A dohányipar külföldön lassan már a szervezett bűnözés kategóriájába csúszik, jótékonyan tehermentesítve ezzel a szakszervezeti mozgalmat, amelyet a vadnyugatias megközelítést máig sem teljesen levetkezett Amerikában sokáig szintén a maffiázással rokon fogalomként tartottak számon. A talpraesett és egyáltalán nem szégyenlős Valgatha felismerte, hogy az ivás, a sportfogadás és a szerencsejáték szintén a dohányzással összevethető mértékű függőséget okozhat ugyan – hány unoka öröksége úszott már el a kaszinókban és a lóversenypályákon –, de az ügyesebb kommunikáció révén ezek a zsíros üzletágak egyelőre el tudták kerülni, hogy a dohányiparhoz hasonló zsákutcába jussanak. Az égvilágon senki nem fogalmaz meg keserű vádakat ellenük, egyetlen elzüllött szenvedélybeteg sem jelentette még fel őket reklámetikai vád alapján, mondván, hogy megtévesztő reklámokkal csalogatták volna a lejtőre*. Igaz, a hazai fogyasztók reklámérzékenysége még nem számottevő, hiszen zokszó nélkül tűrik az olyan, inkább félrevezető, mint semmitmondó kommunikációs üzeneteket, mint „árelőny” vagy „félig ingyenes”, vagy „segít meggyógyítani”. Talán még a legendás bulgakovi „másodosztályú frissességű” áru is vevőre találna nálunk. Gond nélkül lehet összehasonlító reklámokat is közölni és a női testet reklámhordozóként felhasználni. A gyógyszerreklám pedig újra feltalálta az ötvenes évek „vörös farok” módszerét ama kötelező sületlenség elhadarásával minden reklámüzenet végén. A vörös farok a sztálinizmus éveiben vált szerkesztési elvvé a sajtóban: egy szabadabb hangvételű vagy akár csak tartalmasabb írás végére odabiggyesztettek egy irányadó ideológiai megnyilatkozást.

 

A dohányipari befektetők azonban manapság mégis erősen félthetik pénzüket, a tulajdonosok ezért kapva-kapnak minden olyan PR-lehetőségen, amely pozitívabb közképet, barátságosabb arculatot kölcsönöz nekik, vagy elfogadhatóbb színben tünteti fel őket, illetve rajtuk keresztül a kolumbuszi időkre visszavezethető és az inka időktől eredeztethető amerikai dohánykultúrát. Ilyen üzleti környezetben ajánlotta Valgatha először a debreceni Dohánykutató és Minőségfejlesztő Intézetnek, majd az Egri Dohánygyárnak, hogy feldolgozná a maga esetleg közérdeklődésre számot tartható egyedi fejlődéstörténetét, felmutatná a saját példáját, amely a siralmas láncdohányzástól az átgondolt és kulturált fogyasztás eléréséig vezetett. Ő úgymond sikerrel szokott le a lánccigarettázásról azzal, hogy áttért az alkalmi szivarozásra – és megírná ezt a történetet, mert ösztönző példa lehet sok függőségbe ejtett dohányos számára. 

 

 

 

Ráadásképpen pedig arra kívánt rámutatni, hogy míg a cigarettában adalékanyagok hemzsegnek, addig a szivar ép levelek maradéktalan összesodrásából áll. A cigarettával egykönnyen megeshet, hogy füstjét a veszélyes anyagokról szóló irányelv szerint rákkeltő anyagként osztályozzák majd egy napon. Az is megeshet vele, betiltják  valamennyi függőséget fokozó adalékanyag, valamint a mutagén vagy teratogén adalékanyagok használatát. Ezt még fokozni lehetne azzal, hogy minden cigarettadobozhoz szórólapot mellékelnek, amely tájékoztatja a fogyasztókat a dohányfogyasztás káros hatásairól, és javaslatokat ad a leszokásra. A cigarettázásnak végképp betenne, ha bevezetnék a dohány-adalékanyagok részletes regisztrációs, értékelési és engedélyezési eljárását, és valamennyi dohány-adalékanyag teljes körű címkézését a csomagoláson. A dohányfüstben található adalék- és egyéb anyagok toxikológiai adatainak ezt követő médiataglalása lenne aztán az utolsó szög a cigarettázás koporsóján – írta a gonosz Valgatha. 

 

Ez a kuvik módjára megírt, baljós felvetés hidegen hagyta a dohánykutatókat, de elgondolkoztatta az egri döntéshozókat. Az áttörést a következő fejtegetésével érte el a bülbülszavú dohánykommunikátor: 

„Kultúránk minden érzékre kitalál valami művi ingert is, mint ahogy minden természeti elemre (hóra, jégre, szélre, a rohanó vízre stb.) valami sportágat (sízést, korcsolyázást, vitorlázást, vadvízi szabadesést).** Nos, a légzést mint üres fizikai funkciót éppen a dohányzás teszi emberivé, kulturálisan átszellemítetté, szórakoztatóvá. Amiképpen a fúvós hangszerek sem mások, mint a kilégzésünk megformálására alkalmas önkifejező eszközök, úgy a dohánynak is megvan a maga belégzésünkkor érzékelhető hozzáadott értéke.  A jó szivar e belbecsének kihasználásához ugyanazokra az ízlelőbimbókra és jól szelelő, ferdületlen orrjáratokra van szükségünk, amelyekkel képesek vagyunk a friss levegőt is méltányolni. 

 

A belégzés és az ízlelés gazdaságtanáról csak annyit jegyzett meg, hogy míg a szájban keletkező íz mindig igen korlátos jószág, amely a kereslet és kínálat törvényeinek alávetett, addig a felszabaduló aroma- és illatvilág gazdasági törvényszerűségei már egészen másként jelentkeznek: ezek közjószágok, amelyből semmit sem vesz el, ha más ember is érzékeli őket. És a maga mindent elvarázsló stílusában még hozzátette: „a zeneszerzők azt tartják, hogy a meghalt emberek lelke mindig hangszerekbe költözik, és amikor egy zeneszerző új darabot ír egy ritkább hangszerre, akkor felébreszti e lelkeket. Nos az egyedi aromájú szivarokkal, amelyek az ízek valóságos szimfóniáját keltik életre, minden bizonnyal hasonló a helyzet.”

 

Másutt pedig: „azt mondják, a nagy emberek mind magányosak. Ugyanakkor tudjuk, hogy a szivar nagyon jó, mondhatni igen megbízható barát. Jó barát, mert a csendes szivarozás általában feleleveníti a képzeletet. Ez lehet akár termékeny és innovatív is, de mindenképpen szinte filmszerűen mozgalmas, fantáziálásra hajlamos ember számára pedig egyenesen lebilincselő is. Már Mikszáth is észrevette, hogy míg a cigaretta az ideges ember segédeszköze, addig a szivar az elgondolkodásra hajlamos emberé. Tehát ez a dohányzás nem puszta háttértevékenység, mint például az autós rádiózás, hanem »kulturális«, de legalábbis mentálhigiéniai tevékenység. A szivarozás, akárcsak a sportágak, nem más, mint a termékeny hallgatás iskolája. Ennélfogva, mivel nem puszta kísérőjelenségről, holmi epifenoménről van szó, hanem tudatos kultúrtevékenységről, vagy éppen lelkünket foglalkoztató ügyeink szellemi rendberakásáról - a rászokás vagy a függőség pszichológiailag szóba sem jöhet.”

 

Erre az indításra a vállalati menedzsment – hiszen a rászokás szótól úgy féltek, mint ördög a tömjénfüsttől – ráharapott. Belecsaptak Valgatha kinyújtott kezébe, és megfinanszíroztak neki egy féléves piacfeltáró eszmefuttatást arról a dohányos célcsoportról, amely – önvádakkal terhelten, rossz lelkiismerettel – cigarettát szív ugyan, ám ismeri és becsüli a jó szivart is, és dohányzási szokásaiba beleférne egy kommunikációs rásegítéssel ösztönözhető igényes váltás cigarettáról szivarra. Ez a váltásra kész kiterjedt célcsoport a szorongatott helyzetben lévő dohánycég számára, akárcsak a számhordozhatóság ígérete a telefóniában, a piacbővítés lehetőségét csillantotta meg. Ráadásul a külföldi tulajdonosoknak továbbítható, jól használható érveket is vártak tőle a (lassan bírói útra terelődő) pszichikai függőségbe ejtés bizonyításának vagy cáfolatának kérdésében, a dohányágazat stratégiai pozícióját javítandó.

 

A cigaretta és a szivar között a függőség szempontjából akkora a különbség, mint egy szobalány és egy topmodell között. Vagy – macsó hasonlatoknál maradva - mint a térdvédőben és könyökszorítóban előadott teremröplabda és a bikinis homoki röplabda közt. Ha már a különbségek plasztikus megjelenítésénél tartunk, azt is lehet mondani, hogy míg a vágott dohányból készült cigaretta a (hogy, hogy nem rendre hétfőnként kínált) vendéglői aprópecsenyének felel meg, esetleg éppen a darált húsnak, addig a szivar inkább egy szép darab, a tányérról lelógó hússzeletnek tekinthető. Az italok világából vett további hasonlattal élve pedig a cigaretta a röviditalok megfelelője, amelyeknek ütésük van csupán, a szivar viszont a hosszabb lecsengésű borokkal rokonítható. Ugyanezt a zenekarok nyelvén úgy is kifejezhetnők, hogy míg a cigarettának, mint egy szövegnek, csak (egydimenziós) textúrája, addig az ízek összhangzattanát nyújtani képes szivarnak bonyolult faktúrája van.

 

A néhány perces cigaretta élvezetét nem lehetséges beosztani. Rágyújtunk, amikor rossz hírt kapunk, de akkor is, ha jót. Rágyújtunk, ha esik, ha fúj – lehetőség szerint már reggeli után. Ezzel szemben a szivar alkalmi dolog, láncban szivarozni nemigen lehetséges***. Kivételt találunk – hogy csak a kilencvenes éveiket megérő hírességeket említsük – Churchill személyében, aki permanens stimulusként (szükségképpen lemondva ezzel a férfiak által igénybe vehető más stimulusokról) evés előtt, alatt és után dohányzott. Más láncszivaros nem ismert a világon. Jean Sibelius, zeneszerző is ismert dohányos volt, de ő késő öregkorában is élvezettel és nem kényszerből szivarozott – a róla elnevezett Robusto festivo kubai dohányból Finnországban sodort inyenc csemege. Helmut Schmidt még ismert láncdohányos, de ő (szociáldemokrata lévén) a nyilvánosság előtt csak cigarettával adja elő, otthonában azonban az egyenként mintegy tizenöt szál, kötegbe fogott cigaretta füstjével mellbe vágó, nehéz szivarokat részesíti előnyben – de nem folyamatosan. 

Egy komoly szivar elfogyasztása ugyanis elégséges, sőt kimerítő dolog, senki nem kíván hosszabb ideig rágyújtani utána. Arról, aki így alkalmi szivarossá avanzsál, elmondható, már nem is dohányzik – a szónak a gyakorító értelmében. Hiszen a szivarozáshoz annyi külsődleges kellék szükséges, hogy tényleg alkalmi – alkalomhoz illő – dolognak minősül. Márpedig a nem dohányzás – értsd alkalmi dohányzás – lassan a kulturáltság egyik ismérvévé válik. A kényszeres dohányzás pedig, akár a világszerte ellentmondásos megítélésbe süllyedő labdarúgás szeretete, az alsóbb néposztályokra jellemző megbélyegző veres billoggá.

Valgatha ajánlata azoknak a függőségbe ejtett embereknek szólt, akik hajlandók abbahagyni a cigarettázást, de – mint az egykor részeges, mértéktelen nagyivó ember, aki ma mellőzi ugyan a múltjára emlékeztető röviditalokat, de társaságban élvezni tudja a jó borokat – meg akarják menteni a dohányzás alkalmi örömeit. Az ő számukra igyekezett egy ajánlat koncepcióját felvázolni: ha egészségi problémáik vagy akár csak a nagyon is jelenvaló megfélemlítés-dömping eredményeképpen egyszer úgy döntenének, hogy elhagyják a cigarettázást, ne a teljes megvonásra kényszerüljenek, ne kelljen lemondaniuk teljesen légzésük művi ingerléséről, a levegővétel antropológiai megemeléséről. A pozitív alternatíva abban állhat, hogy tartsanak inkább az alkalmilag szivarozókkal, mert az elérhető életminőség szempontjából a különbség ég és föld. Nincs egészségkárosodás, vagy a dohányzás nyákos kísérőjelenségeinek túltengése, a harákolás, tüsszögés és szortyogás. Nem szólva arról az előnyről, hogy a szivarozó embernek, ha füstölni kíván, de nem jönnek össze hozzá a szükséges adottságok, külsőségek, akkor csak várni kell, a cigarettázásról a teljes leszokást választó embereknek azonban a várakozásnál sokkal elkeserítőbb „soha már” érzéssel kell megbarátkozniuk. Ezt a gondolatot az alkalom szülte kultúrantropológus az alábbi módon dolgozta ki:

 

Két csapdát kell elkerülniük azoknak, akik a láncdohányzást elhagyva a pallérozott dohányzásra áttérés érdekében cigi helyett áttanulnak a szivarra. Tetemes mennyiségű napi cigarettaadag után hiába jön el számukra egy jó esti alkalom, hiába gyújtanak rá egy híres-neves szivarra, az bizony már nem fog feltárulkozni zsibbadt ínyünknek. Azok a dohányosok pedig, akik elhagynák ugyan a cigarettázás nyűgeit, de  nikotinéhségükben mélyen leszívják a szivart is, aligha bírják majd erővel: gyorsan fellépő, hideg izzadsággal járó rosszullét környékezi majd meg őket. Márpedig a hideg izzadságot átélők váltig állítják, olyan érzés keríti őket hatalmába, mintha épp  áttáncolnának a másvilágra. Ezek a sajnálatos körülmények a cigaretta és a – csintalan gondolattársítással – férfiasnak is mondott szivar ereje közti különbségből adódnak. 

Nem arról van szó, hogy a szivarral csak pöfékeljenek, és egyáltalán ne tüdőzzék le! Sőt eleinte válasszanak kifejezetten erős típusokat megszokott izgatószerszintjük fenntartása érdekében. E szintfenntartás miatt a pipázás sokkal kevésbé kielégítő azok számára, akik a lánccigarettázás elhagyása végett kívánnak váltani, de a nikotinfüst kéjesen durva ütésének alkalmi élvezetéről nem mondanának le. Ezt az erős szivart azonban,**** a hozzánk eljutó kubaiak között találnak ilyet, alapvetően az orrukon engedjék át, mélyebbre ne szívják! Ne féljenek: jut is, marad is! 

A szivarozás férfias jellegéről az állapítható meg, hogy ez a közkeletű feltételezés semmiképpen valamely (macsó) tevékenységre vonatkozik. Sokkal inkább valami állóképességgel összefüggő dologra, arra nevezetesen, hogy férfi a talpán, aki végig bírja szívni szivarját. Tudjuk, az a legény, aki állja…

Ha sikerül áttérniük arra, hogy az aromára összpontosítsanak – és a szivarban gazdag, pácmentes, természetes illóanyagokat lehet felfedezni, valóságos kis szimfónia minden ízléssel összesodort szivar –, a dohányzás számukra ismeretlen tartalékait fogják felfedezni. A cigarettázó embert ugyanis a papír égéstermékei rendre megakadályozzák abban, hogy a dohányban elraktározódott egyéb ízekhez hozzájusson. Mint amikor a hegy levének gazdagságát agyoncsapják az édességgel. Míg a cigarettának vagy pipának szánt dohányt vágják és pácolják, addig a szivar esetében magával a tiszta anyatermészettel lesz dolgunk, és minden egyes kisebb-nagyobb szál meglepetést rejtő egyedi darab lesz. A szivarnak még a csikkje is olyan látványt nyújt, amitől nem kell elfordítanunk szemünket. Nem szólva aztán a kacskaringósra sodort, pálca köré tekert szépséges virginia szivarról, amelynek hihetetlen megjelenése az égő dohány füsthőmérsékletének lehűtését és ezzel még mélyebb slukkban való élvezhetőségét szolgálja.  

Ha keveset szívunk és már jó előre készülünk a dohányzás örömére, nemigen ér kellemetlen meglepetés, hiszen a szivar önmagában is, még a kevésbé aromás darab is, rendkívüli élvezetet okoz a még nem elfásult ínynek, a nikotinnal még nem terhelt érzékeknek, a nem eldugult orrjáratnak. Ott van aztán a légköbméter luxusa, amire szintén figyelnünk kell! Gondoljuk meg, manapság milyen ritka belső tereinkben az elégséges belmagasság és dimenzió! Ritkább, mint egy szakállal látható indián! Márpedig a térvolumen elengedhetetlen a szivarozásban. Különben zavaróan sűrűvé válik a füst, és elmaradoznak körülünk az emberek. A munkahelyek többségére ezért egyáltalán nem való a szivar. Ráadásul egy szivar elszívása sokat kivesz az emberből.

Nem serkenti tehát a szivar a rutinmunkát, inkább gondűzésre vagy valami kreatív cselekvés előkészítésére való. De ne bánjuk ezt! A szivarozás szabad asszociációkkal tarkított, időigényes és (jó esetben) alkotó gondolatokhoz vezető tevékenység, inkább klubokba, baráti társaságokba és más társas szakmai összejövetelekre való. Az a fajta dohányzószoba, kísérőital, társaság vagy az asszociatív relaxálás lehetősége, amely oly édessé teszi ezt a dohányzást, ma már igen ritka. De talán nem is baj ez, hiszen a szivarozáshoz abszolút hozzátartozik a ritkaságból eredeztethető exkluzivitás kultúrája. Teljesen kizárt az is, hogy a mai Magyarországon általánosan elterjedt kisvendéglőkben – vagy eleve pincékben vannak, vagy a székek olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy a vendégek egymás torkában ülnek – szivarozzunk, mert a szükséges térvolumen híján könnyen megzavarhatjuk a dohányfüst mentes övezet vendégeit. Kiváltképpen a mai általánosan rossz és szennyezett közlevegő idején sokan, nagyon sokan szenvednek légúti ártalmaktól. Ők, teljes joggal, különösen érzékenyek erre a különösen mélyen érintő légszennyezésre.