Az Irodalmi Centrifuga új sorozattal jelentkezett az igényes olvasói számára.

Bestiárium - Csak ICÁn, csak ICÁnak! A ragadozók titkai!

- Remélem, azt gondolják majd rólam, hogy én ismerem legjobban a nőket, Németh László után – ajánlja az önérzetes szerző, Uhorski András három csokor esszéből szőtt regényét ICA női közönségének.

András termékeny tudományos kutató, közíróként a "Szocioregény" az első irodalmi műve. Gondolatai nagyívűek, következtetései megrázóak, főszereplője pedig egy házaspár. Valgatha Pál és felesége Roberval Fanni középkorú üzletemberek, akik számos démonnal találkoznak: interneten kaszáló fehérgalléros bűnözőkkel; a hazafiság érzésével, mint közvagyonnal visszaélő fegyveres politikai alvilággal; és a női kényeztetést, mint közjót forintosítani igyekvő nehéz életű örömlányokkal a városi félvilágból. Éleslátása és humora ritkán hagyja cserben a szerzőt.

Az esszék leleplezik az üzleti erőszak kifinomult újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit. A szöveg tömeges tanulmányozása jelentős társadalmi változásokat generálhat! Segít megkülönböztetni a közvagyont az állami tulajdontól és e vagyonok dézsmálásának-védelmének-hasznosításának újraelosztását kezdeményezi, a női költségvetés szellemében.

ICA jószívvel ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát a felelős magyar értelmiségnek, továbbá üzletasszonyoknak és szabadságharcosoknak.

 Uhorski András szocioregénye csak ICÁn, csak ICÁnak!

Második lépésben a pesti Nagykörút házait vette célba, közülük is azokat, amelyek útkereszteződésben vagy téren helyezkednek el és forgalmat vonzó közintézménnyel állnak szemben. Olyan ajánlatot tett a lakóközösségeknek, amelynek azok nemigen tudtak ellenállni: havonta milliós nagyságrendű házbevételt ígért, ha a lakók elfogadják, hogy beállványozza az épületet – mintha felújítás kezdődnék. Az állványokat azonban a külvilág felé jótékonyan eltakarja egy óriásplakáttal, amelyek témája hetenként változhat a média megrendelések függvényében.

Vállalkozásainak egy szélcsendes idejében, amikor a nagy reklámügynökségek bejövetelével immár független középvállalkozóként szinte semmilyen reklámmegrendelést nem tudott többé felhajtani, Valgatha dohánymarketingre adta a fejét. Anyagilag addigra már függetlenné vált, ha bankba teszi a pénzét, a kamatokból is megélhetett volna anélkül, hogy tőkéjének elolvadásától kellett volna tartania. Azt gondolta, ezentúl már csak olyasmivel foglalkozik, ami érdekli, s az ezernyi megkötéssel küzdő dohányreklám világa – amelyre indíttatásánál fogva mindig a borász szemüvegén át tekintett – érdekes kihívásnak mutatkozott számára.

Az Európai Unióban két olyan szakterület van, ahol nagy társadalmi csoportokat következmények nélkül lehet hátrányosan megkülönböztetni. Kisebb csoportok esetén – egyházi alkalmazást kereső ateisták, hitbuzgalmi feladatra vállalkozó melegek, hetven feletti hiteligénylők – a joggyakorlat számos esetben szemet huny a szembeötlő hátrányos megkülönböztetés felett. Nem segítenek ugyan nekik, de sohasem szuttyongatják őket! Az ádáz szívatással párosított diszkrimináció az unióban csak a vadászok (más néven vérsportolók) belterjes csapatának és a dohányosok leszakadó millióinak jár ki.

Ennek ellenére a dohány megkülönböztetett kommunikációs terület, betörni ide kívülről, az utcáról olyannyira lehetetlen, mint fekete bőrű embernek elpirulni (Isten bocsássa meg ezt a durva hasonlatot!). Valaki vagy végzős közgazdász hallgatóként kerül be egy külföldi érdekeltségű hazai dohánygyár marketingosztályára és végigjárja a ranglétrát a copywritingtól (reklámötlet) kezdve a közvélemény-kutatáson és merchandisingon át egészen a nagyvállalati társadalmi felelősségvállalásig, vagy elfelejtheti a dohánymarketinget. (Egy jellegzetes kivétel mégis akad: újabban előszeretettel alkalmaznak már a végzés előtt álló fiatalembereket is, akik így sajnos félbeszakítják tanulmányaikat.) Valgathának mégis sikerült elfogadtatnia egy üzleti ajánlatát és alvállalkozó konzultánsként, menedzsment tanácsadóként bejáratos lett az egri nagyvállalathoz. Ez a cég akkoriban, az Egri Dohánygyár frissen birtokba lépett új tulajdonosaként éppen azzal foglalatoskodott, hogy leszorítsa a trafikpultokról a közkedvelt hazai Pilvax szivarmárkát. Ez a patinás nagyalakú szivar ugyanis, ha piacon tartják, konkurenciát támaszthatott volna a világ akár legnevesebb szivarmárkáinak. A szivar ízadó fedőlevele ugyanis hihetetlen nehézségek között izzadságosan kialkudott kétoldalú (és csak kétoldalú – más KGST országot ide be nem engedő) államközi megállapodás alapján szállított kubai dohánylevélből készült, míg magyar dohányból a szivarnak füstvolument kölcsönző, kiváló égési tulajdonságokkal rendelkező belső testtömege. Bizony úgy tűnik, a magyar termék sokszor jól harmonizál valamely külföldivel, a turáni vér is évszázadokon át szociotechnikailag jól emészthető kevercset – hungarust – produkált a külföldről hozzánk kéredzkedővel. Ezt a szép képességét mára elfelejtette az ország.

Ráadásul a Pilvax szivar kiszerelése is tökéletesen egyedi, vonzó szín- és formavilágot jelenített meg. A hat szál szivart magába fogadó hengeres fémtokos megnyerő megoldás – egyediségében legfeljebb a Coca Cola-üveg, mint ipari dizájn vetekedhetett vele – azóta sem talált párjára dohányvilág szerte. Legfeljebb a népi iparművészet dohánnyal kapcsolatos szép megoldásai vetekedhetnek vele. A Pilvaxszal együtt a dohánygyár könyv szerinti értéke mintegy hússzorosa lett volna annak, amilyen áron ténylegesen magánosították. Ezt az árat elkerülendő, az átvétel előtti átvilágításkor az új tulajdonossal egyetértésben az a megítélés alakult ki erről a termékről, hogy üzemgazdasági szinten reménytelenül veszteséges és jövője sem lehet, hiszen a privilegizált hozzáférés a kubai burkolólevélhez nehezen biztosítható a magántulajdonos esetében. Az ÁPV Rt. nem kifogásolta ezt a megítélést: ma már se Pilvax, se egri dohánygyár…

Eger városában szinte minden értelmiségi, kiváltképpen a veretes főiskolán dolgozók foglalatoskodik valami gyakorlatias másodtevékenységgel is, leggyakrabban a szőlő felvásárlásával, közvetítésével és népszerűsítésével. (Persze isszák is rendesen, gyakran imbolyognak már délelőtt is, mint egy kiszolgált régi műhold). A szőlő és a bor marketingje némiképpen más tészta ugyan a dohányénál, a város légköre mégis nyitottnak és ösztönzőnek bizonyult Valgatha üzleti elképzeléseinek kiforralására. A bormarketingről tartott szabadelőadások széleskörű helyi közönséget vonzottak, ezeknek a rokon diszciplínában utazó emberünk is hűséges hallgatója volt. Eger kellemesen közel fekszik az otthon emlékeit idéző Hegyaljához, de a varázslatos Mátrához is, nem is szólva a sejtelmesen terjedelmes Bükkről, melynek a város egyben kapujaként tekinthető.

Ha Budapest felől közelített, kedvét lelte abban, hogy már Gödöllőtől beazonosítható az a kúpos Szent-Egyed hegy, amely a város fölé hajlik. Ha Debrecen felől érkezett, érzelmeket ébresztő volt látni, ahogy a síkság átadja helyét a Felső-magyarországi hegyrengetegnek. Ha meg Miskolc felől, jó volt végig sík terepen gyors autóval elsuhanni a szépasszony szoknyájaként hosszan elomló Bükk lábánál. (Valgatha az autósztrádán 220-szal járt, amennyivel a repülőgépek felszállnak – ezen a szinten már valóságos földrajzóra az utazás). És hát Egerben mindezek mögött ott sejlik az egész Felvidék is a maga időkbe látó hegyeivel, amely, főleg télen, csalogatólag hatott a hóbarát Valgathára, az utolsó magyarok egyikére, aki egy körmöcbányai Skalka, rózsahegyi Malino vagy turócbeli Martinske Hole * kedvéért makacsul ellenállt a fűtött liftű, kényelmes osztrák síterepek csábításának.

Ha Egerben bormarketinget hallgatott is, a Magyar Dohányújságot nem mondta le, pályát sem módosított. Megértette, hogy amiképp az inni való bor árát azzal – és csak azzal – lehet felsrófolni, hogy beszélünk róla, a szívni való dohánynál ugyanez a megközelítés nem lehetséges. Nem lehetséges, mert a cigaretta, hasonlóan a szerencsejátékhoz vagy éppen a kokainhoz, függőséget okoz a fogyasztóban – egy soha nem elég, de kettő egyszerre túl sok. Ez pedig sebezhetővé teszi az iparágat.

Érdekes megfigyelni, meddig tartható még az Európa-szerte követett józan reklámmegkötés, amely szerint vényköteles gyógyszereket tilos a széles nagyközönség előtt reklámozni. Ez ugye egy másik eset arra, hogy kereskedni még lehet egy termékkel, fogyasztani is szabad – már amennyire egy jövedéki termék kapcsán szabadságról lehet beszélni –, de „beszélni” már csak megkötve lehet róla. 1997 óta Amerikában eltörölték a vényköteles gyógyszerek reklámozására vonatkozó megkötést (hiszen a legnagyobb haszonnal éppen ezeket a gyógyszereket lehet eladni). Ma pedig rendezett online körülmények között, már a Magyar Posta hathatós logisztikai támogatásával lehet a világ teljes termékskálájából orvossághoz jutni úgy, hogy a panaszok ecsetelésével együtt megadott igényünket egy képernyő előtt ülő orvos bírálja el és az érkező gyógyszercsomagban mellékeli a kiállított vényt. A szóban forgó honlap pedig alaposabb ismeretanyagot közöl a forgalmazott gyógyszerek indikációjáról és kontra-indikációiról, mint amennyit az orvos-beteg találkozáskor megpendíteni lehet. Az is idő kérdése, hogy még nincs magyar biztosító, amely térítésre elfogadná ezt a vényt, hiszen a versenyképes megoldások előbb-utóbb utat törnek a szociális vagy éppen etikai megfontolásokkal szemben. 

A bor is függőséget okoz, és etilizáláshoz vezet, hogy ilyen nehézkesen fejezzük ki magunkat arról, amit mindenki tud. Ám a bor nemzeti termék, abban a külfölddel szemben most éppen sértődött hangulatban hangicsáló Magyarország nem ismerhet tréfát. Legfeljebb annyiban, hogy több sör fogy, mint bor. Ahogyan a britek onnan datálják nemzeti nagylétük hanyatlását, amikor először szenvedtek vereséget lovaspólóban egykori fegyencgyarmatuktól, az ausztráloktól, a magyar történelmileg talán azzal került lejtőre, hogy íly messzemenően elfogadta a német sörivást. (Bár vannak, akik a sörivást a csuvas rokonságtól származtatják).

A matematikában jól képzett Valgathának volt egy szociológiai-nemzetkarakterológiai sejtése, amelyet, ha felszólítják, kevéssé tudott volna bizonyítani, mégis tartotta magát hozzá. Így okoskodott: 1. a sörivó nemzetek városaikban előszeretettel kerékpároznak, a borivók kevésbé. (Nincs számottevő kerékpárút a borissza, vörös tónusú Rómában, nincs a borbarát drapp Párizsban, de van a fehérszínű Londonban, a söréről méltán híres Brüsszelben, az újra naggyá vált Berlinben és a sör pártján mindenen keresztül megmaradott jó öreg Bécsben.); 2. a városi bicikliutak kiépítettsége jószerével lefedi a sörivó európai országok területét; 3. Magyarországon nyögvenyelősen halad előre a kerékpárutak kiépítése, ha pedig mégis kiépül valahol, mint például az Andrássy úton, hát kevéssé használják mind hivatásforgalmú kerekezésre, mind pedig a szabadidős mászkálásra. Ezek a premisszák pedig arra a nemzet karakterológiai (már ha van ilyen) következtetésre utalnak, hogy 4. zsigerileg a magyar nép is jobban hajlik a bor keltette kontemplatív-kreatív elmélkedésre, és így a sör sokakban tompa agressziót keltő hatásával szemben ma is inkább békés és vidám borivó nemzet lehetne. Mert a borfogyasztó ember lelki alkata már csak ilyen.

Ezt a legfeljebb heurisztikusan irányadó eszmefuttatást a vállalkozó felesége a kis-Valgatha sejtésnek nevezte el, és házi használatra szentül hittek benne. Olyannyira, mint amennyire nyilvánvaló, hogy a borospalackok címkéi képi világukat tekintve takarékosan informatívak, a sörösüvegeké pedig mindig tarkán hivalkodók és cirádásak. A sörös palackok címkéi ennyiben a szivardobozok szemiotikájának jegyeit viselik magukon: a szivardobozok jellegzetes ornamentikájában, jelképeiben és arisztokratikus kellékeiben azt látjuk, ahogy az egyszerű (kubai) nép látja-elképzeli a szivarozással társítható jólét és gazdagság külsődleges jeleit. A bor ugyanakkor sohasem a jóléttel társul, arra ott vannak a nemesebb borpárlatok. **

Fájdalmasan elgondolkodtató, hogy a büszke magyar borkultúrából ez a legtöbb hozzáadott értéket (napfény-íz konverziót) tartalmazó szegmens egészében hiányzik – talán túl türelmetlenek a mai percemberek is, meg a percborászok is. Nem szivaroznak.

A szivar és a jólét kapcsolatát azzal is hangsúlyozni lehetne, hogy régen, amikor még ma már kevéssé elképzelhető, mély szegénység is éktelenkedett a társadalomban, a szivarnak másodlagos hasznosítása is létezett: az utcán eldobott csutkának is volt, aki utánanyúlt. Krúdy írja az idős honvédek megbecsüléséről és a szivarmaradványok másodlagos feldolgozásáról: „A nagy idők tanúi elpipázták a szivarvégeket, amelyeket a kegyeletes nemzet dobozszámra gyűjtött számukra az állami hivatalokban.” Mivel a mai szegények gyakorlatilag a középkori bárók szintjén fogyasztanak, ezt ma már senki nem teszi meg.

A dohány eladásösztönzésében tehát, a boréval szöges ellentétben, gúzsba kötve kell táncolni. Ahogy lehet. A bormarketingesek például azért, hogy újabb és újabb kommunikációs csatornát nyithassanak meg a kulturált borfogyasztás népszerűsítése számára, már a sportvilág bástyáit kezdték ostromolni.

Mindenekelőtt azonban az egyházmarketing furcsaságaiba ütköztek. Az évtized  átlagát tekintve a Magyar Rádióban leggyakrabban elhangzó személynév például nem egy miniszteré vagy akár popzenészé, hanem minden kétséget kizáróan egy Slezák nevű, Isten dicsőségére dolgozó, aranykoszorús harangöntő-dinasztiáé. És mindez nem valami egyházi híradóban, vagy éppen az európai Mária-kegyhelyek kollektív marketingkampányában történik, hanem főműsoridőben a közszolgálaton! A tukmálás ilyen utánzásáról azonban lemondtak, nem keresték a bajt…

Második helyen pedig a sportmarketinggel találkoztak. Azt vették észre, hogy önadminisztráció dolgában a versenysport a legügyesebb. Azzal, hogy óránként sporthíreket (olyan hírértékű eseményekről, mint például egy edző munkaszerződésének vagy egy játékos versenynaptárának részletei) mondatnak be közszolgálati és magánadókon egyaránt, hihetetlen mértékben képesek megemelni (a Magyarországon kizárólag az adófizetők emlőjén csüggő) szakterületük társadalmi elfogadottságát. Az ötvenes években, amikor ez a megkülönböztetett médiafigyelmet eláruló rádiós gyakorlat közmegelégedésre kialakult, a sporthírek még közkedvelt emberek valós teljesítményeiről szóltak, amelyekkel klubhovatartozás nélkül egy egész ország azonosulhatott, és a mindennapok férfitársalgásának részévé is válhatott. Akkor még az újságot is a sportoldalon kezdték olvasni. Manapság azonban a gazdasági hírek és a sporthírek tökéletesen egybemosódnak, s ugyanarról az egy dologról szólnak. Semmi nem szól immár amellett, hogy a szórakoztatóipart óránként külön műsoridővel kellene megajándékozni az üzleti élet hírei mellett. Ami pedig az állam emlőinek szopogatását illeti, a szurkolók nélkül maradt magyar versenysportnak hazai költségvetési szinten ugyanaz lesz a jövője, mint a túltengő és állandó politikai gyúanyagot szállító mezőgazdasági támogatásoknak európai szinten!

Nos, míg a borászok a sporthíradás oktrojáló  kommunikációs gyakorlatából próbálták ellesni a presztízsteremtés trükkjét, Valgatha szellemisége inkább a kulturált fogyasztás hívószavára rezonált, amelyet aztán – nem borízű hangon, hanem a dohánytól a kelleténél kissé mélyebbre ereszkedett hangon - gyümölcsöztetni igyekezett a maga szakterületén, a dohánymarketing rögös útján. Amúgy maga is szerette a jó dohányt. Mivel ez Amerikából származik, természettudományos gondolkodásával megvizsgálta azt is, mi mást vehet még át személyes használatra a mai amerikai konyhai szokásokból. Bogarasan szigorú küszöbfeltételeinek csak az illatos, a gyomrot nem bántóan hosszú reggeli kávé, a sütőipari bagel, a halas hamburger és a felszínesen átsütött, belül inkább véresen nyersnek meghagyott puha, magas és rezgő steak tudott megfelelni.