhozom nekik csillogó papírba csomagolva, havas mezőről, száncsengőzve, szakállasan, csillagszórófényben, satöbbi. Győzd meg őket, hogy égető szükségük van rám, nélkülem nincs nevetés. Tanítsd meg nekik, hogy milyen fontos dolog a világon az ajándék. A boldogság forrása.

Teltek a napok, de nem ment. A gyerekeim egy szót sem értettek abból, ahogy lefestettem nekik a dolgot. Pedig többször előhívtam jézuskát. Képre szögeltem. Rajzoltam lapra, rágókára matricáztam, megmutattam filmen, reklámban láttuk, cumisüvegre formáztam, kiraktam babalegóból. Sírtak tőle. Nem akarták látni az ősz, szakállas bácsit, kifeszítve. Mikor egyik este a falra vetítettem a képét a laptopommal, olyan ordításba kezdtek, hogy soha többé nem mertem előhozakodni vele. Végül csak eltakarítottam, nem volt más választásom, összeszedtem és eldugtam jézuska összes képét a lakásból. Levittem a tárolónkba és a használt ruháink mellé raktam egy szatyorba, hátha egyszer még elővesszük. 

 

 

Advent utolsó vasárnapján elmentünk misére. Elkészült a jászol. Máriababa, Józsefbaba, a Csecsemőpólya, széna és a szamár is, mind álltak odaragasztva, beépülve a ház szerkezetébe. Háromszínű lámpással világítottak a királyok. Mise végén odaálltunk. A lányom, aki addig alig mászott, felkapaszkodott és a Mária ruháját bökte. A fiam, aki még csak nem is kúszott, begurult a József ölébe. Addig kapálóztak, amíg a facsecsemőt végre megmarkolták  - céljukat elérve öntelt örömmel szopogatták Kisjézuskát. Két oldalról közrefogva, csöpp cseresznyeszájukkal nyálazták őt össze-vissza.

 Este, mikor lefeküdtem, a párnámon jézuskát találtam. Na, mit vettél a fiadnak? Mit hoztál a lányodnak? Suttogta. Már csak egy nap van hátra. Az ajándék megvan. Meglepődött határozott kijelentésemen. Ujjaimmal megsimogattam a párnahuzatot. Kisjézuskát választottam, mondtam lesütött szemmel. Olyan édesen rágcsálták. Jézuska riadt hangon folytatta, engem nem adhatsz el csak úgy ajándékba. Én holnap este minden csecsemőhöz el szeretnék látogatni. Jaj, bocs, jesszusom, dehogyis, nem úgy gondoltam! A másikat, őt, aki ott fekszik a szénakazalban a jászolban, a Hermina úti templomban. Azt adom. Megbeszéltem az atyával, ha vége a szentmisének, hazavihetjük. Őt kérték a gyerekek. 

Jézuska szája legörbült. Némán figyelt. Aztán hirtelen megrázta magát, kimászott a fülemből és elillant a párnámról. Nem nyomta tovább az ágyunkat. Olyan könnyű lett hirtelen a várakozás. Már tényleg csak pár óra és megszólal az éneklő csengő. Remélem, jövőre is kicselezhetem őt. Kicsit azért sajnáltam, hogy egyedül csomagolhattam az apróságokat.