Hajat is mostam indulás előtt. Tudod, mi volt a táskámban? Most este, mikor kipakoltam vettem számba: 1 hajkefe, 1 fésű, 1 dezodor, 1 fogkefe, 1 fogkrém, 1 tükör. Találkozóra készültem ám, csak nem vettem észre délelőtt. Vonatról le nem estem, síneken át nem keltem, megérkeztem Szikszóra, ahogy kell, csak annyi sedreséggel, ami már megszokott az én vonatozásaimon. Miskolc továbbra is randa. Visszafelé is az volt. Olyan emberek ültek a személyen, huhh, hogy élvezted volna. Pofátlanul hallgatóztam, de már nem írom le, mit mondtak. 

- Ott van hátul - magyarázta kicsit értetlenkedve a portás.

Mentem, ahogy mutatta. Bejártam az ott hátult, felmértem a terepet, mert kiírás sehol semmi. Egy nagy, modern épület szörcsögött. Tudományosan. De két cigiző melós megmutatta azt a kis portát. Földszintes kockaház, nájlon függöny az ablakokon, picit be lehetett kukucskálni. Nem láttam semmit.

Félelemmel indult, iróniával folytatódott: - Jöjjön vissza úgy húsz perc múlva, még nem kész a dolog, a boncmester majd hívja -. Jól táplált, ápolt, kék inges, nyakkendős, szürkés-kékes gyapjú zakós, őszes, tüskehajú szemüveges férfi. Gondolom, az orvos, diktafon van a kezében. Mert persze benyitottam, kopogtatás után azt hallottam - Nyitva -. De nem ezt mondták, hanem valami mást. Azt nem értettem. 

A proszektúra előtti cseppnyi zöld foltocskán fehér padok, pár fenyő. Ha nagyon akarom, akár park is lehetne. A padról előre kell hajolni, hogy látszódjék az ajtó. Röpködnek a madarak, azután lassan elülnek a kórház tetején. De lefényképezném! A Gazdasági Bejárat szögesdrótja felett látni a távoli hegyeket. Ha jól tartom a fejem, a drót eltűnik.

Jöttek még hárman, egy nagyon sápadt asszony két viszonylag fiatal, cseppet türelmetlen férfival, de elmentek a sarki kocsmába. Kocsival érkeztek. 

Rettenetes szomjúság. Kimegyek a Bejáraton, vissza-visszasandítva az ajtóra. Szemben a poros aszfalton, a szögesdróton túl, egy néni jön, kezében kosár. Nem tudom már, fonott vagy műanyag, ámbár műanyag kellett legyen, mert láttam az alján a reklámlapokat. Vagy egyszerűen belenéztem? Látni, hogy boltból jön-e? Tőle akartam megtudni, van-e nagyon, de nagyon közel egy kisbolt. Szomjas vagyok, magyaráztam. Nem volt. – Csak a kocsma – mondta cinkos rosszallással, éreztetvén, nem nekem való hely. 

Összeszáradt a szám. A kávé, nagyon erős, hiába írták ki, hogy hosszú, csak olyan igazi presszós jött ki az automatából. Közben néztem, nyílik-e már az az ajtó. 

- Maga Kiss Gábor? – így hívott a boncmester. – Én -. 

Meglepődtem nagyon, mert már elfelejtettem, hogy nem kell folyosókon bolyongani; a hátsó ajtóhoz intett a Mester, és rögtön ott feküdtél. Nem kaptam időt. Azonnali, felkészületlen szembesülés. A lehető legjobb. Biztos visszahőköltem egy kicsit, mert márványfehér (vagy márvány fehér?) fejre, kilógó kézre és lábra számítottam. Egyébként a kezedet akartam volna csak megfogni.

Szépen bebugyoláltak, mint a kisgyerekeket fürdetés után. Csak a homlokod volt sebes és az állad. De nagyon gyorsan megszoktam, és tényleg nem volt rémes. Csúnya, véres repedés fenn, meg horzsolás az álladon. Lejött a glazúr.

A homlokodon összevarrták a sebet, nem is fekete cérnával. Az a kicsi fehér, a legtetején, a hajadhoz közel, azt hiszem egy csontszilánk lehetett, de a helyén volt. Később azt is észrevettem, hogy a tarkód alatt valami nejlon-féle feketéllik. Nem akartam elgondolni, miért. Rendben volt az is.

Nagyon szépen megborotváltak. Finoman, érzéssel. A szád alatti kis mélyedésben, ahogy szeretted, meghagyták a Van Dyck szakállkát. Az egyik szemed - az, ami felém volt - picit nyitva, látszott, hogy már nem látsz, és helyénvaló volt ez is. Az arcodon, nem is tudom, nyugalom talán. A szád olyan szép volt, de olyan szép! Nem mosolyogtál. Komolyan feküdtél. A hajad vizes, megfésülték, ki a homlokodból, igazi víz volt, megsimogattam. Az arcod hideg. Ezt akartam érezni. Csak féltem kézbe fogni, nehogy baj történjen. Attól féltem talán, hogy összetörlek.

Csak hát utána jöttem rá, mert láttam, hogy összetörtél. A lepedőn keresztül láttam. Félrebicsaklottál, mindenestül. Picit hozzáértem a válladszerűséghez.

De ez se volt baj, mert az arcod a te arcod maradt. Sőt. Kicsit ismeretlen, mint amikor hosszú idő után látlak meg hirtelen az állomáson, és megdöbbenek, milyen szép is tudsz lenni. Hát ilyen szép voltál. Nem szeretetkéregető kisgyerek, nem tomboló kamasz, nem átkozódó őrült. A halál megadta azt, amit kerestél. Méltóságot. 

Kétszer mentem vissza. 

Mentem volna többször is, de a szintén nagyon ápolt Mester, zöld kórháziban, hatalmas arany kereszttel a nyakában, tisztes őszes halánték, és nagyon-nagyon tiszta, azt hiszem indult volna elfele, a dolgára. Az arcán a mesterségéhez tartozó kötelező nem is tudom mi. Ismered, mikor nem néznek a szemedbe. Az enyémbe kénytelen volt. 

Csak azt tettem, tudod, amit szoktam. Bevontam őt is. Még meg is simogattam a vállát - mint cigányerzsit, mikor beteg volt -, szegény hát annyira aggódott, nehogy többen fussunk össze. Miken mehetett át.  

Hogy szaladtál volna a fényképezőgépért. A pesti, aki minden szabályt megszeg, és megússza. Csomagostul botlik a vonatról a nyakadba. Kézből eteti csokival a kompost. És még puszit is kap érte. Azért a Mestert nem etettem. Csak bennem volt, hogy ő is egy darabkája ennek a történetnek, és akartam, egyszer az életben érezhesse, valóban részese valami nagy dolognak. A búcsúnak. 

Aztán az országút másik oldalán – a zebrán mentem át -, a Reálban kellett valami innivalót vennem, kerestem kéztörlőt, az nem volt, viszont bevittek a raktárba kezet mosni. Ott is minden csupa fém, csupa tárolók. Csak a gurulós „ágy”, az nem volt ott. Szégyellem, de muszáj volt azt mondanom, úgy előre hajolva: - Most jöttem a hullaházból. 

– Van fertőtlenítő is. Kije halt meg?

– A férjem – és akkor majdnem elsírtam magam, mennyire örültél volna, ha hallod, pedig hazudtam, de most kezdjek magyarázkodni? 

– Ilyen fiatalon – mondta az eladónő, aki nem is ismert. – Hát csak mert maga is milyen fiatal. 

Megköszöntem. A kézmosást? A bókot? Azt, hogy egy ilyen találkozás után is ragyogok ezek szerint? Vizes kézzel kirobogtam, nem is tudom, mennyit tettem le a pultra. Nehogy már beszélgetni kezdjünk! 

A vonaton később ezen elmosolyodtam.  

Köd. Holdas naplemente. Nagy csend. Távoli madárhang. Harang. Piros szemafor. Már ívlámpa fénye is. Nyugalom. És lemoshatatlan formaldehid szag. Szikszó.

Komolyan, pamacsokban jön a köd, a szürkeség. A lámpák fénye sárgulni kezd, mint az őszi este. Jöhetne a kísértet is akár. Ember sehol. Teljesen kihalt állomás.  

- Béke? –kérdi Petra sms-ben. Azt még nem tudom. 

Traktor megy haza, fűrész hangja, kell a tüzelő, gondolom. Nyiladoznak a lakásokban a fényecskék. És jön a vonat. Hidasnémeti felé előbb, azután a füzesabonyi. 

Miskolc. Csúf, és megnyugtatóan meleg.

Fülke. Itt is sárga fények. És otthonos, meglepő módon. Beburkolóztam a sálba, felhúztam a lábam, belaktam az ülést, és néztem ki a sötétbe.

Megint az jut az eszembe: méltóság. Van idő. Lehet gondolkozni.

Bevésni a képet.

Az utolsót, és az igazán valóságosat. Nincs hozzá történet, nincs kollektív emlékezet. Egy test van, látvány, és én, aki látok és tapintok. Meg beszélek, hangosan. 

 

*** 

 

2. Már láttalak holtan. Már sírtam keservesen, mert megérkezett az utolsó üzenet, és majdnem elhittem. Jöhet talán a számadás. 

Uralomvágy, rombolás, bekebelezés. Kegyetlen, beteg és gyenge ember. Szétbogozhatatlan szálacskák. Szövedék, bizony. Ha kihúztad az egyiket, sárkányfogként nőtt helyébe száz más, kitéphetetlenül. Egy mintába, egy széken, egy bordába szőtt mindenkit. 

Bizonytalan. Zsarnok, a feltétlen szeretet követelője. A semmiért, amivé  tette magát. 

Okos, érzékeny, gőgös. Akárki nem áhíthatta; aki nem felelt meg, azt használta és kiakolbólította. Coki paraszt.

Mennyi, számára megvethető, ostobácska nőket énekelt maga mellé, hogy egy életre megmutathassa, milyen kis porszemek. Akarta, hogy kelljen, hogy legyen kit lerúgni magáról. Na most kezdj valamit az életeddel, hogy láttad, mi az igaz! Ez volt a nőcskék hamuba sült pogácsája, meg fel nem vett, vagy a másik kézbe nyomott telefonok, a megfoghatatlanul semmit-mondásukban kegyetlen elutasítások, amibe nem kapaszkodhatott bele senki fuldokló, mert letépte magáról a maga hívta markokat.  

Aki pedig megmérettetett, és elfogadtatott, annak kárhozat lett a sorsa.

Balladai sötét, sírból kinövő borostyán-folyondár, elborít, legyűr, burjánzik megállíthatatlanul. Szép, mint a balladák, hátborzongatóan.

Kerestette a kékfüvet, amelyik éjjel-nappal énekel, és széttöri a vasat, de jaj volt annak, aki megtalálta! Nem ismerte a három próbát. Hiába bolyongatott égig érő fenyvesekben, sebes sodrású folyók mentén. A mesének nem lehetett vége. Vége-nincs-mese, fuss el véle.

Harag, zsarnoki erőszak, szeretet-tükörnek álcázva. Kíméletlenül zsolozsmázó hazugságok, ámítás és önámítás.

Rínak a megalázottságukról, elárultatásukról mit se tudók, siratják megváltó krisztusukat, aki maga a-nem-megváltás, a megváltandó megválthatatlan, önnön kárhozatát hozta, ajándékozta, zúdította a másikra, így remélve feloldozást. Iskarióti Judása a valódi szeretetnek.

Te szegény. 

 

*** 

 

3. Hívott Emese - már értesítettem Szabolcsot, beszéltem Mártával, tárgyaltam Gabival, leveleztem Bettivel, csacsogtam Erikával, sírtam Hannával, támogattam Kisvizit, kivártam a sulitokaj igazgatójának reszketeg szócséplését (hihetetlenül megdöbbentő, mennyire nem tud beszélni) a végtelen gyászban erő-adó szerencséről (lenne csak neki), cseppet leporoltam Editet, „csak poros emlék vagyok”, – jövő héten temetés, „s egyikünk se érzi annyira saját halottjának, hogy a lakásában legyen a ’tor’”, akkor meg minek, gondolom a fejeddel. Ha már gyülekezés, Tardos lenne a helye, jöjjön, aki akar, akik elől – gondoltam akkor, tévesen - többek között odaszöktél, lássák, mire mennek vele(d) „lássuk uramisten”, de nem lehet, ma kezdik a felszámolást. És különben is, ki lenne a ’háziasszony-kismenyasszony’, hm? 

Basszus, tű  volt a csizmámban. Tudom, ezért szerettél. 

Egyébként, milyen jó, egészséges hangja van Gabikának.  

 

 

(A szerzőről bővebben szombati bejegyzésünkben olvashatnak.)