Mai versvasárnapunkban Fekete Anna verseit olvashatjátok. Anna így ír magáról:
A saját születésemkor mintha nem is lettem volna jelen: ahogy megláttam a napvilágot, az orvosoknak egymás után háromszor kellett újjáéleszteni. Talán ezt próbálom most pótolni: mindenhol ott lenni, mindenre odafigyelni, mindenre késznek lenni – megtalálni a verseket, aztán, amikor kell, elengedni. Ha az ember mozgássérült, a gyerekkora jó részét egy kisvárosban tölti, végül elmegy egy nagyvárosba orvostudományt hallgatni, megtanul az a pillanatok színére és visszájára is odafigyelni. És nemcsak az esőre, a napsütésre, a hóesésre, hanem mesteremre, Emily Dickinsonra is. Több verset, több dalt ismerek, mint ahány embert. De huszonkét éves vagyok, és mindenki azt mondja, előttem az élet. Előttem, mögöttem, bennem, fölöttem… majd meglátjuk. Jó dolog reménykedni.
Csak fehérben
Anya csak fehérben szeret engem, és aranyosnak tartja,
ha egy kis béka, csiga vagy eprecske van a pólómon; és azt is
szereti, ha nem csapkodom a hajam, mert allergiás, allergiás
a hajszálakra, és nemcsak a hajszálakra allergiás,
hanem a porra, a tojásra, a kékre, a barnára, no és rám.
Egy kicsi csiga vagy béka az aranyos persze: egy kicsi itt,
egy kicsi ott, csak ne legyen túl… te se legyél, Anna,
túl hangos, ne nyisd ki, ne vedd elő, ne bömböltesd…!
Értsd meg, a kék, a piros, a barna, a zöld, a sárga, a szürke
rosszul áll neked. Én megértem: anyának a széltől is fáj a feje.
Néha elcserélnek egy-egy lányt, ahogy elcseréltek engem,
és a végén maradnak a kiscsigák, a kisbékák, mert a végére
… nincs is vége!
No nézd csak! Én innen, egy másik országból gondolok rá,
kisbékásan, megértőn, telve szeretettel, erre egy hajszál
– épp az én hajszálam – belelebeg a kakaójába…
Rettenet!
Ősz, megint
Romlott nap kel fel. Fátyolba burkolózik,
óvatos, beteg, a sugarai nem melegítenek.
Vánszorog az idő, most itt áll előttem,
de látod, mást keres: üzenetek, mindenhol
üzenetek – tele a park el nem olvasott,
ide-oda sodort levelekkel. Nem a te időd.
Akárkire vársz, szigorúak és meztelenek
a fák, mint a meglepett mostohaanyák.
Apa, anya, minden
(I.) Feketébb már nem is lehetne
ez a kis tó. Megbújik a hegyekben,
földmélyi patakok és a gonoszok
álmai táplálják. Megette a köd az utat –
sehol semmi biztatás. De ezen
az apa-nélküli tájon is milyen
jó látni sötét ragyogását!
-------
(II.) A hegy szemgödrébe apró
fészket váj a szél. Itt nevelgeti
fiókáit, az útra lecsapó, bátor
szeleket. Harapnak, térülnek-
fordulnak, gyorsan megfutamodnak,
viharköpenyes anyjuk otthon
becézgeti őket. A növendék
körmök hamar kicsorbulnak.
Anya! Anya! Milyen kemény,
milyen szigorú a te szereted!
A rózsa, igen
A rózsa a versekben íztelen-szagtalan.
Vagy kékes a fénye,
tündöklő-bársonyos a szirma,
vagy éppenséggel elérhetetlen.
De ez a kis butácska, sárga rózsa a körtér szélén,
eldobált csikkek és kólásdobozok közt
erről mit sem tud.
Orcáját sietős térdek súrolják,
mámor és tündöklés nélkül növekszik,
és még a délután
támadó szél is irgalmatlan hozzá,
gyerekek csipdesik a szirmait.
Hát nem érdemelne többet?
Olyan tehetetlenül,
olyan visszavonhatatlanul
rózsa.
Zenélő város, Bécs
Itt, a trónörökösök városában
mindenki siet. Nem marad idő
meghalni sem − vajon az anyámat
láttam most, vagy csak egy idegent?
Sodor a forgatag, ez az októberi
zene, ez a semmi, ami talán
mégis olyanabb a szerelemnél.
Bécs. Egy pösze nyelvész a szomszédom,
a másik egy zenetanárnő Erfurtból.
És hogy a ritmus meg ne törjön,
törökök élnek fönt, akik nem is törökök,
hanem kurdok. És tessék, ez én
vagyok: bicegő magyar kislány Komáromból.
Semmire sincs idő. Vagy mégis? Éjszaka
neveket és arcokat cserélünk. Én leszek
a pösze nyelvész, és a török − aki nem török,
− zongorázik a tanárnő helyett, hisz az erfurti
hölgy ma nem ér rá, fogja a könyveimet,
és előadásra biceg.
Mandula, csoki, amaretto,
pisztácia. Olyan mint a szerelem?
Bárhogy kevered az ízeket, mind
egyforma, csak a látvány más és más:
mandula, csoki, amaretto, pisztácia −
igazi fagylaltkehely-hangulat. Dédanyám
még más volt: özvegysége után tizenöt
évig várt, hogy kezét nyújtsa Béla bácsinak.
Na de elfelejtettem mondani: kaphatók itt
művégtagok is. Sőt láttam egy zenélő kezet is −
ezt viszem majd haza dédmamának.
