Börtönben volt. Most könyveket és forgatókönyveket ír. Bűn és művészet. Hogyan egyeztethető össze?
Semmi extra, csak megéltem. Metaforikusan: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” − valahogy így. Tudja, a férfiember dacból önpusztít. Van egy-két olyan dolog az életemben, amikben ma már másképpen döntenék, de a vágyaimat tekintve nem hiszem, hogy nagyon mást csinálnék: biztos, hogy a végletekre törekednék újra és újra, egészen addig, amíg úgy nem érezném, hogy ez a létem valamennyire betöltetett. Végülis ez történt a maga módján azzal, hogy kizuhantam a hetedik emeletről.
Írásaiban ellenáll bármilyen hatalomnak. Miért nem lett egy átlagos srác?
Szerintem a hatalommal a többi ember is pont így van, de csak néhányan mernek szembeszállni vele. Én merészebb voltam: megléptem. Mások is meglépnék, ha irányítani tudnák a körülöttük lévőket. Így én voltam (ilyenből végtelen sok van, ha belegondolunk) az osztály renitense, az indiáncsapat varázslója, vagy főmuftija. Tehát csak annyira lógtam ki a sorból, amennyivel kreatívabb voltam. Normális gyerekkorom volt: sportolni jártam, továbbtanultam. Huszonegy éves koromig nem ittam, nem dohányoztam, stabil kapcsolatban éltem, nem csaltam meg a menyasszonyom, fotóztam, zenéltem. Aztán pálfordulás: gyakorlatilag otthagytam mindent néhány napon belül. A pünkösdi gyülekezet, melynek a teológiájára jártam, az együttesemet, a menyasszonyomat, az akkori életmódomat és elmentem egy budapesti szórakozóhelyre dolgozni, oda, ahová az éjszaka partykrémje nappalra beül kávézni. Kinéztem magamnak azt a helyet, mert azt gondoltam: ide érdemes beilleszkedni minden értelemben. Egyből a közepébe estem a dolgoknak. Először pohárszedő, aztán pincér, később bármixer lettem. Jó pár évig dolgoztam a vendéglátóiparban, aztán egy darabig zenélésből is próbáltam élni. Doboltam. Veszteséges volt, mert minden partin többet költöttem, mint amennyit kerestem, úgyhogy nem volt kifizetődő a dolog. Ezután felvettek egy külföldi hajóra. Na, ha akkor kimegyek arra a hajóra dolgozni, merőben más irányvonalat vett volna az életem. Nem úgy alakult.
Miért rúgta fel pár napon belül az előző életét?
Az egyetemen végiggondoltam milyen perspektíváim vannak filozófia, teológia, és kultúrantropológus szakosként. Beláttam: vagy egy egyetemen fogok rohadni, amíg nyugdíjba nem megyek, valami dögunalmas munkával és néhány olyan hallgatóval, akiktől a bicska kinyílik a zsebemben, vagy elmegyek szépen dolgozni, keresek egy csomó pénzt és majd olvasok arról, ami foglalkoztat. Tök egyszerű! Ennyi! Körülnéztem és azt mondtam: csinos ruhában szeretnék járni, szép csajokkal, normális kocsival. Jó italokat inni, jó zenét hallgatni, normális helyekre járni. Biztosítani tudom ezt az életvitelt, ha elvégzek egy bölcsész diplomát? Nem. Hát akkor mi tudja biztosítani? Ha elmegyek bármixernek. Hát elmentem. A középiskolában ki volt írva a faliújságra nagy betűkkel:”…Bűn a középszerűség, akárcsak a hazug szó: elfajulás…” (Jevgenyij Jevtusenko: Naggyá lenni). Igazat adok ennek a gondolatnak a mai napig. Fel sem merült bennem, hogy kompromisszumot kössek, mert attól mindig hánytam. Elegem lett az elméletből, kellett a gyakorlat. Iszonyúan éheztem mindig is a szélsőségekre, szükségem volt rá, hogy ezeket ne csak a tévében lássam, hanem meg is élhessem, mert addig semmit sem tudok, amíg csak olvasok róla.
Mikor kezdett el írni?
Mióta írni tudok, irótudatom van. Kamaszkorom óta tudom, hogy a tapasztalataim előbb-utóbb összeállnak könyvé is. A balesetem előtt sosem gondoltam arra, hogy az írásból fogok majd megélni. Na, azt meg végképp nem, hogy filmforgatókönyveket is fogok írni!
Azt hittem, hogy a vendéglátóiparban maradok, és egy tengerparton, valahol a világban koktélokat iszogatok. Másképp alakult, de ez sem rossz.
Azért kereste a kritikus élethelyzeteket, hogy aztán megírhassa?
Karmikus mondatnak hangzik, úgyhogy nem kötök bele. Sokszor találkoztam már mindenféle ok-okozati elgondolást meghazudtoló ténnyel. A rehabilitációs intézetben, több év kórház után hihetetlen, hogy milyen sorsokat láttam. Rádöbbentem: aki valaha is hitt a kauzalitásban, (ok-okozati összefüggés) akkor azt azonnal felejtse el! Az én történetem szemléletes példája ennek: lám, így élt, és lám, így járt. De sajnos a legtöbb példa pont az ellenkezőjét mutatja. Tragikus, amikor azt látom, hogy valaki rendesen élt, nem érdemelte volna meg a tolókocsit, mégis ez történt vele. A másik véglet főleg, ha egy-két barátomra gondolok, hogy szinte megérdemelnék, de mégsem történik meg velük. A világ nem olyan egyszerűen kauzális, ahogyan mi szeretnénk. Most visszagondolva azért alakult így a sorsom, mert azt éreztem, hogy nagyon gyorsan szeretnék felnőni, és egy olyan különleges valakivé válni, aki lettem. Ezt hihetetlen intenzitással és sebességgel kell megcsinálnom, különben nem lesz elég idő mindenre, ami szeretnék lenni.
Mit tanácsol azoknak a kamaszoknak, fiatal felnőtteknek, akik keresik az életútjukat? Mit gondol a drogozásról, a devianciákról?
Sokan mondják: nem szabad drogozni! Hát, azt is sokan mondják, hogy nem szabad inni, és nem szabad dohányozni. Ha az ember nincs megéledve a körülményeivel, akkor igyekszik azt száz százalékosra stimulálni, ki zenével, ki tudománnyal, ki ezzel, ki azzal. Az egyik ilyen a végtelen felsorolható lehetőségek és kedvenc függések közül a drog. Volt ilyen korszakom. Kipróbáltam. Fontos és jó korszak volt, semmi bajom nincs vele. A mai napig a könnyűdrogok legalizálásának a híve vagyok. A drog abban segített, hogy gyorsabban megismerhessem önmagam. Be akartam pótolni azokat az éveket, melyeket az elméleti világ megismerésével töltöttem. De nem a drogról szóltak a napjaim! Semmiképp sem volt főszereplő az életemben. Sosem gondoltam, hogy az ember a drogtól szebb, jobb, vagy boldogabb lesz. Most sem gondolom, hogy valóban a „kokszosoké” a világ, hogy a „fürgéseknek” tényleg holnaputánig kell táncolni, és nem gondolom azt sem, hogy aki „beszív”, annak a monoszkóp is egy jó film. Nem hiszek a drogok szellemi plusszában. Szerintem valamilyen formában, főleg harmincon alul, sokan kipróbálták már. Én is kipróbáltam, mégsem maradtam rajta. (Leszámítva az orvosi drogokat, mert ha a fájdalomcsillapítókat nézzük, amiket a balesetem miatt szedek, akkor durvábban drogos vagyok, mint bármikor önkéntesen. Csak hát azt buliból csináltam, most meg kényszerből: igaz, hogy ebben nincs is rock and roll.) A drogot nem szabad komolyan venni! Ha mindenki így gondolná, akkor kevesebb probléma lenne vele. Nagyon szeretem Jaspers (Karl Theodor Jaspers, német filozófus és pszichológus, 1883-1969) határhelyzetekről szóló filozófiáját. A határhelyzeteiben él az ember, az olyanokban például, mint amikor gyereke születik, kiütik a ringben, kirabolják, amikor kipróbálja az LSD-t, vagy bármikor, amikor közelebb kerül önmagához. A drog katalizátor volt számomra azért, hogy különböző életszituációkat akkor is meg tudjak élni, illetve ki tudjam magam próbálni bennük, ha azok nem közvetlenül jelentkeznek az életemben. A devianciákkal nincs semmi baj, csak ésszel és mértékkel kell kezelni. Ezzel nem azt mondom, hogy a mértéktartás a deviancia elkerülése. Nem! Viszont ki kell próbálni, mert az élet része. Határhelyzetek nélkül nem tapasztaljuk meg milyen az „élek” szó jelentése, mint ige. Lehet vidáman, táncolva, hejehuja módon élni, de nem szabad a drogot komolyan venni, mert aztán a fonákjára sül el. Akik komolyan veszik, azokból lesznek az alkoholista, depressziós, drogos, junky elfekvők a toxikológián és aztán társadalmi szinten is. Lehet a drogokat úgy kezelni, hogy az ember azzal ne visszaéljen, hanem csak éljen vele.
Dolgozik valamin mostanában? Vannak tervei?
Sokat dolgozom: írok. Két forgatókönyvem van készen. Az egyik az ókorban játszódik, külföldi, drága, nagyszabású film lesz, de még korai róla beszélni. A másik is egy nagyjátékfilm, ez aktuális: egy kuplerájban játszódik. Érdekes, színvonalas háromdimenziós sztori lesz. A „Zuhanórepülés”- hez hasonlóan itt is az éjszakai világból meríttettem az elemeket, de nem drámai szemmel, hanem egy kicsit lazább, könnyedebb, mosolygósabb, derűsebb világképpel. Novák Erikkel, testvéri jó barátommal dolgozunk rajta. Erik adta ki az első könyvemet, az első képregényemet, vele csináltuk az első három filmünket. Én vagyok az írója, ő az én rendező-producerem, így egészítjük ki egymást. Tényleg, a kiállítástól kezdve a filmekig, mindenben együtt dolgozunk. Erik iszonyúan tudja ihhletni, inspirálni az embert. Egyébként pont most vagyunk a dühös viták szintjén: de mégsem így! Mégsem úgy! A félévig tartó munkákat próbáljuk tiszta erővel támadni egymásnál. Kőkemény a vita. Tehát ez egy intelligens 3D-és akciófilm lesz, amelynek természetesen van érzékeny szerelmi vonulata, és mosolygós vége is. Tekintve, hogy az életnél nincsen szórakoztatóbb és deviánsabb dolog, a mi filmünk egyszerűen csak ábrázol. Sem a „Zuhanórepülésben”, sem a most készülő filmben nincsenek olyan elemek, melyek nem igazak, viszont a film a dolgok vidámabb, csattanóbb részeit emeli ki inkább, nem a drámaiakat. Az a két-három film, amit eddig együtt csináltunk az Erikkel, mindegyik olyan volt, hogy aki megnézte, nem jött rá, hogy magyar. Lehet, hogy szégyen rám nézve, vagy a többiek vetnek meg majd a szakmában jogosan ezért a mondatért, de azt kell, hogy mondjam sajnos: erre voltunk a legbüszkébbek tulajdonképpen.
Miért nem kell büszkének lenni a magyar filmekre?
Ezt nem állítottam, de tény, hogy az elmúlt negyven év magyar filmtermése közül elenyésző százalék nézhető. Többségüket utáljuk, mert a saját lelkével onanizál a főszereplő másfélórán keresztül és nem értjük, hogy miért nem tetszik, pedig illene. Ezek miatt kerüljük direkt a filmfesztiválokat, ha nem is mindet. Ha belegondolunk, pont a filmfinanszírozási botrányok kapcsán derült ki, hogy olyan filmekre költöttek, amiket aztán négyen néztek meg, ők is csak kérésre. Hát igen! A mostani szituációban büszkeség, ha egy filmről nem derül ki, hogy magyar. A finanszírozási rendszer romokban, a Magyar Mozgókép Alapítvány vagyonát zárolták.
Nem titok, Erik barátom bevezetne itthon is egy olyan finanszírozási rendszert, amit külföldön már alkalmaznak. Tulajdonképpen a néző fizetné ki előre a popcornja helyett a filmet, ha meg akarja nézni. Ez egy működő dolog. Persze jobb lenne, ha újra felállna a finanszírozási rendszer, de most ez van. Várjuk, hogy mi lesz az új struktúra és hogyan fog működni. Remélhetőleg jobb lesz, mint a korábbi és több tehetség is lehetőséget kap megmutatkozni.
Láng Judit