"Az utóbbi időben megint sokat álmodtam a Fiam apjával. Bolondos álmok ezek, keressük egymást bennük. Keresem a Fiam apját és ha megtalálom, reggel mindig boldog vagyok, hogy vele álmodtam az éjjel, s megtaláltam. Ha róla álmodom, reggel vagy napközben több¬ször is rágondolok, és hat év óta először ez boldoggá tesz, nem pedig szomorúvá. Nehéz mesélni a kapcsolatunkról, a mi történetünk nem olyan egyszerű. Nem arról van szó, hogy volt egyszer egy fiatalember meg egy fiatal lány, szerették egymást, és szerettek volna együtt élni; ezért aztán összeházasodtak. Valójában volt egy negyven éves férfi, a Fiam apja, meg egy fiatal lány, vagyis én. Szerettünk volna együtt élni; de nem házasodtunk össze, mert a Fiam apukájának már volt egy Mari nevű felesége.  Egy szép napon ráeszméltem, hogy jól elrejtve ott hordozom a Fiamat a hasamban, és hogy kezdek a Fiam apja szemében Marivá válni."

 

Morsányi Bernadett A sehány éves kisfiú című regényéből tavaly nyáron közöltünk részleteket. Most a regény újabb részét adjuk közre. 

Sokféle dologra vonatkoznak e gondolatok: korunkra, olvasmányaimra, családomra, baráta-imra, ismerőseimre. Megjegyzésekként, rövid bekezdések formájában vetettem papírra őket. Hol hosszabb sorokká fűzve az ugyanazon tárgyra vonatkozókat, hol pedig szeszélyesen egyik tárgykörről a másikra csapongva. Kezdettől fogva az volt a szándékom, hogy egyszer ezt az egészet egyetlen könyvvé gyúrom. A könyv formájáról különböző időkben különböző elképzeléseim voltak. 

 

Néhány elvetélt kísérlet után, hogy gondolataimat ilyen egésszé kovácsoljam, beláttam, hogy ez soha nem sikerülhet. És ez persze magával a vizsgálódás természetével függött össze. Merthogy ez arra kényszerít bennünket, hogy egy széles gondolati vidéket minden irányban keresztül-kasul bejárjunk. E könyv bejegyzései egy halom térképvázlathoz hasonlatosak, amelyek hosszú és bonyodalmas utazásokon keletkeztek.

 

Ugyanazon vagy csaknem ugyanazon pontokat érintettem mindig más és más irányból, és mindig új képeket vázoltam fel. Sok közülük elrajzolt vagy jellegtelen lett, magán hordva egy gyenge rajzoló minden fogyatékosságát (noha rendszeresen jártam rajzórára a Fecske utcába). És ha ezeket az ember már kirostálta, akkor még mindig maradt néhány tűrhető rajz, amelyet ekkor úgy kellett rendezni, gyakorta körülnyirbálni, hogy a szemlélő számára a táj képét adják. Ez a könyv tehát valójában csupáncsak egy album.

 

Feljegyzéseimet felemás érzésekkel nyújtom át a nyilvánosságnak. Hogy ennek a mun¬kának a maga gyatraságában és korunk sötétjében megadatnék, hogy egy-egy agyban világos¬ságot gyújtson – nem lehetetlen; ám természetesen nem is valószínű.

Írásommal nem szeretnék másokat a gondolkodástól megkímélni. Ha lehetséges, inkább mindenkit önálló gondolatokra szeretnék ösztönözni.

 

Szívesen írtam volna jó könyvet. Nem így esett; de elmúlt az idő, amikor még javíthattam volna rajta, és persze hiába a sok energia, ha alacsony a gép hatásfoka.

 

Július 29-én, csütörtökön Balatonszárszón esett az eső. A József Attila emlékmű előtt álltam, kerestem a semmi ágán ül szívem verssort. Kezdett sötétedni, az Unokahúgom már rángatott, vissza akart indulni Sóstóra. Szokatlanul hideg volt az idő, a sálamat kétszer tekertem körül a nyakamon. Az eső is eleredt. A közeli állomáson a szemafor változtatta fényeit. Mivel pirosat jelzett, megtorpant az egyirányú gépkocsioszlop. 

 

– Húzódjunk be a váróterembe, javasoltam Unokahúgom, aki amúgy a legütősebb bulikon pörög és úgy tud relaxálni a Balaton vizén, mint Superman az űrben, beleegyezett. A szemafor átváltott zöldre, a kocsisor megindult és lefröcskölte nadrágunkat. Áztunk, fáztunk minden csupa víz volt körülöttünk. Tengeri beteg lettem, ha a tó vizére néztem. Ugrándoztam, reszkettem, de így is fáztam, a Fiam Keresztanyja végre berántott a váróterembe. Néztem a teremben ülő arcéleket, az idő múlt, és én türelmetlenül vártam vonatunk érkezését. Az Unokahúgom telefonált a barátjának, hogy jöjjön értünk autóval, szakad az eső, a vonat csak másfél óra múlva érkezik. A barát késett, talán az eső elcsendesedésére várt a nyaralónkban. Igazán siethetne, mondtam, és eszembe jutott a Fiam, aki biztosan aggódik értünk. Az Unokahúgom, híres volt rossz név- és arcmemóriájáról. Körbenézett az állomáson rekedt embereken, és nevetve súgta, hogy ott van Papa. Odanéztem, az arcél még csak nem is hasonlított, Papának kerek arca van, világító ősz haja, hatalmas szemüvege. A férfi, akiben Unokahúgom Papát fedezte fel, vékony, szikár alak volt, talán még az ötvenet sem töltötte be, nem hordott szemüveget, csendben olvasott. Elnevettem magamat, Unokahúgom lendületbe jött, egy nyugdíjas nőre azt mondta, olyan, mint Beethoven, el kellett ismernem a haja valóban hasonlított, talán a hallása is. Kicsit hátrébb ült egy nő, előrehajolva magyarázott, kezét mozgatta, ő olyan, mint Annuska néni, mondtam, Unokahúgom pedig bólintott. Aztán egy hosszú hajú szemüveges férfiban Ferit véltem felfedezni. Épp aznap délután küldtem neki egy képeslapot, a Tihanyi apátságról. 

 

Július 29-én este Balatonszárszón unalmunkban elkezdtünk egy játékot az Unokahúgommal. Nem állítottunk fel különösebb szabályokat, de legalább egy valaminek hasonlítania kellett a hasonlítotthoz. A hajszín, szemszín nem volt fontos, inkább a jellegzetes mozdulatok, legalább egy bajusz vagy hasonló frizura. Így láttuk viszont Annuska nénit, egy földművesben Jánost, egy izzadt német turistában a spanyol tanárt, egy retikült szorongató nőben Mártit, egy síró lányban Irént, egy vöröshajú szemüveges lányban az agrár¬mérnöklányt, akivel együtt nyelvvizsgáztam, egy idős házaspárban Grúber Jóskát és feleségét, és ez volt a legfájdalmasabb felismerés, egy Wittgenstein kötetet olvasó férfiban a Fiam apját. 

 

 

Mind nehezebb lett a játék, mert a váróterem teljesen megtelt, alig kaptunk levegőt, volt, aki rágyújtott. Unokahúgom, hogy elterelje a figyelmemet, megkért, meséljek arról, min dolgozom mostanában, vagy még jobb, ha azokról beszélgetünk, akiket az elmúlt fél órában „felismertünk”. A zaj és a cigarettafüst zavarta összpontosításomat, szemem könnyezni kezdett a füsttől. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, már nem kötött le a kényszer szülte játék. Unokahúgom menteni akarta a menthetőt, és még egyszer kért, hogy kezdjek el mesélni. Éreztem, hogy rosszul vagyok, felismerni véltem Hackl bácsit, Bözsit, Newseanéket és a rabbit. A feladat nyilvánvaló volt, csak valahogy nehéz volt belekezdeni. Mintha egy pókhálót akartam volna ujjaimmal rendbeszedni.

Az Unokahúgom egy német férfiben Derrick felügyelőt fedezte fel, ezért énekelni kezdett, ami bosszantott, a figyelem ránk összpontosult, a Wittgenstein kötetet olvasó férfi is felnézett.

 

Derrick felügyelő és intelligens társa, Harry

a bűnkedvelőket nem hagyják elszaladni.

Sok álnok bűnöző rossz fát tesz rá a tűzre.

de pórul jár, így minden epizódnak

megnyugtató a vége.

 

Ha rosszban sántikál egy tagbaszakadt alak,

Derrick nyomozza már, és győz is egy óra alatt.

A bűnügyek helyszíne a bajor főváros,

s Derricknek köszönhető,

hogy München viszonylag biztonságos.

 

Stefan Derrick

Stefan Derrick (német turisták bekapcsolódnak a refrénbe, magasba emelik Hofbräu München márkájú sörüket)

 

Oly jó a rendezés, és ügyesek a német színészek.

A szinkron is profi, ennek köszönhető,

hogy Derrickék magyarul beszélnek.

Hát kedves nézőink, jól teszi, ki időt szakít,

és minden hétfőn élvezi Derrick kalandjait.

 

Muszáj volt hangosan énekelned?, kérdeztem mérgesen a Fiam Keresztanyját. Az Unoka-húgom, aki a legütősebb bulikon pörög és úgy tud relaxálni a Balatonban, mint Superman az űrben, kacagva közölte, hogy neki való a rivaldafény, és a tehetségnek teret kell nyitni. Sors, nyiss nekem tért, harsogta. Majd nyit, legyintettem, és hogy elüssük az időt, elkezdtem felolvasni abból a szövegből, amin éppen dolgozom.

 

                                Egy ember, akiből nem lett „ismeretlen munkaszolgálatos”

 

Alig olvastam fel a címet és a kezdő sorokat, a Fiam Keresztanyja, a Wittgenstein kötetet olvasó férfira mutatott és harsányan megkérdezte, hogy ez a férfi nem olyan, mint a fiad apja? 

A férfi felpillantott rám, én pedig kiszaladtam a váróteremből. Az ajtóban beleütköztem Unokahúgom barátjába, rohantam egészen a kocsiig. A barát és a Fiam Keresztanyja alig értek utol.

 

Ne haragudj… ugye nem haragszol?, kérdezte Unokahúgom ijedten. 

Bolond vagy, miért haragudnék, válaszoltam zavartan, és eszembe jutott egy bécsi utazás a Fiam apjával és a Jenufa, amit Ferivel láttam az Operában.

A Wittgenstein kötetet olvasó férfi futni kezdett az autó felé, ekkor Unokahúgom barátja gázt adott, a férfi csurom vizes alakja egyre apróbbnak látszott, fáradtan egy villanypóznának támaszkodott. Hallani véltem, hogy zúg az oszlop, mintha valaki a Teve panaszát pengetné szomorúan. 

 

Ez tényleg a Fiad apja volt, mondta Unokahúgom. Nem válaszoltam.

Az utóbbi időben megint sokat álmodtam a Fiam apjával. Bolondos álmok ezek, keressük egymást bennük. Keresem a Fiam apját és ha megtalálom, reggel mindig boldog vagyok, hogy vele álmodtam az éjjel, s megtaláltam. Ha róla álmodom, reggel vagy napközben több¬ször is rágondolok, és hat év óta először ez boldoggá tesz, nem pedig szomorúvá. Nehéz mesélni a kapcsolatunkról, a mi történetünk nem olyan egyszerű. Nem arról van szó, hogy volt egyszer egy fiatalember meg egy fiatal lány, szerették egymást, és szerettek volna együtt élni; ezért aztán összeházasodtak. Valójában volt egy negyven éves férfi, a Fiam apja, meg egy fiatal lány, vagyis én. Szerettünk volna együtt élni; de nem házasodtunk össze, mert a Fiam apukájának már volt egy Mari nevű felesége.  Egy szép napon ráeszméltem, hogy jól elrejt¬¬ve ott hordozom a Fiamat a hasamban, és hogy kezdek a Fiam apja szemében Marivá válni.

 

Kisfiam a hatodik születésnapjára azt kérte tőlem, hogy írjak neki egy olyan könyvet, mint A sehány éves kislány. Igazán nem kér sok mindent, de nem tudtam teljesíteni. Szemérmes, felejthetetlen korszak volt a Fiamra várni, egyszerre örülni és megijedni, nagyokat nevetni és nagyokat félni. Figyeltem magamat, értettem magamat, mialatt figyeltem magamat és nem értettem magamat. Nagyjából így működtem akkor, de ezt egy kisgyereknek nehéz lenne elmagyarázni. Különböző céduláim vannak erről az időszakról. Emléktöredékek utazásokról, beszélgetésekről. Feljegyzések arról, hogy ki mit szól a Fiamhoz, gyors telefonbeszélgetések Sárával. Pedig ez így nem igaz. Tudom, illetve pontosan emlékszem hogyan történtek, zajlottak le ezek a hónapok, mégis, ha a Fiam vagy az Unokahúgom megkér, hogy meséljek erről az időszakról, a bennem lévő emlékképek töredékekként jelennek meg, önkényesen állítják fel a sorrendiséget, mondatláncolataim csupa képzettársítás. Nincs logikai sor, az ok-okozatok más számára sokszor összefüggéstelenek.