Élek, mint egy kisértetjárta házban.
El kellene, hogy veszítselek, mielőtt
megtalálhatnálak valaki másban.
Amikor a fürdőszobába az előbb
beléptem, a tükörből visszanézett
egy nő: úgy viselte a sorsom, mint a maszkot,
s nem úgy, mint az egyetlen lehetőséget,
mely adatott, s melyet el nem szalasztott.
Mai vasárnapunkra Szakács Eszter verseiből válogattunk.
Visszautasított ősanyaság
Mindennap másvalaki néz rám a tükörből,
és soha nem tudhatom, a tegnapi hova lett.
Mert eldöntöttem, gyermektelenül halok meg,
pusztulásra ítéltem milliónyi életet.
Most vérdíjként kell az ő életüket élnem.
Visszavonhatatlan átok: mindennap más vagyok.
Annyi arc között nem ismerhetek magamra,
belehullt az ősanyagba, mely bennem kavarog.
Néhányat megőriztem mégis a tükrök mélyén,
hogy felidézhessem a lassú virradatban
állandóan egymásba olvadó, vak arcukat,
mely egyszerre tünékeny és romolhatatlan.
Őszi rondó
Alig látsz a párás ablakon át.
Nem emlékszel, mikor kezdett el esni.
Nem kell könyv, zene. Halasztasz mosást,
és nincs kedved a moziig se menni.
Nem kívánatos az ittlét s az ottlét.
A kettő közt mégis meddig lehetsz?
A tükrökben halványan ott vagy most még,
de kontúrod, mint rossz tévén, remeg.
És nincs kedved a moziig se menni,
nem kell könyv, zene, halasztasz mosást,
nem emlékszel, mikor kezdett el esni,
alig látsz a párás ablakon át.
Saudade
1.
Portugál zenével és portugál szonettel
múlattam tegnap a hosszú, hosszú napot,
s reméltem, hogy amit a rögzítőre reggel
rágondoltam, talán estig meghallgatod.
Láttad a szemétbe dobott betéten azt
a préselt virághoz hasonló vérnyomot?
Hány életet kéne szülnöm a nap alatt,
s hányat véreztet ki belőlem még a hold?
Milyen áttetsző fényű ez az évszak?
Tavaly ilyenkor majdnem vízbefúltam.
Pedig nem akartam meghalni, épp csak
túlúszni a ringó csillagokon tanultam,
latolva súlyát a súlytalan lebegésnek,
hogy ne érezzem, amit most is érzek.
2.
Élek, mint egy kisértetjárta házban.
El kellene, hogy veszítselek, mielőtt
megtalálhatnálak valaki másban.
Amikor a fürdőszobába az előbb
beléptem, a tükörből visszanézett
egy nő: úgy viselte a sorsom, mint a maszkot,
s nem úgy, mint az egyetlen lehetőséget,
mely adatott, s melyet el nem szalasztott.
Attól a naptól perlem vissza sorsomat
(mit kristálygömb, jóscsont meg nem mutat),
melyen elbukni láttam kettőnk angyalát,
de tudom, bárhol vagy, nem jut a szó oda,
és nem te, csak a víziók sora
lesz társam hosszú esztendőkön át.
3.
Mert még nem szerettem talán soha.
Ahányszor elfogott életemben a vágy,
hogy beleremegtem, ahogy szélben az ág,
nem férfi kellett: az érzés maga.
Mióta már perzselt föld-szín fedi hajam,
nem hoz álmot, se ébredést a hajnal,
és tükreim se hitegetnek azzal,
hogy megpróbálhatnám máshol és máshogyan.
Ma éjszaka megint veled voltam;
míg emlékeink égtek a kandallóban,
a cédéről holtak kórusa énekelt.
Halvány voltál, mint akit belepett a hó:
én úgy értem hozzád, akár a képzelet,
s te úgy néztél rám, mint az álmodó.
4.
Hajnal előtt szememről az álom elszáll
(régóta így telik már minden éjjelem),
s vaksötétségre ébredek, melyből egy száj
mintha valamit súgni próbálna nekem.
Tudod, hogy az Interneten már csillag-
térképeket is meg lehet rendelni?
Álmomban rajtuk kerestem, hol ringat
a hideg űr, hogy oda tudjak menni.
Minden olyan más lett, mint lett volna veled:
mint a hold, dajkáltam idegen éveket,
s a csillagot és embert itató folyó,
a nemes út hozott egészen eddig,
hol ezután téged várlak, s kibuggyanó
bizonyosságával nem a vért és a semmit?
„BOLDOG, SZOMORÚ DAL”
Van már kenyerem, van lakásom,
állás – dolgozhatok rogyásig.
Van ágyam, párnám, éjjel álmom,
cipőm, ha a régi elvásik.
Van két cserép virág a polcon,
cirógatni az arcom, a vállam,
s mikor a boltból hazahordom,
bőven májkrém, lekvár a spájzban.
Szekrény mélyén utazótáska
(rég látta a napot, szegény)
telefoncsatlakozó (hátha...)
s így nem csüggök senki ígéretén.
Nem többet az egykori csillagok,
részegje tengernek, a csöndnek.
Utam járva nem az vagyok,
kire a társak ráköszönnek.
Van villanyom, nézhetek este
tévét buli, pia és fű helyett,
vagy beleveszhetek a versbe,
ha kegyesek az istenek.
Fürdő van, mikor a hátam fáj,
füldugó beteg idegemnek,
s hogy rákezdik a szomszédban, már
nem érzem magam idegennek.
Nem érdekel senkit, mit írok,
egy szem se hullat könnyeket.
A házban (mert jönnek papírok)
csak a postás ismeri nevemet.
De néha megállok az éjen:
mintha egy őrjöngő ásna kutat,
valami még mozog a mélyben,
befelé keres kiutat.
Követném, akár a giliszta,
belefúrnám magam magamba,
de nem tudom az utat vissza,
hát forgolódom elhagyatva.
Mert nincs meg, sehogy se találom,
a lyukon a neve is kiesett.
Szűk járat fúrja át világom,
s nem látni a mélyén vizet.
