.jpg)
Kölüs Lajossal kb. négy éve találkoztam először egy írói szemináriumon. Emlékszem, elképedtünk rajta, milyen versformákat ismert, s szinte minden alkalomra jutott valami új. A lényeg persze nem ez, ezt csak mellékesen mondtam. A lényeg az, hogy és ahogy Kölüs Lajos világában a vers terem. Nem ott terem (lásd: egyszer csak ott termett), hanem szervesen van ott; nála mindenből vers lesz, épp ezért a versterek elképesztően sokfélék. Jó bennük időzni, ez pedig azzal függ össze, amit a legjobban szeretek a költészetében, és amit úgy fogalmaztam meg magamnak: mintha mindegyik verse szerelmesvers lenne. Ez a szomorkás szerelem valami/minden iránt.
Kölüs Lajos első kötete tavasszal jelenik meg.
Holtág
- kibélelt partok,
Habos vízben levelek,
Fölpuffadt zacskók,
Papírok, ágak, tollak és pihék,
Ázott tetem körötte bicikli belső,
Vaspánt, gurni és cirokszálak,
Baba kettévált feje.
Törmelék, közte tégla piroslik,
Zománcát vesztett lavór, lukas,
Kiáll a széle,
Már nem lesz üres,
Fölötte egy arc sem
Temetkezik nyitott tenyérbe.
A béka, nyálkás lepedékkel a hátán,
Partról ugrik vissza a zajra,
Menedéke a víz.Eltépett horgászzsínór
Tekeredik gubancba és
Kartondobozba sűllyed.
Az idő
Nádasba vájt gyalogolt út,
Repedt felszínén szálkák,
Halfejek.
Pikkelyük szárad és repül
A szélben, láthatóan
Zöldül, új hajtásokkal susog
A sás.
Nem tudod, ki vagy
A szerelem titka, hogy mosolyogsz rajta,
Magaddal viszed, és nem tudsz róla, már
Rég elhagyott. Gödröt ásol, mégis ott lehet,
Sosem tudod meg, ha így kell féltened.
Reggel még előtted forgolódik és néz rád,
Te ki vagy, fordít gyorsan mindent ellened.
Este egy szót sem szól, mint akinek nyelve rest,
Szabódik, hiába, te ettől leszel részegebb.
Szemébe nézel, és nem tudod, ki vagy, ki voltál,
Pillangó szállhat szabadon, jöhet a rontás,
Az iszapos mély, szélfútta hínáros holtág
Nyelje el, lebegjen arca, érjen rajta a honvágy
Száz jele, mit elveszteni senki sem akar,
Csak életed lesz csöndesebb, valamit őrzöl,
Ami meg sem született volna, ha gyávaként
Átöleled azt, aki már lélekben elengedett.
Békamenet
„ Képzeld el, hogy tartanak egy háborút, és senki nem jön el.”
Carl Sandburg
Villamos kanyar a Mester utca sarkán
az utolsó előtti járat garázsmenetben
fut be piros betűkkel 21-es nyikorog
és aki fölszáll annak megjön
az ünnepi kedve
bárhova ülhet helyére kerül
van szabadhely elég ülve vagy állva
kimondhatja mi nyomja begyét
hogy háború van olaj alma nemrég
a dinnnye mindennap drágább a bőre
ruháján a gomb is köldökén a piercing
vállán a tattoo és nem utazhat
csak hatvanöt felett ingyen
érthető ha nem akar többé leszállni
átszállni mindenből kiszállni
és várni várni várni
este hat után hétig
hol nincs szemközt az EMKE
a tér is máshová került
szűk folyosóban haladunk
döcögünk zenés darab
a sínpár ki-kihagy üteme
rázkódunk befűzve nézzük
a Lurdyt helyén marad
a Praktikerrel és nem Budán kötünk ki
Illatos út vár a dzsumbuj legyen időnk
észrevenni a Vegyiműveket
itt nem az Imperiál
csak villomosunk üget fogja vissza magát
mint régi békemenetben fel-felugrunk
az is aki leszáll vagy leszállni készül
reménykedik hamarosan földet ér
zsibbad háta lába és keze
valahová igyekszik még visszatartja
az is lehet majd elengedi magát
a kapualjban vagy a háztömb sarkán
meglehet mégsem enyhűl a vágya
ha földet ér és talpát újra érzi
az üres utca egyenes vagy kanyarog
ráfoghatják hogy siet sietős dolga van
fölemelt hangja oktávokat fut be
megkezdődik és folytatódik hazáig
az egy-kétszemélyes békamenet
Takács Zsuzsa a JAK-táborban
„Azért vagyok író, hogy rájöjjek, ki vagyok.”
Takács Zsuzsa
"I've written some poetry I don't understand myself."
Carl Sandburg
1
Valaki jön, itt
marad a sivatagban,
fölborzolt szárnnyal
csontosodik fehérre,
feltűnik az oázis.
2
Tükörnek háttal
ragaszkodik a csöndhöz,
kibeszélhesse,
mit lát tükörrel szemben,
aki álmában ránéz.
3
Kőfejtőben élt
szemek villannak fel, túl
kell élni, muszáj,
fölmorzsolt kövek közt egy
sóhaj, cipeli háta.
4
Szárnya nincs, repül,
elfutó zajokra lel,
körhintázik,
alatta mélység forog,
és láncát elengedi.
5
Szerelmes szíve
előttünk mindig egy szót
felejt csak, vagy egy
mondatot, ki az, miért
ölne érte álmában.
6
Kiben fog élni
áttetsző arccal, talán
senkiben, vagy csak
nem tudjuk, mióta van
hozzá mersze, hogy mégis.
7
Kinek árnya nincs,
nem tud átlépni rajta,
és szorong, hogy él,
valaki nélkül ébred,
hallja újra, hogy kopog.
8
Fogódzót keres
az ujja, belelapoz
a könyvbe, megáll,
ki utoljára látja,
vajon visszatér oda.
9
Fölfedi arcát,
csak egy mosoly, nem siet,
ráér árnyékot
vetni önmagának, fél,
mert tudja, miért ragyog.
10
Egy nyári székben
ül, körötte nincs levél,
csak fény van, százas
égő vakítja, érzi
ágon maradt foltjait.
11
Aznap egy jel jön,
honnan marad el, minek -
holdfény, idegen
szövet kilökődik,
álmában érzi – süket.
12
Felolvas, egy friss
mozdulat tartja velünk,
a vágy, hogy míg él
gyanútlanul tehesse
nyílttá rejtett titkait.
Ősz
1
Mályvazöld selyem
Kövek fölött mint kígyó
Hullámzik a víz
Ronggyá mosott jeges fény
Szárad az őszi fagyban
2
Szakajtókosár
Alatt fénylő csillagok
Pislogó piros
Szemekkel bújnak össze
A héja nincs világban
3
Korhadó szélben
A bükk szálas magasba
Nyúl és rézsúton
Szívja magába a messzi
Fényt és egyre csak sárgul
4
Párás esőben
Ásónyomokban földszag
A drótkerítés
Orra cseppen az ősz jön
Bíborban és bársonyban
5
Mint lobonc hajú
Fűzfa mozdul a reggel
Megint folyóba
Tart a sikló szárcsatoll-
Pihék között hullámzik
6
Későn érik fagy
Jön utána
Hamvas arcú bírs
A fallal körbevett kert
Anyámnak
Amikor tudok, úgyis írok, mondtam az anyámnak,
És nem küldtem el a levelet, ami fejben összeállt,
Soronként hagytam elveszni, elhagytam az egészet,
A görbülő, összekapcsolt betűket.
Elhagytam az anyámat.
Számoztam a leveleket, az egy biztosan megvolt,
Hogy több is lett volna, akkor nem kételkedtem magamban,
Igen több, csak több lehetett.
Amikor úgyis írok, tudok valamit, amit nekem muszáj megírni,
Ezt már nem mondtam az anyámnak,
Nem az anyámnak mondtam, valamit tudok,
Nem hagyhatom el az egészet,
Soronként hagyom, összeálljon,
És bárki kivesézze a görbülő, összekapcsolt betűket.
Amikor úgyis tudok írni, elmondom az anyámnak,
Nem neki mondom, milyen szabály van,
Ami fejben összeállt,
Soronként hagyom elveszni, meghagyom egésznek,
A görbülő, összekapcsolt betűket.
Senki ne vegye észre, úgyis írok, az anyám vesztett el engem,
Amikor tudta, nem fogom elhagyni mégsem.
Amikor írok, tudok úgyis nem anyám lenni, hogy hagyhatom az egészet,
Soronként kitörölhetetlen, valakit ismerek, valamit tudok,
Összekapcsolják a betűket, és elküldhetem a levelet,
Ami fejben összeállt.
Kételkedni kezdtem az egyetlen egyben,
Nem volt több levél, nem lehetett több,
Még az az egy sem, igaz-e,
Elhagytam az anyámat, és ő miért nem hagyott el,
Ha elhagyott engem,
Az, hogy nem az anyámnak mondom, nem neki mondom,
Csak másként, úgyis tudok írni,
Hogy nem küldöm el a levelet, ami fejben összeállt,
Soronként hagyom az egészet, egész sorokban hagyom
A görbülő, összekapcsolt betűket
A kertben a számozott rózsatövek közt, szírmokkal a földön.
Elhagytam az anyámat.
Az anyám nyolcvanéves.
