Előző versvasárnapunkban Sylvia Plath február 11-i halálának évfordulójára emlékeztünk. Plath volt férje, Ted Hughes költő 35 év hallgatás után, halála évében, már súlyos betegen publikálta Születésnapi levelek című kötetét, melyben összegyűjtötte azokat a verseket, melyeket az évek során kettőjük kapcsolatáról írt. Mára ezekből válogattunk.
A nyúlfogó
Május volt. Hogy is kezdődött? Mitől
Bolydultak fel az idegdúcaid? A holdsarlónak
Micsoda cikornyás görbülete kellett, hogy már kora reggel
Fölvérezzük egymást? Mit tettem én? Félre-
Értettem valamit. Megközelíthetetlenül
Abban az eszelős dühödben, a kisbabákat
A kocsiba vágva, te vezettél. Biztosan
Egész napos kirándulást terveztünk,
Valahová a partvidékre, felfedezőutat –
Úgyhogy egyszer csak nekiindultál. Emlékszem, azt
Gondoltam: ez valami őrültséget csinál. És föl-
Téptem az ajtót, és beugrottam melléd.
Nyugatnak mentünk. Nyugatnak. Cornwalli
Dűlőutakra emlékszem, fölrezgő tűzszünetre,
Ahogy vasba vert arcoddal előre meredsz,
Valami földöntúli háborúság messzi
Mennydörgés-tájéka felé. Én egyszerűen
Nyújtottam a kíséretet, vittem a kisbabákat,
Vártam, hogy visszagyere az evilágba.
Megpróbáltunk lejutni a partvidékre. Te
őrjöngtél a mi angol kapzsiságunkon,
„Idegeneknek tilos”, minden parti lejárónál
Kerítés, eldugjuk a tengert az utak elől, az egész
Belföld elől. Lenézted Anglia mocskos szegélyét, amint
Odaértél. A fúriáké volt az a nap. Térképen vadásztam,
Hol lehet a tanyák, a magánkirályságok között
Áthatolni. Végre egy kocsibejárat. Hűs délelőtt,
Igazi május. Valahol vettem ennivalót.
Áthaladtunk egy réten, és kiértünk a szabad,
Kék tengeri szélverésbe. Bozótos szikla,
Szedres, sűrű tölgyerdős völgykatlanok. Sasfészek-
Üreget találtunk, épp a sziklatemető alatt.
Úgy gondoltam, tökéletes. Etetted a babákat,
Sisakszerűen kiélezett, németes mogorvaságod
Hovatovább értelmezhetetlen. Zavarodottan
Ültem. Rovar voltam, odakinn, a saját házi
Drámám ablaküvegén. Te meg nem akartál ott heverni,
Tunyálkodva, rühellted az ilyesmit.
Az a lapos, huzatos platni, az nem óceán.
El kell innét menni. El is mentél. Én pedig
A nyomodban, mint egy kutya, végig a sziklatető
Rétszegélyén, át a szél-kuszálta tölgyerdőn –
És találtam egy csapdát.
Rézdrót-csillogás, barna zsineg, ember eszkábálta,
Meglapuló új szerkentyű. Egyetlen szó nélkül
Fölrántottad, és bedobtad a fák közé.
Elrémültem. Vidéki
Isteneim hűséges fia – láttam,
Ahogy a csapdaút szentségét meggyalázzák.
Te zúzott ujjakat láttál, vért a körmök felett,
Ahogy a kéz egy kék bögrére kapaszkodik. Én
A vidéki nyomorúságot láttam, a filléreskedőt,
Amely pörköltet remél a vasárnapi fazékba. Te
Gyerekszemű, megfojtott ártatlanokat láttál, én
Szent, ősi szokást. Te csapdát láttál csapda után,
És mentél előre, felszakítva őket gyökereikből,
És behajigálva őket az erdőbe. Láttalak,
Amint kitéped hagyományom törékeny,
Drága facsemetéit, az akasztástól és kényszermunkától
Nehezen kicsikart engedményeket, hogy a földből
Meg lehessen élni. Azt kiabáltad: „Gyilkosok!”,
Őrjöngve zokogtál, és
Nem a nyulak jártak az eszedben. Be voltál
Zárva, oxigénért kapkodtál, valami kamrában,
Ahol nem találtalak, igazából nem is hallottalak,
Nemhogy megértettelek volna. Azokban a csapdákban
Akkor megragadtál valamit.
Bennem ragadtál meg valamit,
Valami éjszakait, számomra ismeretlent? Vagy
A saját, halálra ítélt lényedet, elgyötört, síró,
Fuldokló lényedet? Bármelyik volt is,
A versed* iszonyatos, túlérzékeny
Ujjai köréje zárultak, és tapintották,
Hogy eleven. A versek, mint füstölgő zsigerek,
Puhán a kezedbe sorakoztak.
(Gergely Ágnes fordítása)
*Sylvia Plath: A nyúlfogó.
Balsejtelmek
Attól is féltél, hogy írsz.
Irtóztató lett, hogy mindened
Elviszi, az álmod, a nászajándékod,
A férjedet a rémület
Lidérce, író- és varrógépedet
Viszi, a gyerekeidet.
Egyszer mindent elvisz.
Íróasztalod lapja színében is
Ott volt, szinte felismerhető vonások,
A szemcsés anyag, az érinthető bőr,
A tejeskávéban is érezhető íz,
A hang, akár az írógépkattogás –
Elbújt egy fétisarc mögé.
A kandallópárkányon a terrakotta sellő.
A réz fondülábos. A vászonnemű. A függöny.
Bámultad őket. Ott volt bennük is.
A Shaeffer-tolladban, legbelül.
Kedvenc helye volt. Akármikor
Írtál, két szó közben megálltál kicsit,
Hogy közelről lássad, milyen kövér,
Fekete az ujjaid között –
A feltorladó félelem, ami bármikor
Elönt és elviszi a férjed,
El a gyerekeid, a tested, életed.
Láttad a tolladban, legbelül.
Azóta valaki elvitte azt is.
(G. István László fordítása)
A lövés
Imádatodnak isten kellett.
És aki keres, az talál.
Mitugrászokat istenné növesztett
Rajongásod, mely mintha eleve
Egy istenre lett volna méretezve.
Istenkereső volt. Istentaláló.
Apád Istennek szegezett, mikor
Halála meghúzta a ravaszt. A villanásban
Megláttad teljes életed. Mandinerből
Egész eminens pályafutásodat
Telibe találtad egy nagy sebességű
Golyó dühével,
Amely mozgási energiájából
Egy morzsát sem veszít. A kiválasztottak,
Halandóbbak a kelleténél, alig élték túl
A becsapódást. Elmeállomány,
Átmeneti, kitalált, puszta aurák.
Röppályádon hanghatár-események.
De könnyáztatta papírzsebkendőd
És vasárnap esti pánikjaid mélyén,
Hol így, hol úgy fésült hajad alatt,
A fogyó sírás-zuhatag mögött,
És ahol a golyó látszólag visszapattant,
Eltéríthetetlen voltál.
Arany kabát rajtad, nikkel bevonatú
Tömör ezüst. Tökéletes röppálya,
Mintha az éterben. Még arcodon a heg
(Mintha végigszántottad volna a betont),
A fegyver huzagolása lehetett az is,
Hogy célba juss. Míg valódi célpontod
Mögöttem lapult. Apád,
Isten a füstölgő fegyverrel. Sokáig
Ködös homály, nem is tudtam,
Hogy eltaláltak.
Vagy átmentél rajtam simán –
Hogy végre beletemesd magad az isten szívébe.
A helyemben egy rátermett sámándoktor
Röptödben elkapott volna puszta kézzel,
Dobál egyik kezéből a másikba, míg lehűlsz,
Isten nélkül, boldogan, nyugton. Én jó ha elkaptam
egy hajcsomót, a gyűrűd, az órád, a hálóinged.
(Várady Szabolcs fordítása)
A minotaurusz
Széthasogattad az asztaltetőt,
Anyám hozományát, a mahagónit,
A széles, lapos deszkát, amin
Minden karcolás az életem utcarajza.
Ez került kalapács alá.
Az etetőszék volt a kalapács,
őrjöngtél, mert gyerekvigyázásról
Húsz percet késtem.
„Csodás – üvöltöttem –, csak így tovább,
Amíg forgács nem lesz belőle,
Add bele az erőt, amit a versbe nem tudsz.”
Később lenyugodtam, lehiggadtam:
„Még beteheted a versszakok közé,
És rendbe jövünk.”Fülkagylód legmélyén
Dörömbölt a lidérc.
Mit tudtam neki adni?
Talán a véres cérnaspulni végét,
Ami lefejti a házasságodat,
A gyerekeid hangját, hagytam neki
Visszhangzó zajt a labirintus terében.
Anyád zsákutcás életét,
Apád sírját, a szarvakkal,
Amiből bőgve kel ki,
S a te holttested, ami ottmarad.
(G. István László fordítása)
(Forrás: Ted Hughes: Születésnapi levelek. Európa kiadó, Budapest, 2001. )
