Azok nyelvhasználata, akik két nyelv között élnek, olykor bizonytalanságokkal küzd, a német ajkú magyarok hangképzése például mindmáig igencsak árulkodó. Ez az asszony azonban soknyelvű volt; ezen belül – ellentétben az inkább az alsóbb néposztályokra vonatkoztatható Kodály-óvással: „soknyelvű tehát semmi nyelvű”- a magyar kitüntetett helyét az mutatja, hogy csak itt hallhatók számára a beszéd mélyén alkotó nyelvszellem sugallatai, amelyek a nyelvérzék biztosságigényét és az írás értelemgazdagság iránti igényét egyedül képesek kiszolgálni. A magyar kitüntetett helyét szerette így jellemezni: amikor rendszeres erdei kocogása végeztével újra lépésre vált, vagy a téli korcsolyázás után polgári cipőt húz, akkor érzi ugyanazt a légies könnyedséget, mint amikor hosszabb kinttartózkodás után újra anyanyelvelhet itthon. Az ő helyzetéből világosan látszik egy-két nyelvszociológiai tény, amely a mai magyarok számára kemény, de megszívlelendő igazságokat tartalmaz. A mi nyelvünkhöz több nyelv birtokában is nem azért kötődünk, mert kifejezőképességével vagy gondolkodásmódjával előrébbvaló másoknál, hanem mert verbális kényelmet nyújt és – jó esetben - a gyermekkori szeretetigényünk kielégülésének emlékeit idézi fel.

 

 

 

A magyar irodalom értékei sem a nyelvéből fakadnak, hanem valami más kétségtelenül meglévő értéktöbbletből. A magyar történelemben már két alkalommal is közel jutottunk nyelvi elszigeteltségünk* (és ezzel a magyar öncélúság mákonyos képzetének) leküzdéséhez: egyszer a soknyelvű középkori ország reneszánsz virágzásának idején, másodjára pedig a német hemiszférába olvadásunk idején, mely sikeres volt és semmiféle önfeladással nem járt. Még kilencven évvel ezelőtt is mindenki, a maga szintjén, elboldogult anyanyelvén kívül egy világnyelvvel. Ezt a páratlan kulturális többletet - holmi versenyelőnyt - még hordozzák a határon kívüli magyarok, szemben a magukba fordult európaközömbös anyaországiakkal. Amiből érdekes viszonylatrendszer képe rajzolódik ki, kinek kit kell védenie, magához emelnie…

 

Fanni munkája kicsit igénybe vette házasságát is. Egy napon otthon éppen az íróasztala fölé görnyedt, jól ment neki a munka, amikor munkaadója berobbant a lakásba. Ö egy elhúzódó tárgyalás után, férjecskéje pedig az írásába merülve. Húsz percük maradt, hogy utolérjék Fanni munkaadójának előreiramlott kocsiját és együtt az Operaházba érjenek a nemzeti ünnep előestéjén. Villámgyors átöltözés, néhány pergő szóváltás, majd a sofőr a budai körút sínjén repült át velük Pestre, ahol az Oktogonig akadálytalanul el is jutottak. Már majdnem megérkeztek, amikor megállították a kocsit, mert a nemzeti ünnepre érkező főméltóságok miatt lezárták az Andrássy út egy szakaszát. Odahajtottak az ügyeletes rendőrhöz, és a gépkocsivezető jelezte: állami vezető kíséretét hozza. A rendőr azonban az öt főméltóságra volt beprogramozva, nem tűrt ellentmondást. Késésben voltak, márpedig a gépkocsivezető soha, egyetlen percet sem késett. Ez számára presztízskérdés volt. Engedély híján is gázt adott, és elszáguldottak A rendőr – aki feladata teljesítéséből ugyancsak presztízskérdést csinált – a fegyveréhez kapott. Csak a mellette álló egyenruhás kollégája fogta le a kezét. Amíg ők gyúrták-győzködték egymást, hőseink továbbsuhantak, és az utolsó pillanatban estek be a páholyba, kezdődött az előadás.

 

Világos, hogy számára messze nem ugyanaz az integráció van napirenden, mint Európa-szerte az euroiszlámnak (lásd Glosszárium) nevezhető arab külvárosi panelprolik millióinak. 15 millióan vannak mindösszesen az így már Európában születettek, ebből egyedül Franciaországban vagy 8 millió**! Ez kétszer annyi, mint ahány francia élt Algériában, amíg útilaput nem kötöttek a talpukra… Érdekes demográfiai viszonyok között élünk: jókedvében akár fordított gyarmatosításnak is tekintheti ezt egy történelmileg tudatos, ambiciózus levantei muzulmán. A holokauszt után hagyott űrben e muzulmánok jelentik ma a másságot Európa-szerte. Bizony, nagyon mások – egyelőre. Európának, amely úgy látszik, makacsul akarja is a másság jelenlétét, hosszú és nehéz problémája volt (és van) e másság kezelésével. Az euroiszlám megjelenésével a vén kontinens új lehetőséget kapott a másság más kezelésére. ***Végül is a dél-mediterrán kultúra jövevényeiről van szó, akik – eurocentrikus szempontból – évezreden át a hozzánk legközelebbi idegen kultúrához tartoznak.

 

Egyszer évezreddel ezelőtt már volt szoros kapcsolat, innen a „mór (arab)” szó is. Az a kapcsolat aztán túl szorossá vált Európának, tett is ellene. 715 után az Ibériai-félsziget nagy része iszlám arab fennhatóság alá került, majd I. Abd al-Rahmán megalapította a Cordóbai Emirátust, amelyet később, a 10. században kalifátussá nyilvánítottak. A mórok elterjesztették az öntözéses földművelést, meghonosították a rizst, a gyapotot, a cukornádat, a citromot, a sárgabarackot, az articsókát, a padlizsánt, a mandulát, a datolyapálmát és a merinói juhot, amely később Spanyolország gazdagságát megalapozta. Komoly tudományos ismeretekkel rendelkezek, amelyet az ókori görög–római kultúrától örököltek, és gyarapítottak tovább. Csodálatos épületeket emeltek, amelyek máig Andalúzia ékességei. A 11. században a kalifátus elhúzódó háborúskodások után sok kis királyságra esett szét. A spanyolok az arabok megjelenésétől fogva szerették volna visszafoglalni a félszigetüket, de ez több évszázados harc után csak 1492-ben sikerült teljesen, amikor Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd elfoglalta az utolsó mór erősséget, Granadát.

 

 

Kirekesztéssel és alja-munkahelyekre szorítással Magyarországon Fanninak és szüleinek nem kellett szembenézniük, integrációjuk észrevétlen és álomkönnyű volt. Neki mint bevándorlók gyermekének már inkább az ez utáni lépés, a tényleges participáció lebeg a szeme előtt – az sem a személyes érintettség miatt, nem is Magyarországot illetően, hanem inkább európai szinten, elvileg és általában. Participáción a munkahelykeresés esélyegyenlősége és a közügyekben való részvétel lehetősége értendő. A sikeres beilleszkedésnek lehet később eredménye a szellemi egymásra találás kultúrák között, illetve a személyes, a csoport-, a nyelvi és nemzeti önazonosság – ellenszélben is sikeres – megőrzése. Ezek azért fontosak, mert ha nem valósulnak meg, és a muzulmán fiatalok egymás levében főve bezárkóznak saját ellenkulturális és vallási köreikbe, akkor az, politikatudományi alapigazságként, az iszlám radikalizmus melegágyává válik egyben. A számos atrocitás és kilengés láttán egyre világosabb ugyanakkor, hogy a beilleszkedést segítő jogok mellé minden európai országban meg kell fogalmazni a bevándorlók számára az állampolgári kötelességeket is.

 

Van egy baljós mozzanata is a mai az európai népmozgásoknak. Míg Amerika, Kanada, Nagy-Britannia és Ausztrália sikeres multikulturális társadalmakká váltak, addig a bevándorlókat nehezebben emésztő Európa országai a bikulturalizmus felé sodródnak. Márpedig az a társadalom, amelyben két nagy népcsoport őshonos többségként és tökéletlenül integrált bevándorló kisebbségként feszül egymásnak, mindenkor és mindenütt az instabilitás és működésképtelen egymásblokkolás jelképe volt. (A „tökéletlen” jelző határait sajnos mindig a többség egyszerű népi recepteket kínálgató hangadói, politbohócai jelölik ki).

 

 

 

Ez az igazság tulajdonképpen a multikulturalizmus határait jelöli ki, mert a (passzív és ezért hamis) tolerancia, tehát a beilleszkedni kívánók magára hagyása párhuzamos és gettószerűen zárt szubkultúrák kialakulásához vezet a társadalomban. Az iszlám bevándorlók körében, különösen akik számára nem sikerül a gyors integráció a befogadó társadalomba, népszerűek az ellenkulturális tanúságtétel viselkedésmintái – sajnos, nem csak a polgárpukkasztó akciózás erejéig. Erre adott reakcióként aztán jön a mai francia fellépés keménysége a fejkendő iskolai viselete ellen, vagy Baden-Württemberg rendelkezése ugyanerről köztisztviselők esetében. Megjegyzendő, hogy amikor annak idején a zsidó bevándorlók számítottak újdonságnak Európában, a korabeli törvénykezés ugyancsak kísérletezett minden rendű és rangú szabályozással: 1726-ban morvaországi hatállyal a Habsburgok egyenesen a házasság tilalmával is megpróbálkoztak, Magyarországon egy kicsinyég a szakálltilalom volt érvényben II. József idején. Ehhez a durva megközelítéshez képest a fejkendőviselet mai szabályozása, amely – az önadminisztráció dolgában egyáltalán nem elesett muzulmán körökben – nagy felzúdulást váltott ki, fáradt próbálkozásnak tűnik.

 

A gazdasági élet számos területe hagyományosan és könnyen megnyílik az Európába bevándorlók milliói előtt, ugyanakkor szembetűnő tény, hogy a munkavállalás helyett ők mennyivel inkább az önfoglalkoztató vagy legfeljebb családi szintű kisvállalkozást részesítik előnyben. A kultúra, a tudomány és a művészet világa, tehát a szabadabb foglalkozások már nehezebben engednek, a közigazgatás, illetve a politikai egyeztetések színpada pedig szinte egyáltalán nem. És mégis ide tört be ez a filiszteusivadék, aki politikai meggyőződése alapján inkább centrista vagy éppen konzervatív lenne, de Magyarországon egyelőre nem tud jobbra szavazni.

 

Pedig sajátságos véletlenek sorozatából adódóan a rendszerváltás utáni Magyarországon valóságos „iszlám lobbi” alakult ki az 1979-ben elhunyt, nagy hatású Germanus Gyula professzor köpönyege alól, tanítványainak a konzervatív politikához közel került köréből. Fanni nem ebből az akolból jött. Amiképpen egy évszázaddal ezelőtt még hagyományosan az arisztokrácia volt az egyetlen kormányképes réteg Magyarországon, úgy ma neki a balközép kormányzás jelenti a szociotechnikai értelemben vett szakszerűséget. A többiek, meglátása szerint, misztikus küldetéstudatuktól és parasztvakító beszédmódjuktól nem szabadulhatván, csak rángatják Magyarország kormányrúdját.

 

 

 

 

*Európában ritka az olyan nyelvhatár, amely annyira átjárhatatlan, mint a miénk. Általában az van, akár ha elindulunk Sziciliából Hollandia felé, akár ha Malagából Szentpétervár felé, hogy nincsen olyan falu, ahol – túl azon, hogy esetleg ismerik a szomszéd államnyelvet - csak a magukén keresztül is ne értenék meg a szomszédos falubelieket. A helyi nyelvjárásokon keresztül tehát rendszerint folytonos az átmenet a nemzeti nyelvek között. Biztató jelként értékelhető ugyanakkor, hogy a hagyományos „kocsi”, „paprika” és „huszár” szavak mellé az utóbbi években Kurtág György nyomán egy új magyar szó (játékok) európai diadalútjának lehetünk tanúi. Igen, ezen az úton is ki lehet törnünk…

 

­­** Amikor a társasági közélet majd nyomában az újságírás népesedési számokkal kezd operálni, akkor az mindig előkészíti a politikai diskurzus erőszakosabb terminusait, amelyek már komor trendben gondolkodnak, és amelyekben lappangó tettleges erőszakot mindig csak egy háborús intermezzo hiánya kényszeríti várakozásra.

 

*** A szóban forgó szemléletváltozást jól jellemzi egy apró eset, amelyet egy peregrinus Erasmus-hallgató mesél: a magyarországi cigány integrációról beadott dolgozatát a flamand professzor azzal a velős kifogással illette, hogy az írás megoldandó problémát tételez ahelyett, hogy társadalmi sokféléség örömét ünnepelné.