Amina pedig ezt gondolta magában: Az én barátném egyáltalán nem tud héberül, de talán ezért idealizálja az izraelieket – úgy látja és láttatja regionális szerepüket, hogy ezek jótanuló módjára igyekeznek viselkedni egy galerik által ellepett város¬negyedben. Márpedig az absztrakt idealizálás – kiváltképp imaginárius nemzetképek kialakításakor – közismert gondolkodásbeli gyengeség! Amina egy kicsit megtanult héberül is, ahogy sok palesztinra is ráragadt ez a nyelv a tévén és a munkavállaláson keresztül. Fanninak nem kellett közelről kiállnia egyes zsidó emberek harsányságát, rámenősségét, könyöklését sem. Nem kellett hallania a városok utcáin a türelmetlen levantei dudálás eszméletlen hangzavarát. Bizony csak olyan ez az ő szimpátiája – gondolta Amina - mint az ismert szólás: „Az emberiséget nagyon szeretem, csak az egyes emberek mennek az idegeimre.”
ICA ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát felelős magyar értelmiséginek, üzletasszonyoknak és (sajtó)szabadság harcosoknak. Az esszék leleplezik az politikai erőszak titkos újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik a férfitörténelem parazitáit, és a végtelen közvagyon ragadozóit. A megélhetésként űzött fegyveres erőszak – és a mögötte meghúzódó megfontolások - itt közelről mutatkoznak meg. Összeurópai vonatkozású politikai eszmefuttatás sok magyar felhanggal a bevándorlásról, a kialakulófélben lévő euroiszlámról és a társadalmi integrációról.
Egyik hétvégén, amikor férjecskéje egy szociológiai kutatás ügyében loholt, munkaadó képviselője pedig szabadságát töltötte (s csak telefonon érintkezett vele – alig másfél óránként), fia pedig egy Balaton-felvidéki gyermektáborban tartózkodott,** Fanni látogatót várt Amina Khaled személyében. Már napok óta izgalomban volt, annyira készült a felkavaró találkozóra. Amint a tapasztalt férfiak szeretnek valami nyugodt helyen egy hölgyre várni, akár a megbeszélt időponton már jócskán túl is, ugyanolyan kellemes várakozással nézett ő is az e találkozótól remélhető intellektuális felélénkülésnek elébe. E várakozásnak pszichológiai alapja is volt: Fanni beszélgetőpartnereit – Amina kivételével, aki maga is törekedett a pontos és összefogott beszédre – ugyanis gyakran elfogta az érzés, hogy a tudósasszony a diskurzus során felkap egy témát, majd idő előtt elejti, anélkül hogy kimerítően megtárgyalták volna. Aminával kevés szóval is megértették egymást.
Bár múltja nem ezt sejteti – valóságos Bonnie volt ő egykor (Clyde nélkül) – Amina ma már outsider mérsékeltnek számít a palesztin politikai életben. Fanni nem kevésbé, pedig mint láttuk, mindig olyan szellemileg igényes és különleges álláspontot foglal el politikai kérdésekben, amelynek integritására és koherenciájára (s tegyük hozzá: szilárd hazafiasságára) féltékenyen vigyáz. Barátnéja mindebben többé-kevésbé partner volt, ő is a mihamarabbi saját államalapítás kérdésében a béketárgyaláson mindenkinél puhább lenne, a saját belügyek alakítása szempontjából pedig kérlelhetetlen demokrata, annak is a közvetlen demokráciás (régen közvetlen akciós) fajtájából. Ez a kifelé tanúsított rugalmasság párosulva a befelé követelt pluralizmussal bizony elég veszélyes elegy ma a palesztin belpolitikában, amely képtelen szabadulni az összarab vonatkozásoktól és ezért képtelen megkötni a békemegállapodást, amelynek feltételei amúgy már évtized óta kimunkáltak és mértékadó körökben elfogadottak. Mindig akad ugyanis egy befolyásos muzulmán ország, amelynek semmi se drága és megalkuvásnak minősíti a kompromisszumot és fenyegeti a kiegyezésre kész erőket. Mostanában éppen Irán ez az ország.Amina (ma már) kerülte a repülőutazást, ezért a római gyorssal érkezett a Déli pályaudvarra. Gyermekkorában sokszor kérte szüleit, vinnék el a vasúti sínhez, és megbabonázva hallgatta, ahogy ellenállhatatlan dübörgéssel rohan felé a vonat. Kicsit később, már önállóan közel ment a sínekhez, és fémpénzt helyezett el rajtuk, várva a brutálisan lapító hatást, egész testében megremegve, ahogy a gőzmozdony közeledett. A repülőgépeket (ma már) egy sajátos szempontból vizsgálgatta csak: szerette megközelíteni a központi európai repülőterek kifutópályáit, már amennyire ez a kerítésektől és az egyéb láthatatlan védelemtől lehetséges. Sokszor ellátogatott a kerítéshez legközelebb eső helyre, a leszállópálya kezdetéhez is a legközelebb, és figyelte az érkező, mélyen és lassan úszó gépek landolását, látványos kerékcsikordulását, ellengőzzel fékezését.
Ezeken a helyeken sohasem tudott egyedül lenni. Minden forgalmas európai repülőtér környékén lesi fotósok kis csoportja dolgozik, lézeng az „alkalomra” várva – számukra ez a lottózás sajátos szakmai formája: ha csak egyszer bejön egy „esemény”, már megérte az évtizedes várakozás…
Amina kerülte az autózást is, de más, kevésbé személyes, gyakorlatiasabb okból. Meglátása szerint Európában ma már újra nincs autósztráda-hálózat, csak autóutak vannak. Hiszen a külső sávot minden autópályán a folyamatosan vonuló teherautó-forgalom foglalja le. A személyautók ezért egyáltalán nem is húzódnak ki jobbra, legfeljebb egy-egy gyengén látó öregasszony. A kamionok viszont – ahol nem tiltják ezt számukra - olykor bemerészkednek, amikor óránként 3-5 kilométeres sebességkülönbséggel megelőznek egy restebb furgont – a benzinnel takarékoskodva sohasem nyomják tökig a gázt. Márpedig, ha a teljes személyautó-forgalom a belső sávra korlátozódik, vagy építeni kell egy harmadikat, és ezzel helyreállítani a korábbi állapotot, vagy elfogadni a tényt, hogy a leglassabb sofőr tempója határozza meg az út áteresztőképességet. Amina a tempós és erélyes élet- és autóvezetés híve volt, ráadásul hosszabb utakon a kocsi mikrorezgése megzavarta emésztőalagútja perisztaltikáját is, úgyhogy autóját sem igen vette igénybe távolsági közlekedésre. A vonat megfelelően kiszolgálta őt Európa-szerte.
A látogató letette csomagjait a neki szánt szobában, ledőlt egy keveset, csak épp egy ebéd utáni kurta szieszta erejéig, majd a két barátnő felkerekedett, és egymásba karolva sétára indultak. A vendég némileg idősebb volt a házigazdánál, de neki nem sikerült annyira hatásosan konzerválnia magát. Formásnak megmaradott telt vonalai ellenére teste sokat vesztett egykori ropogósságából. Arca bizony inkább egy esedékes ráncfelvarrás előtti tésztás állapotot mutatott és a már nem egészen fiatal déliekre jellemző bőrnövedékek sem kímélték. Vonásai jócskán elmélyültek; ugyanazok a kellemesen ívelt barázdák, amelyek bizonyos fényben csak élettapasztalatot sejtettek, máskor az ábrázatot inkább kiéltnek láttatták. Nyakán a bőre sokat vékonyult már, lábán pedig az izmok és a kötőszövet túlságosan is látni engedték a szerkezeti összetevőket. Egyedül nemes vágású, erezetlen keze és gusztusos talpacskája őrizte meg fiatalságát, a női vonzerő-tényezők rangsorában (más néven férfiszem) azonban sajnos ez a szép erény érdemtelenül hátul kullog. Bizony a teltkarcsú Amina azon a határon evickélt, amikor töltött galambból egykönnyen töltött zoknivá válhat. Összességében, szakterminussal, azt lehet mondani róla, hogy ő egy olyan máig csinos butch (lásd Glosszárium), akin ez a hangsúlyosan férfias jelleg egyáltalán nem ütközik ki. Olyannyira nem, hogy Fanni ennek az orientációs sajátosságnak nem is volt tudatában, annál is kevésbé, mert Amina hagyományos családban élt.
Amina családja körében
A közös ismerősök hogylétének megtárgyalása után a beszélgetés fonala csakhamar elvi-politikai kérdésekre terelődött. Ekkor már nem kart karba öltve haladtak, hanem egymás mellett, gondolataikban el-elmerülve, s csak kivételesen kapták el egymás tekintetét, vagy fordultak szembe egymással.
– Szerinted meddig mehet még így? – kérdezte Fanni.
– Hát, amíg az intézményeinkbe vetett közbizalom helyre nem áll, addig nem lesz érdemi változás, csak ez a mindent eltakaró, esztelen anarchia.
– Jaj, én nem a belpolitikára gondoltam, hanem az iráni nukleáris fegyverkezésre! – Fanni számára a stratégiai gondolkodás katonapolitikai kérdésekben kötelező volt. Irak már egyre kevésbé érdekelte, feltételezte, hogy akármi lesz is ott a dolgok kimenetele, az ország hosszasan magába fordul, és a régió egészének szintjén egyre kevésbé rúg majd labdába. Várakozása szerint a feltörekvő Iránban dőlhetnek el a térség hosszabb távú erőviszonyai, mégpedig a közeljövőben.
– Én úgy látom, hogy ha egyszer a szélesebb értelemben vett iszlám világnak atomfegyvere lesz, pláne ha sikerül azt a rakétafejekről bőröndökre áttervezni, az a pakisztáni–indiai régióval ellentétben nem stratégiai paritást hoz magával, hanem attól végre érvényesülni tud majd elsöprő fölényünk szövetségi rendszerben, területben és élőerőben.
– De mégis, én nem tudom elképzelni, hogy Amerika vagy akár Európa is kivárná az iráni törekvések végét. A bomba miniatürizálásának is a végét? Tudod, milyen paranoiásak ma…
– Délia drágám, ha más nem, hát mi tudjuk, hogy ez nem paranoia hanem a klasszikus permanens forradalom! – Amina néha muzulmán nevén szólította Fannit, Déliának vagy Delilának. Amúgy pedig éppen nem hirtelen haragú ma a Nyugat. Ha olykor amerikai kezdeményezésre háborút indítanak is, azt mindig jobb meggyőződésül ellenére, rossz lelkiismerettel teszik. Nézd csak meg, mi történt Irakban, vagy mi történik történik Afganisztánban! A háború célja manapság nem a nyertes nyeresége, hanem a leendő vesztes szociális helyzetének feljavítása. Úgy ahogy mondom, szó szerint: míg régen a háború a politika folytatása volt más eszközökkel, addig ma a háború leginkább holmi szociális munka előzetese – a szociális munkások eszközrendszeréhez képesti ütősebb technikával.
Fanni az effajta politikai gondolkodást jellegzetesen palesztinnak tartotta. Egyfelől azért, mert – sajnos – biomasszának tekinti az egyszerű embereket. Pedig ők az arab világ legképzettebb és legelvilágiasodottabb népe, a demokratikus kontrollok nélkül működő politikai vezetés mégis gyakran instrumentalizálja (eszköznek használja) a vallást, összemosván ezzel a nemzeti jogérvényesítést az iszlám fundamentalizmus felszabadítás-teológiájával. Márpedig ez az elegy ma a világ legbaljósabb politikai tendenciája, az erőtlen palesztinoknak pedig egyenesen maga a méreg.
Másfelől meg azért is jellegzetesen palesztin ez a megközelítés, mert kapásból katonaira vesz egy társadalmi konfliktust. Mint ahogy Amina is, aki pedig már évtizedek óta nem akciózik, ha olyan postára vagy pénzintézetbe teszi be lábát, amely szokatlanul kong az ürességtől, először önkéntelenül azt nézi meg, talán golyózápor szünetében lépett be és éppen székek alatt hasalnak-e az ügyfelek.
Amina pedig ezt gondolta magában: Az én barátném egyáltalán nem tud héberül, de talán ezért idealizálja az izraelieket – úgy látja és láttatja regionális szerepüket, hogy ezek jótanuló módjára igyekeznek viselkedni egy galerik által ellepett város¬negyedben. Márpedig az absztrakt idealizálás – kiváltképp imaginárius nemzetképek kialakításakor – közismert gondolkodásbeli gyengeség! Amina egy kicsit megtanult héberül is, ahogy sok palesztinra is ráragadt ez a nyelv a tévén és a munkavállaláson keresztül. Fanninak nem kellett közelről kiállnia egyes zsidó emberek harsányságát, rámenősségét, könyöklését sem. Nem kellett hallania a városok utcáin a türelmetlen levantei dudálás eszméletlen hangzavarát. Bizony csak olyan ez az ő szimpátiája – gondolta Amina - mint az ismert szólás: „Az emberiséget nagyon szeretem, csak az egyes emberek mennek az idegeimre.”
.jpg)
Filoszemitizmus képben
Amina sokat hivatkozik Slomo Sand, izraeli történész könyvére, aki annak a feltételezésének ad hangot, hogy amiképpen minden nemzetfogalom merőben egy-egy újkori értelmiségi (papi-katonai) kitaláción alapul és mai eredményei – az előttünk álló európai nemzetek – ezt a fikciót megvalósítani igyekvő erőszakos asszimiláció következménye, úgy a zsidó nemzetfogalomnak alapjául szolgáltó történelmi narratíva is számos ponton kritika alá vonható. Így ezek a poszt-cionista izraeli zsidó történészek rámutatnak arra, hogy a mai héberek egyáltalán nem biztos, hogy a bibliai kor hébereinek leszármazottai, hiszen kazár, berber és jemeni konvertiták is csatlakoztak menet közben a zsidó néphez. Ebből a kicsit felületes (vagy nagyon gyakorlatias) Amina rögtön levonta azt a következtetést, hogy akkor visszatérésről is csak részben beszélhetünk a zsidók részéről és hogy akkor talán inkább a mai palesztinokat kellene leszármazástanilag vizsgálgatni.
Egyébként Amina maga is szívesen bekerült volna egyes zsidó orgánumokba, lett volna mondanivalója a szomszéd nép számára is, és kölcsönösen elfogadható módon elő is tudta volna adni. Valahogy mégsem jött össze sehogy a dolog, pedig még egy jópofa ruhadarabot is beszerzett, ha fellépésre kerülne a sor. A Television Française Juif számára (műholdon is fogható francia nyelvű zsidó televízió – mindenki zsidó a szereplők közül, így igen tömény jelenségnek értékelhető) – például már volt egy megállapodott stúdióbeszélgetése a Leila néven elkövetett régi repülőgép-eltérítéséről, de aztán a szerkesztőség anyagtorlódás vagy mi miatt elállt a műsortól és mégsem lett belőle semmi.
