Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.
Ma Lesznai Anna verseiből olvashattok. Az illusztrációk a költőnő munkái.
Vártalak
Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.
Elviharzott május
Be jó, hogy már lehervadt
A gesztenye virága,
Kopár kocsány mered
A sűrű lomb között.
Viszi már az idő,
A fürge díszletes,
Virágos szőnyegét...
Május elköltözött.
Május, be jó, hogy elmulsz!
Gyötrelmes ünneped
Öröklétszomjazó,
Száguldó pillanat.
Most tisztább lesz a menny,
Sötétebb lesz a lomb
Lassúbb a szívverés,
Az árnyas fák alatt.
Dús sátor a fasor már
Nem bűvösen lefoszló
Fátyol, melyen körösztül
Vakítón néz az ég.
Csalogánydal-átszőtte
Vergődő éjjeleknek,
Nem kell többé viselnem
Csalánszőr köntösét.
Melegség dől a napból
A magbavált világra,
Nem szitálnak szívemre
Szúró fénygyöngyszemek.
Gyors feslésű virágok
Nyomán nem kell sietnem
Kábult processzióban...
Békén pihenhetek.
Oly nehéz a tavasz,
Virággal és halállal -
Jöjj már foszlós egeddel,
Reszkető nyári dél.
Mikor megáll a nap,
S egy nagy szent pillanatban
Örök életre eszmél
Fűszál és falevél.
A légben mozdulatlan
Csügg pehelyszárnyú lepke,
Lelkem üvegharangján
Alélva csügg a lét.
Minden termékenyült már,
A vergődő világra
Reá teszi az Élet
Nyugtató nagy kezét.
Mintha szava eredne:
"Íme, minden megérett,
Íme, minden betellett,
S le még semmi se hullt.
A kéj most megfogamzott,
A dal most el nem hangzó,
S egymás mellett fakadnak
A jövő és a múlt."
Körtefa
Éjjel
Szédülve sorján fekete szónak
Szaporán nézek könyvet és képet
Levelet írok, fölösen buzgó
Gyerekes gonddal.
Járok és kelek éjjeli csendben
Aprózó renddel rakva ruhámat
S nagyfogú fésüm áthúzom sokszor
Sima hajamban.
Fáradtan fekszem puha pihébe,
Vánkosba rejtem reszkető ajkam,
Számolok százszor "egytől a tízig"
Halkuló hangon...
...Nehogy eszembe hirtelen jusson
Hogy te ma itt vagy, itt közelemben
S tűrhetlen éles hévvel hasítson
Belém az élet.
Tudom, hogy vagy
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.
Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.
Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.
Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.
És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.
Visszavárás
Kertünkben nem járok. Hársfák lombját a dombon
Nem söpri ruhám most.
Az ösvényt, az őszi álmost
Nem riogatja síró sietésem.
Fonnyasztó sóhajtás nem kísérőm nékem.
Hol bú les rám orvul
Megrebbent léptem fordul:
Másfelé hajlik szemlesütve orcám.
Nagy forró bánatból kikelek fehéren.
Szívemről lerázom
A könnyet. S gyakran fázom
Mert könnyű derű fedi csak a testem.
S azért, hogy utamon (mint más, én is) elestem
Nincsen csúf sebhely rajtam.
Balzsamos örömtől tisztul az ajkam,
Haragvó, féltő kíntól eltérít a szemérem.
Látod, mosolygok most is, békélt szóval mondom:
"Nem sírlak vissza, párom,
Sebhetlen szívvel mosolyogva várom
Hogy vándorlásod visszatérjen hozzám."
S csak ha ölelve vállal megint vállad
És térdem megint játszóhelyed lenne,
És csókos kezed bátor meztelenre
Vetkezi gyáva szívem: - Majd akkor sírok nálad.
Ady-párna
Hosszú őszi vers
Békébe burkolt az este, viseli őszi virágát.
Becézi kései kéjét a sokat szült asszony: az év.
Megérlelte sorra a magvát, zsenge szálú mezőit
Szúró kalászba szökötten küldte a kasza elé.
Gyümölcsöt osztott a gaznak, mely rejtezve útszéli sorban
Vándormadár szárnyára bízza a magzatait.
Almái kerekre forrtak, súlyosan csüggnek az ágon
S terhüket sorra elejti a terhes anyai gally.
Jól tudja, hogy bennük a kincs, a talizmán céljába érett,
Mely örök életet adhat s immár teljesek ők.
A fészkek új fészkekbe váltak, s telehintették dalukkal
A nyaraknak fáit és szárnnyal a vándor ősznek egét.
Anyja emlőit böködve szívja az idei bárány
Búzáját behordta az ember, s hitvesi ágyban pihen.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csak nékem nincs őszöm ez évben, mert tavaszos serkedt a vágyam
S éber tavaszi kínom nem érlelte csókká az év:
Úgy állok az őszülő kertben, mint az, akit itt feledtek
Szívem még meztelen május - nem öltözi teljesedés.
És szólok a kerthez, a fákhoz, a liliom őszi sorához,
Hogy jöjjenek vissza értem, s ne hagyjanak magtalanul!
De ők sietve csukódnak, magukban hordják a kincsük
Asszonyi szerrel és sorssal mit sem törődnek azok.
Jaj; rajtunk nincs rügyi kényszer. - Ajkamnak vágyát idén már
Nem sűríti csókká az év s nem bontja lelankadt karom.
Véletlen asszonyszerelmet nem vezérel védőn az évad,
S íme bezárta előttem gazdag magházát az ősz...
- Idegen, érett kertben, ittfeledt kikelet kedve,
Egyetlen tavasz az őszben, most fölemelem a fejem!
És vallom: hogy jönnek még évek és őszök, kik díszbe ruháznak,
Leszen még este, mikor csókokba öltözködöm,
S a percek szent fasorában elébe megyek az Úrnak,
Ki ölelő kedvre és magra énnekem rendeltetett.
(Forrás: Lesznai Anna: Köd előttem, köd utánam. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1967.)
