" 
– Ha jól értelek, az igazi kérdés tehát az, lehet-e magyar életet élni enklávéban? – Amina fejében most felmerült egy ötlet, tartótisztjének meg is említette később, nem volna-e érdemes a magyar politológusnőt, akinek baloldali kötődései esetlegesnek minősíthetők, összehozni az európai antimodernistákkal, és perspektivikusan így adni kiegyensúlyozottabb irányt a palesztin értelmiségiek európai körének."
ICA ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát felelős magyar értelmiséginek, üzletasszonyoknak és (sajtó)szabadság harcosoknak. Az esszék leleplezik az politikai erőszak titkos újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik a férfitörténelem parazitáit, és a végtelen közvagyon ragadozóit. A megélhetésként űzött fegyveres erőszak – és a mögötte meghúzódó megfontolások - itt közelről mutatkoznak meg.
Összeurópai vonatkozású politikai eszmefuttatás sok magyar felhanggal a bevándorlásról, a kialakulófélben lévő euroiszlámról és a társadalmi integrációról.
– Tudom – folytatta Amina –, hogy lelkileg rokon népnek tartod a magyart. Emlékszem észrevételeidre az örökös nagyotmondásról, a régi dicsőség emlegetéséről, a délibábos reménykedésről. Meg arról, hogy míg a nyugat-európai gyermekmesék úgy kezdődnek: Volt egyszer…, addig a magyarok és a mieink is úgy kezdődnek: Hol volt, hol nem volt… Ott van még párhuzamként a honfoglalás mint egyszeri aktus kiemelt közös szerepe a népi történelemben, továbbá a hajlamosság az irredenta politikai hisztériára (mindent vissza!). Mindig egyet tudtam érteni veled, hogy az iszlám ügyében a magyarság pogány múltját felelevenítő körökhöz hasonló állásponton vagy, és nem ájulsz el attól, hogy annak idején eleink új egyistenhitet vettek fel.
A palesztin és magyar glóbusz között feltűnő még a hasonlóság a túlpolitizált irodalom és a líra történelmi szerepében. Hozzátehetem: a poézis politikuma sajna együtt jár a politika kezdetleges poétikusságával. A hirtelen fellobbanó politikai szalmalángok magával ragadó szépsége és egybekovácsoló élménye is közösnek mondható!
Ami a magyar nemzetkarakter számára az újratemetés, nekünk az egy harcosunk temetését követő, a halál kultuszát tovább korbácsoló nagy tömegdemonstráció, amikor a fegyvertelen másként gondolkodók, ezek a potenciális kollaboránsok nem mernek az utcán mutatkozni. Az effajta, mondjuk így, esztétizált politizálásnak megvannak a határozott előnyei. A közvélemény szereti, ha egy-egy aktusban megmutatkozik valami, szereti a felmutatott lényeget, mint egy képben, egyben meglátni, akármilyen kurta élmény erejéig is. Az „Eurábiától” félő Oriana Fallaci-könyv ezt a hatást helyesen látja, amikor a felvonulásainkat említi korholólag. Egyáltalán, szinte minden igaz abban a könyvben, én még a brutális túlzásokat is megszívlelem, de nem szeretem. Mégis, maga a könyv egy förmedvény, mert olyannyira aránytévesztő, mintha Kurtág Györgyöt akarná valaki zenei szerkesztőnek meghívni egy zenei rádióba, Ligeti György nevének segítségével pedig fogyasztási cikkeket kívánna eladni. A fő baj pedig az vele, hogy ilyen durva igazságokat nem mondhat idegen, a fegyelmező hatású keménykedést kizárólag közülünk valótól lehet elfogadni.
a harcos Oriana Fallaci
– A szalmalánggyújtás maga az önsorsrontó politikai irracionalizmus. Ha másként nem tudunk szakítani vele, hát kövessük az osztrák példát, tehát egy nagy kulturális tömbbe tartozó kis nép példáját: az idegen megszállás alól kikerülve, jótékony szélárnyékba evickélve, majd amint lehetett a nagy anyatömbjükbe visszaintegrálódva igazán látványos fejlődést tettek meg. Az őket gyötrő történelmi apóriákat, feloldhatatlannak látszó ellentmondásokat németségükről, egykor volt történelmi nagylétükről és elvesztett területeikről pedig zárójelbe tették, és majd egyszer máskor tűzik napirendre.
Fanni meglehetős európai ismereteit mi sem mutatja jobban, hogy azt is tudja tehát, a történelmi adósságtörlesztéssel foglalatoskodó magyarság mellett ilyen még az osztrák sógor is (pontosabban a nép-nemzeti oldaluk ilyen), csak hát ők most anyagilag egy olyan hosszú felszálló ágban vannak, amely egyelőre nem engedi kiütközni a kis népek feldolgozatlan múltjából eredeztethető visszásságokat.
– Majd némiképpen kioktatólag így szólt: Az osztrák eset azért is paradigmatikus, mert kontrasztosan szembeállítható vele a németek példája, akik alaposabban, szinte az önsanyargatásig következetesen szembenéznek a maguk – mindenkinél gennyesebb – múltjával. És most, hogy már anyagilag nincsenek többé felszálló ágban, ez talán segíteni fog nekik abban, hogy ne kerüljenek újra stasisba.
– Hogy jön ide a volt keletnémet titkosszolgálat, Delila drágám?
– No, Te is csak ugatod az európai kultúrát, talán még az ordítókántort is müezzinnek néznéd! A stasis nem más, mint a társadalom lázas állapota, a görög filozófia nyelvén, édesem. A terjedő pacifizmus az egykori baloldal helyét veszi át Európában. Van azonban a fegyverhasználattól vonakodásnak racionális magja is Európában. Azt nem lehet ugyan állítani, hogy a nemzetközi terrorizmus kevésbé dúlna Európában – hiszen az ikertornyok óta csak Európában volt merénylet, Amerikában nem –, kemény realitás viszont, hogy mivel Amerika ma a demokratikus világ kardja, a terrorizmus elleni harc belőle vesz ki elsősorban. Ezt logikusan üdvözölniük kellene az európaiak közül azoknak, akik nagyhatalmi vágyakat dédelgetnek, fegyverkezni akarnak, és a meglévő puha hatalmukat igazira cserélnék… Mindebben a mi számunkra az a tanulság – deklarálta Roberval Fanni –, hogy mindaddig, amíg a mértékadó Európa értéksemlegesen és egyensúlypolitikailag viszonyul a Közel-Kelethez, tényezőnek ismervén el a legsötétebb erőket is, addig csupán megosztani akar, hogy befolyást szerezzen, nem pedig megoldani valamit. Ettől a cinikus hozzáállástól nem várható, hogy segítsen nekünk leküzdeni saját démonainkat.
Jean-Leon Gerome: Régi török fürdő
Addig-addig ballagtak a budai Viziváros girbe-gurba utcácskáin, amíg véletlenül vagy sem – ennek csak Fanni a megmondhatója –, egy törökfürdő elé nem értek. Budán nem sok török emléket hagytak hátra az egykori megszállók, de gőzfürdőt számosat. Ezek közül az egyik, az omladozó külső mögött megbúvó intimebb belső elrendezésével erőteljesen különbözött az összes többitől. Jegyet váltottak, s bementek az agyaggal tapasztott falú száraz gőzkamrába, bent maradtak, amíg csak el nem fúlt a lélegzetük, majd átmentek a nedves gőzbe, bent maradtak, amíg csak fel nem forrt az agyvizük. Megmártóztak a hideg vízben, elidőztek a sókamrában, majd elnyúltak egy-egy nyugágyban, teát kortyoltak, és egy ismerős masszőz után érdeklődtek.
Bernard Debat-Ponsan, 1883: A masszázs
A fürdőbe egyébként férfiak is jártak, de elkülönített szárnyba. Fanni egyszer valami ajtón és járaton át véletlenül odatévedt, és legnagyobb rémületére látta, hogy odaát szeméremtestük fölé kötött kis textilkötényben járnak-kelnek az urak, ki pocakja alatt elöl hordván köténykéjét, ki pedig dereka alatt hátul fedvén el a magát – nemi orientáció szerint.
Fanni rémülete
A női szakasz masszőze az induláskor még frottírba csavarodott két asszonyt egymás
mellé fektette, hogy tudjanak beszélgetni. Mind a két nő az online világ minden pillanatban elérhető, odaadó gyermeke, így hát boldogok, ha szellemileg egy kicsinyég offline lehetnek és egy jó empatikus beszélgetésre tehetnek szert – erre a kikapcsolódásra mai wellness-világ (a filozófusok által évszázadokon át keresett jó életnek üzleti szempontok szerint kialakított megfelelője) igen alkalmas helyszín. A gyúró ezután hihetetlen diszkrét módon, minden hang és figyelemelvonás nélkül, külön-külön úgy foglalkozott velük, a két becsavarodottal, hogy szinte jelen sem volt a légtérben. Amikor az egyik hölgy pihent, a másik rezgett-mozgott ritmusosan az ütemes gyúrás alatt – a két gyapjas fej közben oldalt fordulva kamaszos vihogással szórakoztatta egymást és tapasztalt kliensként nem tartottak ellen, nem feszítettek be, hanem laza izomzatot kínáltak a testmesterüknek, hogy az könnyebben átmozgathassa őket. A hát és a combok gyúrását meg-megszakította a bizalmas nyúlkálások, paskolások és feszültségoldó dörzsmasszázsok jótékonyan hosszúra nyúlt, belefeledkezésre alkalmas sorozata – a hölgyek azonban úgy tudták fogadni a rájuk váró érzészuhatagot, hogy közben szem- és hangkontaktusukat egy percre sem kellett feladniuk, így abba sem kellett belegondolniuk, mi is történik éppen velük. És ez jól volt így, mert épp eszmecseréjük legaktuálisabb részéhez érkeztek.
Testmester
– Magyarázd csak el – kérte Amina –, hogyan is képzeled a nemzetpolitikai építkezésünk főcsapását?
– Azt kell tudatosítanunk mindenekelőtt, hogy államot akarunk-e magunknak valóban, vagy „csak” autonómiát.
– Ezért a kérdésfeltevésért otthon egykönnyen eltennének láb alól. De egy összeverést még itt, külföldön is megkaphatsz érte!
– Pedig én komolyan gondolom ezt, sőt hadd előlegezzem mondanivalóm végeredményét. Meggyőződésem, hogy előnyösebb volna nekünk, palesztin araboknak az autonómia. A helyzet ugyanis a következő: a Jordántól a két tengerig terjedő vékony sávon élő két nép mindegyike lelke mélyén az egész országot szeretné, és pokolba (tengerbe) kívánja a másikat. Nincs még egy szomszédság a világon, amely ennyire zavaró volna.
– Hm. Minden szomszédság zavaró, ha magunkba fordulunk és bezárkózunk.
– A realitás azonban kemény dolog, ezért a zsidók tudják: ahogy a magyarok a Kárpát-medencét, ők sem tudták egyedül sohasem teljesen benépesíteni az országot. Ők politikailag már régen megbékéltek azzal, hogy a területen osztozniuk kell. Sajnos miránk még várnia kell világnak. Addig pedig egymás után kapjuk a pofonokat
– Úgy látod tehát, az idő nem nekünk dolgozik?
– Nézd, akármilyen bumfordian ügyetlenek is a napi katonapolitikájuk médiatámogatásában, alapkérdésekben a zsidók okosabb politikát folytatnak. Hadd emlékeztesselek arra a cionista alapelvre, hogy a mi ellenállásunkra, amely emlékezetes 1929-es (különösen sok zsidó halottat követelő) hebroni fellépésünk óta tart, ők telepítéssel válaszolnak, és nekünk egyre kevesebb üres terület marad.* És ez a kritikus kérdés itt, semmi más. Amíg öldösünk, addig nem tudunk építkezni. Még házakat sem, hogy kiszolgáljuk az új generációk helyigényét. Be vagyunk szorítva a jelenlegi közigazgatási határaink közé.
– A természetes növekedésünket nyűgbe verő építési tilalomra gondolsz?
– Igen. Már csak ennek a lerázásáért is mielőbb békét kellene kötnünk. Ráadásul ők a terjeszkedésüket eddig úgy folytatták, hogy ország-világ számára nyilvánvaló volt, (az elért szinten) bármikor abbahagynák, ha megegyezést kínálunk nekik. Ebbe még kivételesen az is belefér nekik, hogy valamicskét taktikailag vissza is vonuljanak az egyszer elért szintről. De mi – régi hibánk, hogy bíró nélküli küzdősportnak képzeljük függetlenségi harcunkat, amiben minden megengedett – nem ajánlunk megegyezést, mert mindig úgy érezzük, több jár annál, amit kínálnak nekünk. A mai eszünkkel persze már megegyeznénk egy korábbi (48-as, 49-es, 67-es) geopolitikai szinten, de az aktuálison sohasem…
– No és ebből miért következik, hogy jobb az autonómia?
– Azért, mert ha egyszer (akármilyen arányban) mégis megegyezünk az ország megosztásában – és politikai megállapodással betetőzzük azt a szétválást, amely érzelmileg, kulturálisan már régen végbement, és a nagy szegregációs fallal a gyengébbek számára is érzékelhető manifesztációt kapott –, a nekik eső részt végleg elveszítjük.
– Elveszítjük, persze hogy elveszítjük. Te talán tudsz más megoldást? – Amina itt megint az európai palesztin értelmiségi körre célzott, annak irányultsága felé tapogatózott, bosszúságára azonban egészen más irányt vett a beszélgetés folyama.
– Igen, tudok. Hadd érzékeltessem ezt egy távoli párhuzammal, a magyaroknak Erdélyben elfoglalt kényes helyzetével. A Trianont emlegető magyaroknak is mindig azt mondom, ne búsongjanak, nem a területveszteség számít, hanem „csak” a külföldre került magyarokban kifejezhető emberveszteség, mert az asszimiláció és a kivándorlás erős vámot szed a kisebbségi lét évtizedei alatt.
– Hát itt a szép párhuzamnak vége szakad: miránk az asszimiláció nem jellemző.
– De a kivándorlás igen. És az asszimiláció ellen sem vagyunk bebiztosítva, ha enyhül a helyzet, megindul majd az is. Ám az efféle emberveszteség lassú nemzetpolitikai építkezéssel mindig pótolható. Ha már a múltban nem tudták benépesíteni a Kárpát-medencét, tegye meg ezt a magyar életerő (már ha van ilyen) közép távon a jövőben! Antagonistáik amúgy is mind stagnálnak. Menjenek, telepedjenek le Brassóban, legyen ott nagycsaládjuk. Az Európai Unióban ezt senki meg nem tilthatja nekik. Azt az egyet azonban nem mondhatjuk, hogy ettől a terület a miénk lesz! Egyéb tekintetben azonban úgy használhatjuk, mintha a mienk lenne – persze csak amíg még egy minimálismagyar sűrűségszám fennmarad. A magyarok 20. századi kényszerű összébb húzódása ezen a módon nem fog szükségképpen végleges etnikai térvesztéshez is vezetni!
– Ha jól értelek, az igazi kérdés tehát az, lehet-e magyar életet élni enklávéban? – Amina fejében most felmerült egy ötlet, tartótisztjének meg is említette később, nem volna-e érdemes a magyar politológusnőt, akinek baloldali kötődései esetlegesnek minősíthetők, összehozni az európai antimodernistákkal, és perspektivikusan így adni kiegyensúlyozottabb irányt a palesztin értelmiségiek európai körének.
– Valóban, ez azért nyitott kérdés a harapós román körülmények között. Az enklávélét megfontolásához (ez nem azonos a szórványban éléssel) fel kell idéznünk egy aktuális magyarországi vitát. Az ott használt fogalmak irányadók lehetnek a mi helyzetünk megértéshez is. Lehet-e tehát magyar életet élni elszigetelt tömbökben? Ez egy kritikus minimális tömeg meglététől függ.
– No és mennyi a minimális néptömeg, amely fennmaradhat és szaporodni kezdhet?
– Hogy mennyi, azt szintén az Európában megmaradott zsidókon lehet lemérni. Az Oroszország nélkül tekintett Európában ma alig több mint egymillióan élnek. Ez az ézsaiási maradék minden jel szerint kevés lesz ahhoz, hogy a jelen asszimilációs nyomása alatt Mózes-hitűekként újratermeljék magukat. Két-három generáció múlva nyomtalanul** eltűnhetnek. Bár az egyiptomi fogságba – úgy tudják – néhány százan mentek el, de 430 év elteltével mintegy háromnegyed millióan tértek vissza. Ez családonként hat gyereket jelent generációkon át. Tehát ilyen tempóra is képesek, Izraelben és Amerikában ez akár megvalósítható is lehet, de ma Európában teljességgel kizárt.
– No és a magyarok? Hol itt a fogság, és hol a nyomás rajtuk?
– A maroknyi székely az utóbbi kilencven évben mindig is úgy élt, mintha az őket körülvevő román tenger nem is létezne. Ismertem egy hórihorgas fiatal színészt Sepsiszentgyörgyön, a szobája tele volt kulturális javakkal, de a román nyelven hozzáférhetők nem voltak köztük. Márpedig ha ő megtehette értelmiségiként, hogy „szigeten él”, akkor még inkább megteheti a többi hétköznapi ember, aki nem is tud románul, s akinek a kultúra csak alkalmi fogyasztási cikk. Ezek a lehetőségek sajnos nem voltak elegendők arra, hogy teljes európai életet éljenek (azt még itt, Budapesten sem lehet minden tekintetben), de elég volt ahhoz, hogy egy lehatárolt magyar glóbuszt működtessenek maguknak. És ezek a lehetőségek most tágulóban vannak, hiszen hamarosan egész Európa hozzáférhető lesz számukra a román közvetítés nélkül.
* A „telepes” kifejezés a média leleménye. Valójában nincs olyan az arab fél által elismert izraeli településterület, amelyen kívüli terjeszkedést kolonizációként lehetne értékelni.
** Nyomtalanul, mint ahogy a magyar falvakban mindenütt fellelhető világháborús emléktáblák felsorolt nevei sem tartalmazzák az elveszejtett zsidó lakosokat. Ebben az önmagában is kemény tényben az a legrosszabb, hogy ez magától alakult így ki. Egy országos kezdeményezés minden bizonnyal korrigálhatná ezt az intranzigenciát, makacs szemléletet, de minek…
