Biztos, hogy színésznő lettem volna, ha valamiért nem tudtam volna táncolni. Bár nem vagyok hiteles, mikor ezt mondom, mert nem tudom magam máshogy elképzelni, csak táncosként. Ösztönösen jött belőlem ez az igény gyermekkoromban, én követeltem a szüleimtől, hogy táncolhassak. Volt egy időszak, amikor kacérkodtam a színészettel, jelentkeztem is a színművészetire huszonöt évesen, az utolsó pillanatban, mert ez volt az abszolút korhatár. A harmadik fordulóig jutottam, erre büszke is vagyok, de akkor kiderült mindkét részről, hogy eddig tartott és nem tovább. A harmadik forduló egy hetében inkább bezárultam, mint megnyíltam. A tanárok is belátták, hogy nekem már van egy táncos karrierem, és nem lehet hagyni, hogy pályát váltsak, csak akkor, hogyha elképesztően meggyőző és jó lettem volna. Nem így volt, viszont megtudtam, hogy nem vagyok annyira extrovertált, mint amennyire hittem, pedig a színészethez ez is kell. Ugyanakkor azóta nagyon sok mindent átéltem, sok gát feloldódott bennem. Bátrabb vagyok a kevésbé szép dolgokat is megmutatni. Vágyom is színészi feladatokra és el tudom képzelni magam filmszerepekben is.  

 

 

Némafilmekben. Ha angolul beszélek, akcentusom van, ha németül, szintén. Néma szerepeket játszani, romantikus, kosztümös, jó filmekben, az telitalálat lenne, mert régimódi a lelkem, de kísérleti filmekben, vagyis absztrakt, elvont dolgokban is szívesen közreműködnék. Tizennégy évesen nagyon akartam filmet forgatni, ezért elkezdtem írni egy naplót, kifejezetten egy filmes naplót. Persze volt színházi, táncos és irodalmi naplóm is. De soha nem állt össze egy egész film, csak ötleteket gyűjtöttem. 

 

 

 Kozár Eszter óriásplakátja Taiwanon

 

 

 

Rengeteg minden: a zene, a természet, az irodalom, az ezotéria és az emberi kapcsolatok. Érdekel a festészet nézőként és abszolút amatőr művelőként is. Már attól is boldog vagyok, ha keverem a színeket. Felszabadít. Ez színterápia nálam, ilyenkor tényleg játszom a színekkel. Hallgatok rádiót is, hogy jobban beszéljek németül, de hallgatom a régi magyar slágereket éjszakánként, olyankor kiéneklem magam, majd reggel biciklire ülök és megyek táncolni. 

 

 

Majdnem minden táncosnak, főleg a táncosnőknek vannak, vagy élete során legalább egyszer voltak evésproblémái. Szeretek jókat enni, de tudom, milyen szörnyű tud az is lenni, ha az embernek nincs étvágya. Mindkét végletet megtapasztaltam, mert éveken keresztül arra kellett figyelnem, hogy kevesebbet egyek, de azt is tudom, milyen veszélyes, ha nem eszem többet két falatnál. Egyszer majdnem elájultam balettórán, és ki kellett mennem egy kis csokiért, hogy bocsánat, de nem bírom, mert az ugrásokhoz már egyáltalán nem volt erőm. Most már nagyjából egyensúlyban vannak a dolgok, próbálok tudatosan egészségesebben étkezni, de az se gond, ha megeszem egy jégkrémet, úgyis lefutkározom. 

 

 

A szüleim nagyon szerettek és féltettek, mert a táncos szakma, mondjuk ki, alapvetően nem egy jövedelmező egzisztencia. Elég veszélyes, korán véget ér, és anyagilag nagyon ritkán tudjuk magunkat megalapozni, hacsak nem valami nagyon népszerű ágát űzzük a műfajnak, vagy világsztárok leszünk. A szüleim tudták előre, hogy nem lesz könnyű, de én erősködtem, hogy táncolhassak.  Ez volt az egyik ok, amiért nem akarták, hogy balettos legyek. A másik, hogy kezdettől fogva jól ment minden az iskolában. Tizennégy évesen, csak hogy bebizonyítsam, nem vagyok holmi „buta táncosnő”, elmentem a Trefort utcai gimnáziumba, ahol a felvételin megkérdezték: miért akarom abbahagyni a táncot. Improvizáltam, hogy már nem szeretek táncolni. Nem volt igaz, de az jó érzés volt, hogy még egy vezető középiskolába is felvettek. Mindig szerettem tanulni, aggódtak a szüleim, hogy sok képességem talán kihasználatlanul marad. Jobban szerették volna, ha mondjuk jogász vagy orvos leszek, de az nem én lettem volna. A tánc, vagy eleve a művészi pálya nem életbiztosítás, mert ezek mindig függnek az aktuális társadalmi, politikai és gazdasági helyzettől. Nem lázadásból akartam táncos lenni, nem „csakazértis”, hogy ne a szüleim intelmeire hallgassak. A mestereim mondták nekik, hogy az Eszter tehetséges, és amikor megjöttek az első sikerek, már volt öröm és biztatás is. Látták, hogy van remény, nem hiába csinálom, csak hát a szüleimben mindig volt egy drukk, hogyan lesz ez tovább. Nagyon makacsul akartam táncolni annak ellenére is, hogy kamaszkoromban komoly étkezési problémáim voltak. Leosontam éjszaka a konyhába, gondolván, hogy a fogyókúra majd holnap kezdődik, és faltam a zsemléket egymás után. Akkor anyukám szokásától eltérően nem megbeszélte velem, amit szeretett volna, hanem levelet írt: „Esztikém, aki táncosnő akar lenni, az ne egyen éjszakánként két zsömlét.” Teljesen igaza volt. Már mindenki letett rólam, hármast kaptam emelésből, nem is emlékszem igazán, borzasztó időszak volt, de én csak nem tudtam lefogyni. Kudarcszéria volt, de hittem benne, hogy egy napon szép, vékony és sikeres leszek. Jó, hogy így gondoltam! Jó, hogy makacsul hittem abban, hogy sikerül. De éveken át szenvedtem a túlsúlyomtól. 

 

 

Egyszer csak elszégyelltem magam: úristen, évek óta állandó fogyókúrázásban vagyok, most már tényleg le kéne fogyni. Elegem lett, mert megalázó volt a táncpartnerek örökös nyögése emeléskor, miközben inkább mosolyogniuk kellett volna például egy szerelmi duettben. Végül is az intenzív munka segített, hogy ledolgozzam a felesleget. Amikor több szerepet kaptam, ami nagyobb kihívással is járt, ösztönösen lefogytam. Ettől egyszerűen csak összeálltak a dolgok, rendbe jött az életem. 

Egy táncos ideje nagyon be van osztva. Volt ideje a szerelemre? 

Ha volt szerelem, idő is került rá. Most is kerül. Az biztos, ha az ember nyitott és harmóniába kerül önmagával, akkor az energiái bevonzzák a szerelmet. 

 

 

Küldetés? Ez nagy szó. Inkább feladatot érzek.  Egyébként irtózom a nagy szavaktól. Hiszem, hogy van következménye a tetteinknek, akár jó, akár rossz, de nem a mennyországi jutalomra, vagy a pokolbéli büntetésre gondolok. Nem lehet, hogy gátlástalanok legyünk a sikereinkért, mert meglesz a következménye, mert még jelen életünkben visszakapjuk, amit másoknak adtunk. Lehet, hogy más formában, de visszakapjuk. A jót és a rosszat is. Bizonyos értelemben nem érdekes, ki miben hisz, csak csinálja tisztességesen a dolgát. Ez a fontos. Az erkölcsi értékeim, a családomból hozott értékek, a neveltetésem, és az emberi jóérzésem.  Próbáljunk úgy élni, hogy megvalósíthassuk az álmainkat, de közben ne tegyük tönkre se magunkat, se másokat. Engem mindig, mindenben jellemzett valami kettősség. Ezt nem feltétlenül negatív vagy ellentmondásos. Egyszerűen különbözően gondolkodnak a családtagjaim és a barátaim, és én olvasztótégelyként vagyok közöttük. Szerintem ez is jó. Megtanultam meglátni a másikban a szépséget.

 

 

Igen, sikeresnek érzem magam, rengeteg gyönyörű és érdekes szerep áll mögöttem. Megtaláltam a nyelvet, amit szeretek: a táncszínházat, azon belül megtaláltam önmagam, persze ez egy örök felfedezés, állandó folyamat. Igen, szerencsés vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, ráadásul ezzel keresem a kenyerem és nem kell plusz munkát vállalnom ahhoz, hogy megéljek, ami nagyon sok kollegámnak nem ilyen egyszerű. Sikeresnek érzem magam abban a tekintetben is, hogy átmentem olyan dolgokon, amelyek nem voltak könnyűek: mellőzésen, magánéleti csalódásokon, családi veszteségeken. A sikerhez a táncszakmában a napi jelenlét szükséges: az élbolyban kell lenni, méghozzá a legjobb formában. Itt nagyon kemény harc van, de ebben a harcban emberségesnek kell maradni. Hogy sikeresnek érezzem magam, fontos, hogy büszke legyek a munkámra minden nap, ha éppen szabadnapos vagyok, akkor jól töltsem el az időmet. Örüljek a napnak, az esőnek, a barátaimnak, az ablakon át beszállingózó zenének, annak, hogy fáj a térdem, mikor hazamegyek a próbáról, mert ez is az élet része. Tehát elfogadom a dolgokat. Megélem a pillanatot, és örülök annak, amit csinálok. Számomra az a legnagyobb siker, ha az ember megőrzi az életkedvét, a lelkesedését.

 

Láng Judit