Fanni gyűlölte a fegyveres ellenállás hívságos gondolatát és lealacsonyodó gyakorlatát, ő morális ellenálló volt – de az nagyon. Világosan látta, hogy a megegyezéshez szükséges barátságosabb, jó szomszédi légkör híján az a látszat kérgesedik lassan valósággá, hogy mindkét fél az egészet akarja – egész Palesztinát. Egy ilyen helyzetben pedig, kivált hogy az ő népe lejtőn csúszik lefelé, s egyre kevesebb marad a markában, amikor fékezéskor ehhez-ahhoz nyúl, békét kellene már kötni – bármi áron. Világosan látta azt is, hogy a fegyveres ellenállás csak tartósítja népe alávetettségét. Mert ebben a konfliktusban nem győzhetnek, egyik fél sem győzheti ugyan le a másikat, de ők sokat veszíthetnek elmulasztott életesélyekben, a kibontakozás halasztódásában. Amikor egy konfliktusban elvileg nem lehet győzni, előre meg kell tervezni a kiszállás idejét, kritériumait és mikéntjét! Az 1948-as nagy megfutásuk sebeinek nyalogatása pedig úgyszintén keveset ér: a zsidókat is elűzték az arab államokból, legutoljára az 1967-es vereséget követően vagy hatezer ember lábára kötöttek útilaput Líbiában (igaz, a legkatolikusabb szocialista országban is történt akkor valami ilyesmi). Politikai gyakorlata, tanulmányai mind azt sugallták Fanninak, hogy a palesztin népnek legitim jogai érvényesítéséhez tökéletesen elégséges, ha megszervezi magát, és az új generációknak megtanítják, hogy önazonossága és hagyományai szigorú megtartásával működjön együtt a rossz szomszéddal is. Vezetőik azonban mindmáig inkább a külföldtől meg a nemzetközi szervezetektől várják, hogy intézzék el visszatérésüket és a telepítés befagyasztását, nem pedig egy területi kompromisszumra vonatkozó politikai megállapodástól. 

A legesztelenebb politikai választásnak Fanni nem is az ellenállás folytatását tekintette, hanem másvalamit emlegetett. Felrótta anyanemzete politikai vezetőinek, hogy egyfelől a megszállásra hivatkozva hagyományosan az elkülönülést és az önállóságot sürgetik, másfelől, amikor az oslói folyamat (lásd Glosszárium) betetőzéseképpen már csak rábólintaniuk kellett volna a palesztin állam megszületésére, akkor – feltételezett jövőbeni demográfiai előnyökre gondolva – elkezdték azt a nótát fújni: mégis maradjon a közös állam, és a visszatérés joga ne az új, hanem a fiktív régi palesztin állam területére vonatkozzék. Fiktív régi palesztin államról beszélnek, amely a nemzetközi jog szerint sohasem létezett, akárcsak – fájdalommal gondolt erre – az egyes budapesti autósok farán felségjelzésként díszelgő történelmi Magyarország, amely csak a megyei közigazgatás szintjén állt, nemzetközi szubjektumként nem. Fanni szerint inkább e konok nemet mondásukra kapták a falat, nem annyira az öngyilkos akciókra építő hadviselésükre. Ez az intranzigencia körülbelül a régi magyar irrendenta „mindent vissza” megfelelője, mely egyelőre korunk nagy vesztesévé tette őket. Bebetonozott lúzerkormányuk pedig minden jel szerint csak arra képes, hogy stabilizálja az anómiás, lázas állapotot.

 

Két további politológiai párfogalom már inkább jelen volt Fanni gondolkodásában: a héja versus galamb megközelítésből az utóbbi, illetve a hagyomány versus modernizáció kettősségéből inkább az előbbi. Mivel a hagyományhoz, illetve progresszióhoz fűződő viszony lényeges pont egy muzulmán országból érkező bevándorló személyiségfejlődésében, Fanni sokat morfondírozott ezeken a dolgokon, és bátor következtetésekre jutott. 

 

Feltételezte például, hogy az európai középkort idéző iszlám vallásparancsok enyhítése kapcsán nekik, az euroiszlám szekularizáló reformereinek, a 17. századi Németországhoz, azon belül pedig a Moses Mendelssohn nevéhez köthető zsidó felvilágosodás inkább irányadó lehet, mint a francia vagy a kevésbé ismert, de mélyenszántó skót. A francia felvilágosodást ugyanis évszázadokkal megelőzte a lutheri és kálvini reformáció, az iszlám azonban a maga megreformálása előtt tart ma még (már ha a történelem menete unilineárisnak tekinthető). Fanni tehát Lessing olvasását (mondjuk a Náthánt) relevánsabbnak tartja, mint Voltaire-ét (mondjuk a Mahometet, hogy a drámánál maradjunk). Amíg a fundamentalizmusból ez az enyhülés be nem következik, amíg egy protestáns iszlám el nem érkezik, addig az iszlámhívő, ha dzsunkáján (élénk kétirányú tengeralattjáró-forgalomban) átevez a Gibraltári-szoroson, vagy a nyugodtabb sok ezer kilométeres olasz partszakasz valamelyikét célozza meg, a maga nagy utazásán kívül még egy futurisztikus időutazáson is részt kell vennie, a középkorból meg kell érkeznie a mába. Bár Fanni tudta, hogy az iszlámot nem egy Galileából szalajtott, magyarrá idomult nő fogja megreformálni, és a politikai iszlámot is befolyásosabb csoportok fogják mérsékelni, mégis volt egy javaslata Európának, mivel tudná siettetni a reformfolyamatot*. 

 

Meglátása szerint fel kellene eleveníteni azt a 19. századi gyakorlatot, hogy az állam bevett egyházakat tart számon (intézményesített politikai befolyást természetesen nem nyitna újra számukra). Egy hosszabb dialógust követő effajta akkreditáció pedig jó alkalom lehet a kölcsönös egyezkedésekre, például az erőszakról vallott dogmatikai kérdések politikai következményeinek tisztázására. Anélkül persze, hogy az állam világi jellegéből engedni kellene. Mindebben irányadó és felmutatható lehetne az, ahogy az iszlám két lépésben (1895 és 1916) már egyszer bevett (és nem csak „tűrt”) vallás lett a korabeli magyar államterületen. Az is meglehet, hogy a magyar egyházpolitikai gyakorlat inkább irányadó lesz Európában, mint az 1905 óta az egyházat és az államot a mienkénél sokkal szigorúbban, azaz teljesen elválasztó francia gyakorlat. A francia állam ugyanis egyelőre csak kerülő utakon, közalapítványon keresztül tud anyagi és politikai befolyást gyakorolni az iszlámhitű franciákra. Ez a szigorúan államlaicista megközelítés és önmegtartóztató gyakorlat jobb volt a mienknél száz éven át, de már nem az előttünk álló évtizedekben. A bevándorlók vallásának „domesztikálására”, az euroiszlám kihordására meglehet, jobb lesz az, ha újra egyházpolitika alakul Franciaországban. Az iszlám fundamentalizmus ugyanis - vegyük észre ezt - „ügyféllé” vált a nyugati világban. Körülbelül és minimum abban az értelemben, ahogy munkaadók és munkavállalók elismert partnerek minden jelentős politikai döntésben.

 

Fanni számára természetes volt, hogy az Európában élő muzulmán tömegeket rétegzetten lássa: vannak kultúrmuzulmánok, akik a lábukat sem teszik a mecsetekbe, de mégis szeretnék, ha gyermekik valamit továbbvinnének őseik hitéből; vannak aztán a konvertiták, akik teljesen hátrahagyták már hitüket és leggyakrabban konzervatívabbak mindenki másnál; ott vannak továbbá a muzulmán ateisták és aztán jön csak a számos irányzat a siítáktól kezdve az alavitákig.    

 

Ahhoz, hogy iránymutatást találjon a mai iszlám integrációs problémák leghelyesebb kezelésére, jó érzékkel a zsidók sok száz évvel ezelőtti európai beilleszkedésének útját tanulmányozta. Ennek a tanulmányozásnak mindenesetre határt szab az az aggasztó tény, hogy a Korán-kutatás muzulmán országokbeli intézményei és a Nyugat egyetemi tanszékei között semmilyen kapcsolat és tudományos kölcsönhatás nem létezik! Pedig Fannitól távol állt minden dogmatizmus, világosan látta, hogy nem lehet a priori dönteni abban, melyik út az ajánlatosabb, melyik út a követendőbb. Vajon a muzulmán tömegek európai beilleszkedése a szekularizációval egyelőre nehezen összeegyeztető vallás önmérséklődésével történik-e majd, vagy inkább a hívők hitéletének eljelentéktelenedésével? Fanni egyébként a maga szociológiai érzékével erősen hajlott arra, hogy ez utóbbi a reálisabb opció. A muzulmán bevándorlásban leginkább érintett egykori gyarmattartó nyugat-európai országok belügyminisztériumi becslései alapján ugyanis a hetenként legalább egyszer mecsetet látogatók aránya nem haladja meg az 5 százalékot a muzulmán népességen belül. A zsidó előfutároknál mindenesetre erre is, arra is számos példa akad. Hozzányúltak magához a valláshoz is – pápa híján szerencsére háborúság nélkül. Ma számos vallási irányzat működik a diaszpóra zsidóságban, csak Magyarországon vannak hasszidok, ortodoxok, konzervatívok, stateszkuk (status quo követők), neológok és progresszív reformzsidók. Ugyanakkor rengeteg zsidó ember, aki egyik irányzatban sem találta meg a maga kompromisszumát, elhagyta vallását, legalábbis a mila-kasrut-sabbat (körülmetélés, kóser étkezés, a szombat tartása) minimálkövetelményének értelmében, anélkül hogy identitása ettől – egyelőre – drámaian megzavarodott volna.

 

Ezzel szorosan összefügg az a másik gyakorlati lépés is, amely a hitszónokok megrendszabályozását célozza. Világos, hogy az Európába bevándorló, gyakran önjelölt, nyugati kultúrát nem ismerő, obskúrus külföldi befolyás alatt álló, szélsőséges esetben Nyugat-gyűlölő, terrorcselekmény elkövetésére is kész muzulmán imámok tevékenysége elé akadályt kell állítani. Ennek egyik legkézenfekvőbb módja, hogy az egyre növekvő helyi muzulmán közösségek kiszolgálására a kontinensen képezzenek ki iszlám hitszónokokat. 

Ebben pedig a 125 éves, nagy hagyományú pesti rabbiképzés (lásd Glosszárium) adhat mintát, amely a legelsők között volt a kontinensen. A zsidók jesívái évszázadokon keresztül nagy számban képeztek ortodox rabbikat Európa-szerte. A pesti Rabbiképző jelentősége ezzel szemben abban rejlett, hogy a klasszikus rabbinikus tudás mellett modern szellemtudományokkal is felvértezte növendékeit, amivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az európai zsidóság olyan könnyen – az önfeladásig menően túl könnyen – beilleszkedett az összeurópai közéletbe. És még egy apróság, ami sokat segített a háromszáz évvel ezelőtti beilleszkedést és participációt kereső zsidóknak, akik éppoly hithűek voltak egykor, mint a ma Európába szivárgó muzulmánok: a rabbikról szóló viccek mindegyike bölcsnek, de minimum fifikásnak mutatja őket. A zsidóknak – akik német nyelvű kényszernévadáson is átestek (lásd Glosszárium), és politikailag másként is kevéssé korrekt módon kezelték őket – erre a hit- és bizalombeli erőforrásra szükségük is volt. A végletekig decentralizált, de dogmatikailag jól karban tartott hitélet nélkül a többi vándornéphez hasonlóan nyomtalanul beolvadtak volna az idegen, nagyobb népekbe. Így azonban sikerült hosszú időszakon keresztül megőrizniök nemzettudatukat, nemzetvallásukat és (korlátozott) nemzeti szolidaritásukat. Mint ismeretes, a szétszóródás történelmi útján az érintettek egykönnyen eltűnnek a világból a nyelvi asszimiláció, a vegyes házasságok és a vallási áttérések következtében. A zsidók számának drasztikus csökkenéséhez e tényezők mellett a mészárlások, a pogromok, a gyilkolások, és kiűzetések is hozzájárultak. 

 

 

 

 

 

Fanni jól össze tudta egyeztetni, hogy egyfelől szinte fajilag viszonyult saját népéhez, annyira szeretett mindent, ami tőről metszetten arab, másfelől pedig annyira bízott népe őserejében, hogy mielőbbi kibontakoztatása érdekében kész lett volna egy politikailag talán az elérhetőnél előnytelenebb békét is megkötni a nehéz szomszédsággal. Tenné ezt, ha az 1. azonnal történik; 2. a palesztin nép számára versengő pártok közti választásokat és 3. a szekuláris civil társadalom elnyomásának végét hozná meg… És van még egy motivációs apróság is, amely irányadóvá nőtte ki magát politikai gondolkodásában. Fanniék nemrég költöztek be új otthonukba. Kétszintes, régi lakás volt, az emeleteket étellift kötötte össze, más semmi. Belső lépcsőt kellett építeni. A lakást egy idős hölgytől vette, a tulajdoni lapból kitűnt, hogy a felső lakás és az alsó szuterén eredetileg elkülönült egymástól. A felső lakás utolsó tulajdonosánál a szerzés jogcímével kapcsolatban a következő földhivatali bejegyzés volt olvasható: „1944. március 19-ét követő hatósági intézkedés során megürült lakás.” Fannit cserbenhagyta bátorsága megkérdezni, mit is jelent ez, ki volt az illető, hova tűnt, és a lakás milyen körülmények között került a jelenlegi eladó birtokába. Amikor megtekintette ezt a hűvös szöveget, először nem hitt a szemének. Majd egész életére érzékenyítve lett az ilyen – mondjuk így – társadalmi brutalitást közigazgatási bikkfanyelven körülíró, keményebben: holokausztot relativizáló eufemizmusokra. 

 

Érzékenyítve lett minden olyan más beszédre is, amely a nem túlságosan erős életerejű mai magyarságot tekintve – önemésztő módon  etnikai alapon - címkéző-megbélyegző-kirekesztő hatású. Rosszul esett neki sok olyan verbális úzus, amelyen csak a legkényesebb ízlésüek akadnak fenn. Fanni például szenvedő alanyként tartotta számon azokat a tévelygő magyarokat, akik a szabad faizás ősi jogát (lásd Glosszárium) összetévesztik a szabad fajizással. Persze ha a cigányok nem panaszkodnak a sok bántó kifejezés miatt (meg hát a svábok sem), az erdélyiek is legyenek csak meg az arasz helyett használt zsidólábukkal, annál is inkább, mert ha ez nem volna, hát a dohányosok vastag erezetű finánclábát biztos így hívnánk ma. Az, hogy a tűzkeltésre használt tapló a Dunántúlon zsidóbőr néven is ismert volt, ma már nem sok vizet zavar, bár a képzettársítás kicsit barátságtalan indulatot örökít meg. Már erősebb hatást tesz a hazai térképészet élő gyöngyszeme: a számos, történeti eredetű és még tűrhető zsidódűlő és zsidóhát megnevezés mellett egy helyütt (Zamárdi külterületén, a jabai erdőben) feltűnően ott díszelgő, már-már brutálisan érzéketlen zsidóirtás helynév is. 

 

Ezek az inkább kuriózumként ható fogalmak jól párosíthatók az ökológiai konzervativizmus nyelvével. Senki sem konzervatívabb ma Magyarországon a környezetvédőknél, mert nekik egyedül áll rendelkezésükre a növényföldrajz nyelve és fogalomtára, amelyet a társadalomra alkalmazva érdekes áthallások csiholhatók. A növényföldrajz egyik fontos fogalma az őshonosság. Hazánkban (amelyet egységes ökoszisztémának kell tekinteni ahhoz, hogy őshonosságról egyáltalán beszélni lehessen) a természetvédelmi törvény őshonosnak tekinti azokat a fajokat, amelyek az utóbbi két évezredben a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában természetesen (és nem betelepítés vagy behurcolás révén) előfordulnak. Bevándorolt növény (Planta inquilina) az, amely valamely vidéken eredetileg nem honos, hanem a történeti időben, valami alkalom útján jutott oda, s magvának mesterséges vetése nélkül is ott marad, és tovább szaporodik. Tájidegennek nevezzük végül azokat a fajokat, amelyek megtelepedésük, alkalmazkodásuk (vö. integráció) esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat (vö. gazdasági folyamatok) az őshonos fajok rovására károsan módosíthatják. A kérdéses őshonosságú fajokat (sic!) egy-egy területen akkor tekintjük természetes előfordulásúnak, ha beleillenek az ottani élőközösségbe (vö. participáció), és ha a genetikai sokszínűség érdekében tűrt – amolyan szárazulati hagyásfakénti – előfordulásukat vegetációtörténeti és biogeográfiai adatok támasztják alá. Erdészeti értelemben az őshonosság a magtermelő állomány vagy szaporítóanyag-forrás eredetazonosítottságát jelenti. Erdőtelepítés esetén a természetes előfordulású vagy az azonos származási körzetben gyűjtött magoncokkal nevelt erdőt ismerik el őshonosnak. 

 

A növényvilág mellett a faunáért felelős emberek is használják e fogalmakat: a nem őshonosnak minősített vadfajokat létszámkorlátozásra, illetve állománycsökkentésre ítélik. Persze csak a vadgazdálkodásban használatos „türelmi idő” lejártával. Egy-egy autópálya-építéskor megrendelt előzetes monitorozás során szó esik még az állatok migrációképességéről is.

 

Nos, ezen ökoszociális alapvetéssel felérő fejtegetések olvastán az elbizonytalanodott tájékozódású olvasó nyilván nem csodálkozik már azon sem, hogy alkotmányjogászok is beszélnek őshonos kisebbségekről, érzelmileg túlfűtött történészek őshonos műveltségről, múltba révedő politikusok pedig kisebbségeink agresszív szaporodásáról, terjedési stratégiáiról. A kisebbségi törvény gyakori módosítási javaslatai szintén ártatlan elfogulatlansággal beszélnek százéves magyarországi kötődés bizonyításával elnyerhető őshonossági státusról, türelmetlen vendégekről. A jól beágyazott őshonosság öntudatának ilyen táplálása a jövevényekkel szemben sajnos jobban sújtja a magyarokat, mint gondolnók, hiszen azokon az erdőn túli élőhelyeken, ahol ezek a fogalmak ma is etnikai konfliktushoz vezetnek, és egykönnyen vérre mehetnek, ott a mi megtelepedésünk ezer évével gátlás nélkül állítanak szembe kétezret. 

 

A bevándorlás egyébként sohasem valamely munkaerőt vagy katonalétszámot illető hiányhelyzetre adott válasz, inkább a gazdasági verseny egy alapvető, immár társadalmivá transzformált esete. Amióta a hospesek nem földesurak hívására érkeznek, azóta a bevándorlók – amint legalizálni tudták itt-tartózkodásukat – egyből az össztársadalmi mélyvízben találják magukat. Ha ott megállják a helyüket, elkezdik megmászni Európa meredek és tüskés társadalmi létráját. És ez az a pont, amely élezni kezdi a versenyt, és ezzel igénybe veszi a társadalom tűrőképességét. A bevándorlókra költött pénzek sokak szemében bőkezűnek tűnnek, sokan féltékenyek rájuk és arra a pénzre, amit az állam a bevándorlók laktatására, oktatására, munkába illesztésére költ. Az európai politikai egyszeregyben úgy tartják, hogy a migráció finomra hangolását és Európa integrációs kapacitását egyaránt a szélsőjobboldali pártocskák befolyásán lehet lemérni. 

 

A mély gondolatokra is képes Fanni azonban ezt is egy kicsit másképpen látta. Ő számos jelével találkozott életében annak, hogy a bevándorlással a legszegényebbek – mint őslakosok – társadalmi státusa érezhetően megemelkedett, mivel a legelesettebb őshonosok helyét a képzetlen idegenek hullámai veszik át a társadalmi ranglétra legalsó fokán. Ezen a virtuális mobilitáson tehát az értendő, hogy aki eddig legalul volt, az új szegények érkezésével úgy léphet előre, hogy semmit sem kell tennie érte. A bevándorlók keltette viszonylagos felfelé liftezés kompenzálhatja azokat, akik a maguk kilátástalan helyzetében féltékenyek mindenkire és mindenre: az alul levők helyzete ténylegesen nem javul ugyan, de érkeznek náluk is sebezhetőbb új rétegek, virtuálisan tehát mintha mindenki feljebb léphetne egyet. A polgárjogot szerzett legszegényebb bevándorló is státusnövekedést könyvel el – ez abból látszik, hogy ha európai lány nem megy is hozzá, még muzulmán sem, hát az otthoni falujából mindig tud maga mellé emelni valakit. Ez a virtuális mobilitás a bevándorlás elfogadtatásában jól használható szociotechnikai emeltyű, mindaddig persze, amíg a bevándorlók olcsó, alacsony presztízsű munkát végeznek, és örülnek, hogy egyáltalán keresethez jutnak, illetve megmaradnak az összkínálatot színesítő etnikai kiskereskedőknek.

 

 

Európa-erőd Ceutánál

 

Bár a migrációt kívül tartani igyekvő Európa-erőd szemlélet még nem teljesen a múlté, a bevándorlás ma már versenyképességi tényezővé nőtte ki magát. Ami régen a nagy európai gyarmattartó országokban rémes társadalmi feszültségek kiváltója volt, ma már náluk egyre inkább versenyelőnnyé szilárdul. Úgy kényszeríti ki ugyanis a hazai munkaerő egyre magasabb képzettségi struktúrákban foglalkoztatását, hogy közben jut ember az olcsónak megmaradott munkakörök ellátására. A bevándorlást ilyenképpen ügyesen megnyergelvén, ezekben a társadalmakban érlelődik az a járulékos felismerés is, hogy a legjobb-legstabilabb nyugdíjrendszer az, amelyik az egyensúlyinál olcsóbb járulékot szab meg, és az éves hiányt az év végén rendre a költségvetésből rendezi a társadalombiztosító számára.* Ezzel az olcsón tartott bérjárulékkal ugyanis úgy szerez munkaerő-piaci versenyelőnyt magának, hogy azon semmilyen versenyhatóság nem akadhat fenn. A munkaerő-piaci versenyelőny fogalma pedig nem takar mást, mint a teljes foglalkoztatást.

 

A zsidók a maguk idejében Európában nem adták meg ezt a kényelemérzést a befogadó társadalomnak, és gyorsan felemelkedtek, bár a kezdetben nekik szánt – a korabeli szűkkeblű szabályozásból kiolvasható – társadalmi fülkék éppenséggel hasonlók voltak azokhoz, amelyeket ma az igazhitűek töltenek be. Az európai vadkeletről Németországba és a Monarchiába szivárgó zsidók a 19. században néhány évtized leforgása alatt minden központi állami rásegítés nélkül megvalósították felemelkedésüket. Ebben segítségükre volt az a polgári szakmaszerkezet, amelybe belekényszerültek. A mai iszlámmal összevetve javukra vált vallási intellektualizmusuk, amellyel praktikus megoldások születtek a hithűség és az elvilágiasodás dilemmáira. 

 

Ugyanez az integrációs teljesítmény Észak-Amerikában fel sem tűnik senkinek, itt, a kapitalizmust csak fél szívvel elfogadó vén kontinensen azonban (az immár leküzdött gonosz keresztény antijudaizmus mellett) a zsidó balsors alapvetően ebből a karrier- és sikertörténetből származtatható. Ugyanis ez a mai amerikaias duma a nyertesek versenyelőnyéről nem is oly rég még mértékadó politikai körök számára Európa-szerte a nyerészkedést-tolvajlás retorikáját jelentette. Akárhogy volt is, régen volt… Fájdalmas látni ugyanakkor, hogy az új szemiták mai európai hulláma elfedi azt a körülményt, hogy a mai bevándorlók egy előző, régebbi hullámban érkezettek még alig kihűlt helyét töltik be.

 

A hagyományhoz való viszony mellett még lényegesebb azonban Fanni számára, hogy a modernizációhoz (globalizáció, világpiac, műszaki fejlesztés) való viszony fogas kérdésében is világos, követhető programot fogalmazott meg. Felismerte, hogy klasszikus harmadik utas feladat az iszlámot modernizálni kívánó reformerek feladata. A totalitarianizmus iszlám változatának falán az első reformtörést az euroiszlám ütheti. Ami a doktrinereknek és apologétáknak fából vaskarika, a pragmatikusok számára egy végre elkezdődő feladat: lehet gúzsba kötve táncolni kezdeni (modernizálni). 

 

Ha ez a szabad diskurzus társadalmi feltételei között fejlődő sokmilliós euroiszlám közösség reformalternatívát tudna kikínlódni magának, és azt átnyújtani az egész iszlám világnak, amely vonzóbb lehet a híveknek, mint amit az internacionalista terroristák papolnak… Tegyük még hozzá, ez a sokmilliós közösség belátható időn belül, Törökország esetleges csatlakozásával megkerülhetetlen tömbbé nőheti ki magát a világiszlámon belül. E nehezen belátható horderejű esemény valószínűsége éppoly magas, mint zenekari szünetekben a köhögés bekövetkezésének esélye, még akkor is, ha a jelenlegi török kormány újraiszlamizáló politikájával éppen nem Európához közeledik. 

 

Ha sikerülne egyértelműen a vallási megújulás éllovasává tenni az európai demokráciák új polgárait, ez mintát adhatna a Közel-Kelet és Észak-Afrika egészének is. Egyelőre azonban itt – tehát az integrációt követő* participációs-beilleszkedési fázisban – csak a nehézségek látszanak. Míg a bevándorlók első generációját az jellemzi, hogy erős motiváltságú, jó munkaerőt adnak, amely tekintet nélkül a bérre és a munkakörülményekre minden fellelhető munkát megragad és elvállal, addig a második generáció számára a meghatározó élmény inkább az, hogy bennük újjászületett a 19. századi európai proletariátus (pátosz nélkül vett munkásosztály). Ennek az élménynek a hatása alatt nem csoda, hogy beállítódottságuk egyre inkább az osztályharcé (annak is az egyre éleződő válfajáé). Míg a szülők korosztálya örül, hogy él, és alapvetően hálás a befogadó nemzetnek, addig fiaik-lányaik osztálytudat alapján protestálnak, sőt kontesztálnak. Ha szavazási-pártválasztási mintát keresünk köztük, rendre a demokrácia perifériáján, a zavarosban halászgató pártocskákra bukkanunk politikai szocializációjuk irányadóiként. Nemzettudatuk sem több a régi proletárokénál, az iszlám nemzetközösség legalább annyira vonzza őket, mint a francia vagy belga vagy holland vagy brit nemzettudat. Ha ügyükben megszólal a francia elnök vagy a politikai osztály valamely magas rangú képviselője, az rendre csak gúnyos mosolyt csal ajkukra. Ha rendőrt látnak, az erőszakszervezet jut eszükbe, ha az igazságszolgáltatásba futnak bele, számukra az is az elnyomás gépezete. Ha munkát keresnek, beleütköznek az alulképzettségükből adódó üvegfalba, ha pedig az előrelépés érdekében iskolát keresnek, az európai szakképzés és felsőoktatás újjászületett osztályjellegét, esélyegyenlőtlenséget újratermelő igazságtalanságait érzékelik. Végül mindezek a tényezők abban csúcsosodnak ki, hogy családszociológiailag sem mindenki képes közülük európai életet élni: házassági mintáik és családtervezési szokásaik a hátrahagyott közel-keleti mintákat követik; a nőnek a családon belül elfoglalt helyét illetően pedig sokan közülük ókonzervatív nézeteket vallanak és követnek. A megrekedt politikai emancipáció e tényezőiből olyan politikai és csoportdinamikai ellenvilág alakul ki az euromuzulmánok egyes köreiben, amely jámbor óhajnak láttatja csupán az euroiszlámnak tulajdonított politikai perspektívát.

 

Ha ez a perspektíva nem jön be, egykönnyen egymásra találhatnak az obskúrus európai felvilágosodásellenes politikai csoportocskák és a fejlődésében megrekedt arab világ maradi erői. Csak reménykedhetünk, hogy a csalódott euroiszlám politikailag nem fog össze az Európa-szerte meglévő antimodernista erőkkel, mert abból már olyan politikai gyúanyag képződnék, amely az 1930-as évek politikai kultúrájának szintjére nyomhatja vissza Európát.

 

Fanni perspektívájából nézve a dolog így áll: mindeddig az amerikai neokonzervatívok katonai megalapozottságú nemzetépítése és demokráciára nevelése volt az egyetlen nyugati kínálat, ha az iszlám világ kiútkereséséről és a stagnálásból való kilábalásáról volt szó. Az euroiszlámmal immár igazi választék jött létre. Az euroiszlám – még az egyelőre nem körvonalazódó pozitív kimenetel esetén is – csak egy kemény feltétellel fejthet ki hatást: aludjanak ki a kasmíri, palesztinai, iraki tűzfészkek, oldódjon meg a bosnyák és csecsen hadszíntéren a helyi konfliktus. Ekkor megteremtődnek a feltételek a „terrorizmus elleni harc” megnyerésére és ezzel a radikális iszlám végleges elszigetelésére. Annál is inkább, mert a dzsihadisták csak eszköznek érzik a Nyugat elleni harcot, igazi céljuk az iszlámhívők érzelmeinek meghódítása és azon keresztül a korrupt arab rezsimek iszlamizálása. Mivel az érzelmeken keresztül haladnak előre, ezért sajnos a demokratizálás eladdig rendre iszlám fundamentalizmushoz vezetett a muzulmán diktatúrákban.

 

 

 

 

 

 

A fent említett tűzfészkek kioltása katonai feladat, és megelőz minden mást. A Szovjetunió végére jellemző önfelszámoló kimenetel az iszlám terrorizmus (lásd Glosszárium) esetében kevéssé várható. Annál is kevésbé, mert ma már, ha felszámolják őket mondjuk Afganisztánban, és végképp nincs hova húzódniuk, hát képesek szervezetileg az internetes kibertérbe migrálni. 

 

Ebből az újdonsült politológus nő azt a következtetést vonta le, hogy az euroiszlámnak határozottan ki kell állnia a kompromisszumok nélküli modernizációért és felvilágosodásért. Ez pedig csakis akkor kezdődhet meg, ha előbb kioltják a katonai tűzfészkeket; megszüntetik a katonai ellenállást; tisztes, de nem ambiciózus feltételekkel békét kötnek. Ilyen beállítottságú és kvalitású politikusokat kell hatalomba segíteni minden, a tétlenség és a revansizmus elegyében dagonyázó arab országban. A köldöknéző vallási interpretációk, fejkendő-ügyben megvívott álviták helyett az autonóm civil társadalom megalapozását kell elérni az arab országokban. 

 

Fanni globális kérdésekben vallott iszlámálláspontja tehát az 1989-es orosz önfeladáshoz hasonlíthatóan galamb volt, egyetlen ponton azonban megvetette a lábát: a demográfiai erőviszonyok (és az ezt szolgáló intézkedéssorozat) kérdésében szigorúan héja maradt. Ez az érdekesen egyedi – minden ízében női fogantatású – politikai álláspont-kombináció segítette abban, hogy ne marginalizálódjék, sőt mindenki számára partner maradhasson az euroiszlám mozgalmakon belül. Ne gondolja senki, hogy kevés olyan arab értelmiségi volna, mint Fanni. 

 

Az igaz, hogy a nyitott, felvilágosult arab értelmiségiek, a Bildungsbürgerek (képzettségük alapján polgárok) mellett kellene Besitzbürger (vagyona alapján polgár) is, ez a vállalkozói réteg azonban, akárcsak Magyarországon, eléggé hiányosan van jelen. Pedig a jakobinus jellegű, világi (reform)diktatúrák az arab világban mind a középrétegekre igyekeztek támaszkodni. A szovjet támogatás és az olajjövedelmek birtoklása azonban kevésnek bizonyult. Demokratikus intézményrendszer híján a hatalomra jutó nacionalista középrétegből hamar levált az uralkodó bürokratikus és korrupt* oligarchia, amely költséges katonai kalandokba és permanens politikai hisztériába hajszolja a tömegeket. Józanul meg kell állapítani azt is, hogy az arab világ beteges politikai fixációja a palesztin irredenta körül csak konzerválja a jelenlegi elmaradottságért felelős belpolitikai erőviszonyokat, a katonai szembenállás megörökítésében érdekelt hatalmi viszonyokat. A Fanni köré csoportosuló palesztinbarát értelmiségiek egyik legutóbbi munkája éppen az ENSZ megrendelésére készült, és diplomáciai körökben nagy közfigyelmet kiváltott AHDR-sorozat (Arab Human Development Report – az „emberi tőke” fejlettségét mérő országjelentések) legutóbbi kötetében való közreműködés volt. 

 

Ami e véleményformáló értelmiségieket illeti, csak egy rövid felsorolás kedvéért ilyenek az Akram Baker európai konferenciasorozatán részt vevő értelmiségiek: a sikeres énekes Ammar Hasan, illetve a varázslatos hangon daloló, világszerte jól ismert Natasha Atlas; a viszonylag toleránsan muzulmán, az egykor Bangladesben újságíróskodó Salah Uddin Shoaib Choudhury; aztán a Svájcban tevékenykedő, nagy hatású de meghatározhatatlan politikai hovatartozású Tariq Ramadan, diabolikus vallásbölcselő, akit a Time magazin a világ legbefolyásosabb száz embere közt tart nyilván; a mérsékelt hangú Tahar Ben Jelloun Párizsban alkotó marokkói író; eljárogatott továbbá a palesztin nemzeti himnusz megalkotója, a közkedvelt görög Mikisz Theodorakisz, végül a közelmúltban elhunyt nagy Edward Said is Amerikából. 

 

 

 

Fanni anyai nagyszüleinek generációja már nagyrészt Galileán kívül, de még Palesztinában nőtt fel. A politikai közbeszéd axiómája volt számukra az ideiglenesség érzésének fenntartása. Csak semmi asszimiláció a befogadó arab ország viszonyaihoz, csak semmi egyéni, családi szintű megoldás az össznépi csodavárás, e jámbor chiliazmus (lásd Glosszárium) helyett! A női jogokkal is ugyanez a helyzet: először vívjuk vissza elorzott hazánkat* (mindent vissza!), addig, pedig kuss. Még a külföldi munkavállalás is deviánsnak tűnt, amelyet a mértékadó körök (a falu politikai vezetői, úgymint egy kereskedő, egy orvos, egy földtulajdonos és egy kiérdemesült fegyveres) éppen csak hogy toleráltak – úgy kellett kikönyörögni a rábólintást. E rábólintásnak volt egy feltétele is, amelyet e mértékadó körök nem kötöttek a kis család orrára. Mindenesetre ezentúl valamennyi utazásuk, cselekedetük regisztrálásra és illetékes adminisztratív szervek előtt diszkrét mérlegelésre került. 

 

Mivel a csodavárás egyeztetett összarab politika volt, a befogadó arab államok sem ösztönözték az integrációt. Ha az arab államok politikacsinálásában a civil érdekek megfogalmazásának hagyománya vagy akár csak helye volna, azt lehetne mondani, hogy az államférfiak önérdeke jutott érvényre a közérdek helyett. (Valójában civil szféráról nem lehet beszélni ott, ahol az embereket olykor vattának tekinti a politika. Másrészt pedig a gyűlölet évtizedes indoktrinációja miatt éppen a „civilek” olyan tömegnyomást fejtenek ki a politikai szélsőség irányába, hogy mérsékelt politikus egyelőre kevés terem meg palesztin talajon.) Sajnos az ENSZ is immár 60 éve járul hozzá ennek az önsorsrontó helyzetnek a fenntartásához (s ezzel a nemzetközi konfliktus megörökítéséhez), mert segélyeit pántlika és feltétel nélkül nyújtja, a folyósítást nem köti a segélyezettekre vonatkozó semmilyen előremutató megoldáshoz. Egyszóval nem hálót ad, hanem halat. A feltétel nélkül nyújtott pénzzel pedig, szolidaritását kimutatandó, mindenki nagyvonalú akar lenni. Valójában ezzel rosszat tesznek, mert a korrupciótól a káoszig terjedő belső viszonyokat enyhíthetné egy szigorúbb külső pénzügyi rezsim. 

 

Fanni anyai nagyszülei sem tudtak volna kilépni a rossz kilátásokkal terhelt társadalmi stagnálásból, ha a nagyapáról egy pillanatban nem döntenek úgy, hogy Magyarországra küldik katonai kiképzésre. A szovjet terminológia szerinti diverzánsképzésre. A kiválasztott káderek maguk a csodavárás helyett végre lehetővé vált fegyveres ellenállásról beszéltek, a célcsoportban pedig terrorizmusként érzékelték gyilkos akcióikat. Fanni nagyanyja, aki egyszerű ember volt, egyszer azon sajnálkozott, hogy a csodavárás, illetve a gyűlölet felkorbácsolta esztelen pusztítás mint ellenállás, a politikai hisztéria e két véglete között kár, hogy a hűvösen szívós politikai egyezkedést mindmáig nem próbálták ki. Az eufemizmust annyira komolyan vették, hogy Fanni anyai nagyapja polgári fedőfoglalkozást is kapott: orvos egyetemista lett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (már akkor) fizetős képzésében. A SOTE nem támasztott nehézségeket, amikor egy-egy hónapra eltávozásra ment, és mellőzte a gyakorlati, laboratóriumi munkát. 

 

A nagyszülők a rendszerváltozáskor elhagyták Magyarországot. Szilárdan hívő kommunisták voltak, a rendszerváltozásban csak annyit láttak, hogy választott hazájuk enged a globalizációnak, amelyet a neokolonialista gazdaságpolitika és a nagyhatalmi befolyás trójai falovaként lepleztek le. Éles szemmel azt is észrevették, hogy ez a globalizálódás ma már határozottan lassul, egyre inkább határt szabnak neki a távolsági kereskedelem biztosításának irdatlan költségei és a mind gyakrabban visszaálló határellenőrzési rendszerek. Az öbölháborúig Kuvaitban húzták meg magukat, az ott dolgozó palesztin vendégmunkások családjainak pedagógusaiként. 1991-ben ismét menekülniük kellett, mert mint a délibábos politizálásra hajlamos palesztinok mindannyian, Szaddámot éltették, Amerikát veszejtették. Amikor aztán jordániai új otthonuk felé tartva egy kis kerülővel lányuk és unokáik pesti ajtaján kopogtattak, Fanni levonta azt a sommás következtetést, hogy a palesztinok kényszeresen mindig rossz lóra tesznek, ezért a kiegyezés halogatásával egyre rosszabb helyzetbe kerülnek. Sommás következtetéséből azután az idők során kimunkált politikai meggyőződés alakult ki: a konfliktus politikai megegyezéssel történő gyors befejezésére van szükségük, bármi áron, bármilyen engedmény mellett, mihamarabb.

Fanni anyja (ugyan már menekültként) még Palesztinában született, és a nagyapa katonai kiképzése során már nagyobbacska korában került Magyarországra. Megismerkedvén leendő magyar férjével, egy Roberval-ivadékkal, már nem is hagyta el többé az országot. A világi nevelést és magyar szívet kapott asszony a szüleitől mindig azt hallotta, és Fanninak is ezt adta tovább, hogy ők is kánaáni nép, a filiszteusok leszármazottai.* Az etimológiában jártas ember számára ez a leszármazási mítosz nem meglepő, még ha etnikailag ez a nép már nem az a nép is… Akárcsak a mai görögök, akiknek etnikailag kevés közük van az antikvitás kék szemű, aranyszőke akhájaihoz. 

 

 

Az iszlám hit felvételével megkezdett megmetélkezés évezredes hagyománya éppen a Fanni generációjával szakadt meg, öccsét már nem engedték papi kés alá, s így a marciális elődök beláthatatlanul hosszú férfisorában ez az ártatlan gyermek lett az első, aki kívül került ezen a konvención. Az ekképpen perspektívába helyezett tényen egy szülőnek lehet hosszan elmerengenie, de az apa nélkül nevelkedő fiúgyermek számára ennek meglepő gyakorlati következményei is támadtak. Ami ugyanis európai szülőnek kézenfekvő, és a higiénés szokások továbbadásának természetességével tanulják meg a gyermekek is, ebben az ősök felől érkező láncolatban itt és most meghibásodott: az anya – ugyan hogyan is gondolhatott volna erre – elmulasztotta gyermekét megtanítani egy alapvető mindennapos tisztálkodási rítusra. Nem tartották a névnapokat sem. Legendássá vált Fanni egy száraz humorú megjegyzése, amikor munkahelyén egyszer megkérdezték, felköszönthetik-e névnapján: azt válaszolta: igen, ismeri ezt a kedves helyi szokást, ő maga nem tartja ugyan, mert kompromisszumkészségét teljesen igénybe veszi, hogy gyermeke nagyobb örömére karácsonyfát állít év végén. 

 

A fiktív filiszteus múlt vállalhatósága mellett a palesztin nép múltjából még egy mozzanat emelendő ki, bemutatásképpen. A Közel-Kelet koptjai, cserkeszei és káldeusai mellett sok köztük a latin keresztény is. Ők Krisztusukat palesztinnak tekintik, annak is ábrázolják – egy jó adag teológiai revizionizmussal, minden különösebb gátlás nélkül. A magyar iskolákba járt, Közép-Európában felnőtt és etnikailag-nemzetiségileg érzékenyített Fanninak erről eszébe jutott, hogy például a lófő székely parasztvezér Dálnoki Dózsa György, alias „Georghe Doja” esete is hasonló. Vagy ott van a külföldön talán legismertebb magyar család a Galántai Esterházyak esete, akikre ugyan a tót atyafiak még nem vetettek szemet, pedig Galánta jogán megtehetnék ezt is, hiszen akié a terület, azé ma a múlt is…Vagy kit zavar manapság, hogy a szlovén tengerparton mekkora kultusza van Tartini barokk zeneszerzőnek, aki az akkor olasz partszakaszon élt és alkotott? Egyáltalán: egy terület kényszerű megosztását követően a múlt felosztása az utódállamok között mindig érdekes történetszociológiai megfigyelésekre ad alkalmat, s ehhez a Habsburg Monarchia utódállamai egyedülálló terepet kínálnak. A Monarchia, illetve a történelmi Magyarország ugyanis elég hosszú ideig állott fenn ahhoz, hogy az utódok között kialakulhasson az a közös kultúrkincs, amin aztán marakodni is lehet. Ráadásul elég hosszú ideig állt fenn ez az államalakulat ahhoz is, hogy kebelében egész népek ébredhessenek öntudatra a kulturális ismeretlenség homályából-kohójából. Más népeknek pedig, amelyek kulturálisan mértékadónak sőt államalkotónak tekintették magukat (sajnos a vesztfáliai békerendszer idején, meg később, a bécsi kongresszuskor mi éppen nem voltunk szuverének), keserűen szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a közigazgatás az övék lehetett ugyan, de a mindennapi életre, és ennyiben később a közös örökség felosztásának arányaira ez igen szerény befolyással bírt.

 

E szép és tartalmas történeti kérdések helyett szegény Fanni éppen egy sajátos üggyel foglalatoskodott, mellyel kapcsolatban íróasztalán már komoly irathalmaz púposodott. A parlamentben a képviselők egy csoportja energiagazdálkodási előterjesztésre készült, amely új szempontot kísérelt meg bevinni a környezetvédelembe. Környezettudatosság-ügyben gyakorlatilag mindent elmondtak már, amit tudni lehet, és főképpen, amit tudni érdemes. Az utolsó újdonság, amit Fanni e kérdésben hallott, az a megdöbbentő észrevétel volt, hogy a tehenek igen kevéssé környezetbarát állatok, mert túl sok vizet fogyasztanak, illetve táplálékuk, a fű is nedvességigényes. Ráadásul a metán „kilégzésük” is számottevő. Mivel pedig már a közeljövőben sem annyira az energiahordozók, mint inkább az édesvíz lesz a földön a legszűkösebb erőforrás, tehenet tartani nagy luxus. 

 

A mostani energiagazdálkodási ügy lényege abban állt, hogy megfigyelték: az utóbbi években Európa-szerte meglódult a nyári áramfogyasztás. Olaszországban például az utóbbi nyarakon rendre húsbavágó áramkorlátozások léptek életbe, amelyek a gyárak után a háztartásokat is érintették. Az áramfogyasztás már a nyári reggeleken is elérte a napi 52 000 megawattot, amit eladdig csak karácsonykor tapasztaltak. Mindennek két oka lehetséges. Az egyik: a számítógépek elterjedése – ezzel az előterjesztés nem foglalkozott. A másik: a klímaberendezések létesítése eddig csak az irodákra és autókra szorítkozott, mostanában azonban elérte a magánlakásokat is, főleg a polgáriakat. Márpedig Fanninak ezzel kapcsolatban volt egy hasznosítható ötlete, amely képviselőjének előterjesztése után most immár raportőri jelentés megszerkesztésének formájában visszakerült eléje. Észrevétele abban állt, hogy minden áramfogyasztás nélkül a légkondicionálással egyenértékű hőmérséklet-csökkentés érhető el a lakások-irodák fekvésének tudatosabb megválasztásával, illetve a Közel-Kelet építészeti sajátosságainak szelektív figyelembevételével.