Mára Denise Levertov (1923-1997) verseiből válogattunk.
Levertov az angliai Ilfordban született. A háború alatt ápolónőként dolgozott. 1947-ben Mitchell Goodman amerikai író felesége lett, ez után haláláig az Egyesült Államokban élt. Második kötete már itt jelent meg. Később amerikai állampolgár lett, egyetemeken tanított költészetet. Nagy hatással volt rá a Black Mountain iskola, elsősorban Charles Olson kölétszeti felfogása.
Jogok
Szeretnék neked adni
valamit amit én csináltam
néhány szót egy lapon - mintha csak
azt mondanám: ˝Néhány kék gyöngy˝
vagy: ˝Itt egy fényes rőt levél úgy találtam
a járdán˝ (mert
találni annyi mint választani, és a választás
is tett). De olyan nehéz:
eddig még semmit sem találtam
csak a vágyat, hogy adjak valamit. Vagy
régi szavak utánzatát? Az olcsó
és kegyetlen; és ostoba is
Vedd
helyette hát talán ezt - ezt a fél-
ígéretet: Ha
valaha is írok
egy kicsit jókedvű verset
(spontánat, gyengédet, tétovát,
búsat & pajzánt)
azt neked adom.
(Somlyó György fordítása)
A végen túl
A „természetben" nincs választás —
virágok
feje leng a szélbe, a nap & a hold
olyan amilyen. De mi, néha
úgy tűnik, választhatunk (s nemcsak az
ugrásra kész halált).
Energia ez: pókfonál: ne csak
„éljük az életet", de gyorsulva, pezsdítőn, sokáig:
Van aki választhat, kierőszakolja
munkával, nevetéssel vagy a
vásárlás aktusával, ha csak ennyi az,
amire kezét ráteheti
lányok a boltokban tolongva, ahol
fényesek, színesek & biztosak az álmok —
milyen
tarka a vágy! Ez az ő ünnepük,
meccsük, majálisuk, misztériumuk.
Nincs újraéledése, mint a
gyepnek, az alázatos ritmusok,
levelek, csillagok ár-apálya,
állandóság
alig van. Mint a só,
veheted vagy elhagyhatod.
A „fúró-faragó emberé" & így tovább, a legutolsó
mesteré is, míg dolgozik,
& mégsem
munka kérdése: van akiből
süt pihentében is. Talán
a válasz, a válaszadás készsége ez — („az ész
semmit sem ad, ami
a vágyra válaszolna"), lehet
hogy fogcsikorgatás, csak egy jottányival
előbbre jutni, a végen túl,
túl mindenféle végeken: kezdeni, lenni, ellenállni.
(Mezey Katalin fordítása)
Esőjárók
Öregember sétál, sötét arcán
aranybarna fény, mint nedves
kavicsok az utcalámpa alatt,
két idomtalan
korcskutyájával az esőben,
az elernyedt, kora esti sugárúton.
Az egyik, a sima szőrű kisebb, megállna
engedve a szemétkosár könyörgésének,
de a nagy termetű, göndör fiatalabbik
menni akar; a csillogó járda
titkos történetekkel kecsegteti.
Erősödik az eső. A fedetlen fejű öreg
mosolyog, magában motyog.
Változnak a fények: a sugárút
végtelen boltozata visszaveri
a szertartásos vörös hangjegyeit. Megy
a két kutya vágyai között.
Most az alsóváros felé fordulnak,
egybeölelik őket egymás
érzései, az öröm,
az időjárás, az utcasarkok,
a köztük lévő komótos feszültségek,
a saját csendjük.
(Mezey Katalin fordítása)
Testünk
Testünk, míg fiatal,
szorongás véste arcunk
alatt tudatlanságában
arcoknál kifejezőbb:
az emlők, a köldök s az ágyékszőr
arcot alkotnak
valahogy: vagy vegyük
a göndör árnyékokat
a mellnél,farnál, heréknél,
hasam kerekségének,
ágyékod
horpadtságának csillagképét
hajnalban, milyen szöget zár be a
földdel a játék
s a bölcs
szenvedély mozdulatában -
ehhez foghatót
nem közvetít
a szem vagy a vágyteli
száj.
Van egy
vonalam vagy barázdám,
szeretem,
ahogy mellcsontomtól
a derekamig lefut.
Mohóságra vall,
s tartózkodásra.
Hosszú hátad,
a fövenyszín, s ahogy
mutatja csontjaid, azt mondja
amit napszállta után a
majdnem fehér ég elmond
egy mély erdő fölött hová
épp hazatérnek a varjak.
(Mezey Katalin fordítása)
