"Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól.
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem,
virrasztóm földi éjed, házőrző ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek.
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet."
Mára a tragikus sorsú orosz költőnő, Marina Cvetajeva verseiből válogattunk.
Psyché
1.
Nem, nem bitorló - én itthon vagyok,
s nem szolgáló - ne kínálj kenyereddel!
Vagyok a vágyad és vasárnapod,
hetedik napod a hetedik mennyben.
Ott, lenn a földön csak garas jutott,
s malomköveket hordtam én mióta!
- Szerelmesem! Talán nem is tudod?
Psychéd vagyok - szelíd madárfióka.
2.
Nesze, édesem, a rongyos gúnya,
valaha a testem volt, meleg.
Elszaggattam mindent, összedúlva,
csak a szárny maradt belőle meg.
Fenségedbe öltöztess fel engem,
váltsd meg lelkemet!
S göncömet, mitől más visszaretten,
sekrestyédbe tedd!
(Baka István fordítása)
Terem a vers
Terem a vers, mint csillag és a rózsa,
s akár a szépség, oly szükségtelen.
S a koszorús apoteózisokra
csak egy a válasz: - Ki küldte nekem?
Alszunk - s a kőlapon keresztül égi
vendég emel föl négyszirmú csodát.
Értsd meg világ! A dalnok álma érti
a csillagtörvényt s virágformulát.
(Baka István fordítása)
Én téged elpöröllek
Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel,
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer,
mert úgy járok a földön – csak félig földet érve,
mert téged senki így nem font még énekébe.
Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól.
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem,
virrasztóm földi éjed, házőrző ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek.
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet.
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak
az utolsó vitában – hallgass! – igen, magamnak!
De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe,
addig – hiába minden! – a magadé leszel te:
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat:
a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Elment, maradtam éhen
Elment – maradtam éhen:
ízetlen a kenyér,
mész lett a mézem,
nem nyúlok semmiért.
... A kenyerem volt,
s a kegyelem volt.
S elmorzsáll kenyerem,
s nem kell már kegyelem.
(Baka István fordítása)
Nem dübörögve érkezik a vég
Nem dübörögve érkezik a vég.
Hanem csak: hó szakad.
Égnek a lámpák. A ház elé
ért egy emberalak.
A csengő szikrát szórva szól.
Belépett, felkapta szemét.
A házban csend honol,
ikonok mécse ég.
(Baka István fordítása)