.jpg)
Sylvia Plath amerikai költőnő (1932-1963) halálának 48. évfordulója lesz február 11-én. Mára az ő verseiből válogattunk. Olvassuk, hallgassuk! A verseket Tandori Dezső fordította.
Lázár kisasszony
Megint megtettem.
Minden tíz évben
Sikerül egyszer-
Két lábon járó csoda: a bőröm
Fénylő náci-lámpaernyő,
Jobb lábfejem
Levélnehezék,
Arcom vonástalan, finom
Zsidóvászon.
Ó, ellenségem,
Hajtsd félre a kendőm.
Borzasztlak? –
Az orr, a szemüreg, az ép fogsor?
A savanyú szájszag elszáll
Egy nap alatt.
A hús, melyet
A sír leevett,
Gyorsan visszanő rám,
S mosolygó nő vagyok már.
Alig harminc.
S kilenc halálom van, mint a macskának.
Ez most a harmadik.
Rohadt dolog
Tízévenként megsemmisülni.
Millió kis rost, hogy nyüzsög.
Mogyoró-majszoló tömeg
Tódul be, lásson,
Ahogy kibugyolálják kezem-lábam –
Nagy sztriptíz-számom.
Uraim, hölgyeim,
Ez a két kezem,
Ez a térdem.
Lehetek csont és bőr,
Ellenőrizhető, ez ugyanaz a nő.
Tízévesen történt velem
Először. Még csak véletlen.
Másodszor elhatároztam:
Kitartok, nem jövök vissza.
Zárt-kagyló állapotba
Ringattam magam.
Megizzadtak, míg kiszedték belőlem
A tapadós, gyöngy férgeket.
Meghalni is
Művészet, mint bármi egyéb.
Nekem épp ez a műfajom.
Én ezt pokolian tudom.
Ha én adom, íze-bűze van.
Hivatásosnak mondhatom magam.
Pedig egyszerű, mint egy pofon.
S egy cella is jó, úgy maradsz máris.
Ez a teátrális
Visszatérés fényes nappal,
Jön a régi hely, a régi arc, triviális
Örömujjongás:
„Micsoda csoda!”
Ez kicsinál.
Szabott áron
Szemlélhetők sebeim, szabott
Áron meghallgatható a szivem –
Valódi, dobog.
És nagyon magas áron kapható
Egy érintés, szó,
Vércsepp,
Hajszál, ruhaférc.
Úgy, úgy, Herr Doktor.
Úgy, Herr Ellenfél.
A művetek vagyok,
Értéktárgyatok,
Színarany bébi: szétolvadok
Egy sikoltássá.
Forgok és sülök.
Minden figyelmet nagyrabecsülök.
Hamu, hamu –
Piszkáltok, kotortok.
Itt semmi sincs, se hús, se csontok –
Egy szappandarab,
Jegygyűrű,
Aranyfog.
Herr Isten, Herr Lucifer:
Ügyelj.
Ügyelj.
Hamu alól
Rőt haj, kicsapok,
Levegőt: embert falok.
A nyúlfogó
Erőszak tere volt –
Hajammal tömte be a szám a szél,
Elvágta hangom, és a tenger
Vakított fényeivel, holtak élete
Pergett le ott, olajként szétterült.
Ízleltem a rekettye gonoszságát,
Fekete tüskéit, sárga
Gyertyavirága utolsó kenetét.
Ezek hathatós, nagyon szép virágok;
És tobzódtak, mint a kínszenvedés.
Csak egy helyre lehetett menni.
Bujkálva, szagosan:
Az üregig szűkült minden ösvény.
S a csapdák csaknem magukra csappantak –
Semmire se záruló nullák,
Sűrűn, mint a szülés fájdalmai.
A sikolyok hiánya
Lyuk volt a hőségben, üresség.
Az üveges fény tiszta fal volt,
Körben a bozót csöndes.
Céltudatos erőket éreztem.
Tompa ujjakat, ahogy a teásibrik
Fehér porcelánját szorítják.
Hogy várták őt, e kis halálok!
Várták, mint kedvesüket. Ingerelték.
És köztünk is kapcsolat volt –
Feszes huzalok, túl mély,
Kihúzatlan cövekek, s egy elme:
Gyűrűként zárul valami elevenre,
S a szorítása engem is megöl.
Pipacsok júliusban
Kis pipacsok, pokol-lángocskák,
Nem bántotok?
Lobogtok. Meg se érinthetlek.
S kezem már a lángok közt. Semmi se éget.
És kimerít, ahogy nézem
Ezt a lobogást, gyűrött-színvörös, mint az ajkak bőre.
Frissen felvérzett ajkaké.
Véres kis szoknyák!
Vannak illatok, mikhez nem nyúlhatok.
Hol az ópiumotok? Émelyítő kapszulái, hol?
Csak vérezhetnék vagy alhatnék! –
Vagy ilyen sebzéssel kelne egybe a szám!
Vagy szivárogna belém nedvetek: üvegfiolámba,
Tompítva, csitítva.
Csak színtelen. Színtelen.
Apu
Kinőttelek, kinőttelek:
Fekete cipő, visellek
Harminc éve, mint egy láb,
Féregfehéren, s lélegzeni,
Tüszkölni alig merek.
Apu, meg kellett hogy öljelek.
De még előtte meghaltál -
Márvány-súly, csupa-isten zsák,
Szörnyszobor, egy-szürke bütyköd
Böhöm friscói fóka,
Atlanti habba lóg fejed,
Hol kékre babzöld víz pezseg
A szép Nauset előtt.
Imádkoztam, hogy visszatérj.
Ach, du Dreck.
Németül, lengyel városban,
Melyen átment a háború
Hengere, hengere, hengere.
De a városnév megszokott,
Lengyel barátom szerint
Van belőle vagy két tucat.
Hát nem tudom, hol vertél gyökeret,
Hol verted a marsot,
Beszélni se mertem veled.
Megakasztottad a nyelvemet.
Szögesdrót-hurokba akadt.
Ich, ich, ich, ich.
Alig jött egy szavam is.
Te voltál nekem a németek.
S az obszcén nyelvezet:
Mozdony-löket,
Mint egy zsidót, zötyöget.
Jön Dachau, Auschwitz, Belsen.
Már zsidósan beszélek.
Akár zsidó lehetek.
A tiroli hó, a bécsi sör
Igazsága nem tündököl.
Cigány-ősnőm, rossz ómenek
S a pakli tarokk, a pakli tarokk:
Egy picit zsidó lehetek.
Téged mindig rettegtelek,
Luftwafféd, tudós blöffjeidet.
S az a takaros, nyírt bajusz,
Azok az árja-kék szemek.
Ó, Panzereknél panzerebb -
Nem Isten, csak egy horogkereszt,
Sötétjén ég nem nyikkan át.
Minden nő fasisztát imád,
Pofába-csizmát, szörnyetegek
Szörny-szívét, mint a tied.
Állsz az asztalnál, apu,
A képen, ahogy megőriztelek,
Állad, nem lábad volt hasított,
De éppúgy ördög vagy, mint a sötét
Ember, aki ketté-
Harapta piros kis szivemet.
Tízéves koromban temettek.
Húsz, hogy meghalni próbáltam,
Hogy ott legyek újra veled, veled.
Gondoltam, csontok is megteszik.
De kicibáltak a zsákból,
S jól-rosszul összecsirizeltek.
Aztán már tudtam, mit tegyek.
Megcsináltam modelledet,
Meinkampf-képű feketeruhást:
Kefélteti a vasszüzeket.
S azt mondtam: velem is lehet.
Apu. S most végeztem veled.
Kitéptem a fekete telefont,
Hang férge azon föl nem tekereg.
Kettőt öltem volna veled -
A vámpírt, aki a véremet
Szívta nevedben egy éven át,
Hét éven át, most tudod legalább.
Apu, most megnézheted.
Zsíros, fekete szivedben: cövek.
És sose szerettek a környékbeliek.
Táncolva tiporták a tetemedet.
Mindig tudták, hogy te vagy az.
Apu, te rohadt, végeztem veled.
A méhes láda megérkezik
Én rendeltem, tiszta faláda,
Szegletes, mint egy szék, megemelni nehéz.
Azt mondanám: egy törpe vagy szegletes
Csecsemő koporsója,
Ha nincs benne ez a zümmögés.
A láda zárva, veszélyes.
Vele kell éjszakáznom,
S nem tudok elszakadni tőle.
Nincs ablaka, hogy látnám, mi folyik odabent.
Csak egy kis rács van, nincs kijárat.
Szemem rászorítom a rácsra.
Sötét, sötét;
Mintha exportra zsugorított, parányi
Afrikai kezek rajzanának.
Szorong dühösen feketén fekete.
Hogy engedjem ki őket?
Elsősorban a zaj riaszt,
Az érthetetlen szótagok.
Mint a római plebs:
Egyenként – senkik, de így együtt, úristen!
Fülelem az őrjöngő latint.
Nem vagyok Cézár.
Csak rendeltem egy láda őrjöngőt.
Visszaküldhetők.
Megdögleszthetők; nem muszáj etetnem őket; enyémek.
Vajon milyen éhesek?
Vajon ignorálnának,
Ha kinyitnám a ládájuk, és félreállnék, mint egy fa?
Itt az aranyeső, szőke oszlopsora
Itt a cseresznye tömérdek alsószoknyája.
Talán fütyülnének rám, ha
Gyászfátylasan lennék, holdruhában.
Nem vagyok mézforrásuk,
Miért is bántanának.
Holnap én leszek a Jóisten, kiengedem őket a világba.
Csak átmenet a láda.
