"Kár, hogy nincs egy normális srác a világon; ő legalábbis egyet sem ismert, pedig egy tizenhárom éves lánynak lehetne már szerelme. Az anyjának túl sok is volt, bár az utóbbi időben láthatólag egyedül érezte magát, csak a régi barátnője, Éva látogatta meg. Egy padban ültek a közgazdasági technikumban. Éva egy igazi barát, mondogatta az anyja. Juli számtalan beszélgetésüket végighallgatta már: fodrászokról, manikűrről csevegtek."
Mint korábban már hírt adtunk róla, ma lesz Ménes Attila új regényének bemutatója a Nyitott Műhelyben. A rendezvényre a szerző segítségével egy, a kötetből máshol még meg nem jelent részlettel szeretnénk kedvet csinálni - egy kis ízelítő következik tehát az új regényből.
Mikor Juli az anyjával a szombat délelőtti bevásárlásból hazaért, ott találták az ajtó előtt a nagyanyját. Az öregasszony toporgott a türelmetlenségtől, és ahogy észrevette őket, rángatózva felzokogott. Volt különben kulcsa a lakáshoz, de úgy látszik, otthon felejtette. Bent aztán kiderült, megint a nagyapjával van gond.
Mióta külön költöztek, Juli alig látogatta őket; az anyja is csak akkor ment, ha pénzre volt szüksége vagy ünnepekkor. Megint balhéztak, gondolta Juli, beivott az öreg. Tényleg valami ilyesmi történhetett. Míg ő a hűtőbe pakolta az ennivalót, odabentről hallotta a siránkozó hangokat. A nagyanyja éppen könyörgött, akár a fürdőkádban is elalszik, csak ne kergessék el Magdusék, ő ahhoz az emberhez soha többé nem megy vissza. Őt arra nem kényszeríthetik.
Juli emlékezett rá, milyen volt velük lakni; érteni vélte az öregasszonyt. Otthon, a Nyugati utcában, régebben minden hétre jutott egy ordibálás, veszekedés; szirénázva érkeztek a rendőrautók. A nagyapja azzal dicsekedett, hogy végigpofozta már a környéket, a rendőrök nem vették komolyan, röhögve hallgatták. Ilyenkor anyja és nagyanyja kimenekült az udvarra, róla néha megfeledkeztek, erre is emlékezett. A nagyapja magában beszélt, dühöngött, bosszút forralt, átkozott valakiket. Amikor Juli gyanútlanul előbújt a zugából, az öreg egy nagyot kacagott, elkapta és magához szorította. Borotválatlan volt, a pizsamakabátja lehamuzva. Csücsörített, nyáltól csillogó szájához húzta Julit, aki már nem menekülhetett. Az öreg vasmarokkal tartotta. Ő szeretett volna kibújni ebből az ölelésből és elkerülni, hogy az ajkuk összetapadjon. De csak annyit ért el, hogy még jobban szorították, végül levegőt sem kapott. Akkor utolsó erejével felvisított, mire kintről felcsattant anyjának hangja, a nagyanyjáé is, hogy mit csinál már megint a gyerekkel, engedje el! Megszabadult a boros szájtól, az öreg nagyot rántott rajta, megrázta a vállánál, aztán eltaszította magától.
Úgyis visszamegy hozzá, gondolta, mindig ez van. A fürdőkádügy is milyen nevetséges, hogy lehetne abban aludni, csak egy ülőkád, bele sem férne a mama feneke. A lakásuk is csupán egyszobás, minigarzon, huszonöt négyzetméter, egy asztalka, két fotel, egy Favorit televízió az ágbogas szobaantennával, szégyellnivaló szűkösség.
Anyja annak idején mindent megtett, hogy végre külön költözhessenek. Rimánkodó leveleket írogatott a vállalat igazgatójának: „Igen tisztelt Ács elvtárs…!”; a helyesírási hibákat Juli javította ki. Anyja OTP részletfizetést is vállalt, eladta az ékszereit, nem volt valami sok, aktuális udvarlójától kunyerált pénzt, még plusz munkát is kerített, lottóválogatást.
Állandóan azon volt, hogy csinosítsa lakásukat, terítőt horgolt, egy régi munkatársával újratapétáztatta a szobát, porcelánszobrokat állított a vitrinbe: hegedűs békát, ágaskodó fajanszparipát, keresztszemes öltéssel néger kisfiút hímzett a díszpárna huzatára, hogy minden szebb legyen, mint amilyen.
Julit nem érdekelték a botrány részletei; szánalmas és szörnyű az egész. Tévénézésről persze szó sem lehetett, az öregasszony biztos még órákig marad. Kisurrant a lakásból, amely most annyira fullasztó volt, mint a nagyapja ölelése, lelépett észrevétlenül. Fagyira ezúttal sem volt pénze, mozira pláne nem.
A folyosón, ahogy kilépett, Tevébe ütközött. – Mi van, Teve? – üdvözölte barátságosan. Intett, hogy pszt, odabent balhé van, mert Tevének olyan kieresztett basszusa volt, hogy a negyedikig felhallatszott. Az öreg, Juli legjobb barátja a házban, hetvennek kinéző ötvenes alkoholista, a Vasasnak szurkolt, szakmája lakatos volt. Teve lakása leginkább valami fészerre hasonlított, a fal mentén munkapad, ahol szerszámok, drótok sorakoztak; vele mindig jól eldumált. Kis termetű, masszív piás, törött orra az arcába gyűrődött; Juli kapásból letegezte, mikor összeismerkedtek.
A kapun kívül elgondolkodott, hova mehetne. Mindig ez volt az első kérdés, amit föltett magának. Barátnője nem volt, az unokahúgát unta már, egyetlen lehetőségként a közeli temető kínálkozott. Végigsétált a hosszú Gyári úton, baloldalt az iparvágány, jobbra a villamossín és a temető fala. Eszébe jutott, hogy délután a Stan és Pant adják; méregbe gurult, hogy nem nézheti. Stan és Pan a kedvence volt, velük szívesen mászkált volna bárhol a világon; Stan és Pan és Juli sülve-főve.
Kár, hogy nincs egy normális srác a világon; ő legalábbis egyet sem ismert, pedig egy tizenhárom éves lánynak lehetne már szerelme. Az anyjának túl sok is volt, bár az utóbbi időben láthatólag egyedül érezte magát, csak a régi barátnője, Éva látogatta meg. Egy padban ültek a közgazdasági technikumban. Éva egy igazi barát, mondogatta az anyja. Juli számtalan beszélgetésüket végighallgatta már: fodrászokról, manikűrről csevegtek. A frizurájuk színe és formája szinte megegyezett. A batikolásról tárgyalgattak, meg kiskosztümökről, egymás körmeit nyírták, festették, szedegették egymás szemöldökét, divatlapokat bújtak. Szó esett még Éva szüleiről, idegbeteg apjáról, meg hogy mennyivel szerencsésebb Magdolna, legalább elköltözhetett otthonról. Továbbá, hogy szőkíteni kéne a hajukat, így vörösen nem mutatós, és a Canesten kenőcsről, aminek fölvitték az árát, valamint a Timidol zseléről és pesszáriumokról, ilyesmikről.
Persze, ha Juli anyjának udvarolt valaki, könnyedén elfeledkezett a barátságukról. Ilyen esetekben Juli látta, amint az anyja szinte újjászületik; arcbőrén a szarkalábak is kisimulnak, ápoltabban jár. Ő nem kevés viszolygással figyelte ezeket a viszonyokat, taszították a lakásba bejáró idegen hapsik. Azok többnyire tartottak tőle. Utálta, amikor szerelmes az anyja, pedig ilyenkor sokkal engedékenyebb volt, a hangja bocsánatkérő, mintha restellné a lánya előtt ezeket a kapcsolatokat. Úgyis rossz vége lesz; Juli tapasztalta az volt, nem kell az anyja senkinek, nem tud férjet fogni, nem ért hozzá, csak játssza a nagy nőt. Szüksége van a férfiakra, mégis úgy beszél róluk, mint az állatokról. Ezt Juli nem értette.
A házgyári irodában elpirul egy tizenöt éves, segédmunkás cigányfiú bókjaitól is. Juli tulajdon szemével látta, szégyenében majdnem sírva fakadt, ahogyan az anyja mórikálja magát a pasik előtt, emelgeti a hangját, minden szavukon vihog! Különben görnyedten jár, elhagyja magát, de ha férfi kerül elő valahonnan, akkor peckesen vonul, mintha királynőnek képzelné magát. Szinte döf a melleivel. Erre a viselkedésre a nagyanyja is tett megjegyzéseket, inkább a férjét kellett volna megtartania, korholta. Hát nem zavarja, hogy beszélnek róla, rohangálhat megint abortuszra. – Megnézheted magad – így az öregasszony –, a Gyuri is otthagyott, a Bandi is, ez már a nemtudomhanyadik eset. – Magdolna persze nem válaszolt a vádakra, összehúzta magát, egyszer csak szipogni kezdett, ellene az egész világ.
