Minden szakmának megvan a maga jellegzetes szakmai ártalma. Az ismert színészeknek gyakrabban hoz apasági keresetet a posta; a tanárokra pedig csalóka napfény süt, amelyben mintha megállna számukra az idő, mert rendre ugyanolyan korú diákokat látnak sorjázni maguk előtt évtizedeken át. A masszőrök foglalkozási betegségei között első helyen az ínhüvelygyulladás, a teniszkönyök és a túlerőltetéstől reggelre bedagadt ujjak állnak. Az örömszakmában további jellegzetes munkaköri ártalom az orgazmussal fenntartott viszony eszközzé válása. A mindennapi emberek számára természetesen a legnagyobb lelki megelégedés és olykor akár a kielégülés forrása, ha kedvesük arcán látják megjelenni a gyönyör összetéveszthetetlen jeleit. A professzionális örömosztók számára azonban, az utcán álldogálótól az escort-lányokig, a masszőzöket is beleértve, az orgazmus külső jeleinek feltörése a fájront csengőjével egyenértékű, a gyakran hosszúra nyúló rázás utáni megpihenés közeli ígéretét hozza. Ez a kis elidegenedés sokszor odáig megy, hogy a maguk sóhajtásnyi orgazmusát is minden fakszni nélkül, egyenletes légzés mellett, csendben engedik el, ha olykor sor kerül rá. 

 

Az elszántság mellett aztán ott van e nők jellegzetes, érdességgel kevert nyájassága: ez a keménységük nem más, mint egy védekező mechanizmus, amely biztonságot kölcsönöz nekik, amennyiben ezzel képesek elfogadtatni az alkalmanként kusza vágyaktól átfűtött ügyféllel a játékszabályokat. Játékszabályok és korlátozások pedig vannak ebben az iparágban. Nincs olyan csintalan masszőz, aki mindenre hajlandó (volt ugyan Valgathának egy interjúalanya, egy pályaelhagyó pedagógus, akiről ezt fel lehetett tételezni, de az a nő olyan piszokban élt, és olyannyira elhanyagolta magát, hogy ez az eset kivételesnek tekinthető). Az egyik jellegzetes határszabás, ha eleve csak kézimunkát vállalnak. Vagy a másik,  Bill Clinton révén világszerte szállóigévé vált, egyáltalán nem tartalom nélküli kifejezés: erotika kizárva (az elnök sem közösült). Tehát akármilyen, a vendég kielégülését eredményező aktus következik is, sohasem válik kölcsönössé: a nő fog dolgozni, ellenőrzött körülmények között a férfin, akinek legjobb esetben annyit engednek meg, hogy nem kell közben a tappancsát magánál tartania. 

 

Az extrák pedig, ha vannak egyáltalán, sok esetben vendégre szabottak. Valgatha megfigyelte, hogy a lányok – a természetgyógyászattal határtevékenységet folytató masszőztől (akinek utána fizetünk) a luvnyáig (akinek előre fizetünk) – védekező mechanizmusai jól tipizálhatók. Nem szeretik a vértolulásos szexőrülteket, és nem állhatják a vendégségnél többet akarókat sem, például az internetes szoknyavadász oldalak Wittman-fiúit, akik minőségellenőrzést folytatnak, és írásban számolnak be a szolgáltatásról. A kutató, akinek szintén voltak az időtöltésen túlmutató szándékai, azzal az egyszerű megoldással férkőzött a mit sem sejtő szexmunkások bizalmába, hogy minden lehetséges metakommunikatív módon értésükre adta (és sok ilyen mód van, miközben egy terepasztalon fekszik a szabályosan előkészített férfitest), hogy ő most szakemberhez fordul speciális, másutt meg nem kapható testi szükségletei (teszem azt, egy megerőltetéstől letapadt izom oldása vagy vágyai rőzselángjának oltása) kapcsán. Ez az egyik nagyon fontos lelki építőkocka minden olyan természetgyógyásznőnél, aki szexre is fogható. A profizmusnak ezt a mozzanatát később Valgatha modellé fejlesztette, és a fentebb említett módon – az egészségügyi szolgáltatásokban tapasztalható – információs aszimmetriának (lásd Glosszárium) nevezte el: aki ilyen piaci körülmények között nyújt szolgáltatást, megfelelő pszichológiai helyzetben van ahhoz, hogy elkerítse a lelkét. (Impregnálja, nehogy „teherbe” essen.)   

 

 

 

A félvilági nők egyik feltűnő képessége, az önmérséklet és határszabás képessége, megmozgatta a kutató prózai fantáziáját: ez tartalmas és felmutatásra érdemes jelenség – gondolta. Olyan ez, mintha a polgári világban csak részállást vállal valaki, aki vállalhatna napi nyolc órát is, de családi elfoglaltsága vagy antiproduktivista meggyőződése alapján nem engedi át magát teljesen a fogyasztói társadalom mókuskerekének, hanem mértékletesen, szemét magasabb értékekre függesztvén, határt szab önmaga keresőképességének. Hogy e hipotézis megállja-e a helyét, azonban még tesztelnie kellett. Biztos igaz-e, hogy a szexmunkásokat nem valami zsigeri dolog, például holmi fellépő undor lehetősége tartja vissza attól, hogy mindenkit és mindennel kiszolgáljanak? 

 

 

 

 

 

Az egyik első lekérdezett, Veén Mylitta, a magát negyvenesnek áruló székely matróna névválasztásában a Zwackék egyik borának fantázianevére tett. (Vagy ők őrája). Nála idősebb szolgáltatóval nemigen lehet találkozni, hacsak nem tekintjük a résre tátott, jól szorítható, immár fogatlan vénasszonyszájak tulajdonosait, akik mint speciális inyencséget kínálgatják portékájukat vidéken, de a férfitársadalom részéről rendszerint csak röhögés és ütlegelés erre a válasz. Ez az asszony olyan ügyesen építette be félvilági praxisát polgári életébe, hogy párja, barátnői és politikai barátai – mint egy Jókai-regényben – mit sem tudnak tevékenységének pajzán vonatkozásairól. Mylitta élete párja egy márkakereskedésben tölt be olyan szintű menedzserpozíciót, hogy minden évben eljutnak a világmárka eladásösztönzésével foglalkozó szakemberek vándorgyűlésére. Már az is nagy dolog, ha egy masszőznek állandó párja van, hiszen kapcsolatszegény, pontosabban kapcsolatépítésre alkalmatlan életmódjuk mellett legfeljebb egy vendégnek tetszhetnek meg – az ilyesmi pedig strukturális problémákkal terhelt, szinte kilátástalan kezdeményezés. Az pedig, hogy az élettársnak rendes polgári foglalkozása is van, kifejezetten ritka madár ebben a szcénában. A lelátogatott és megkérdezett hölgyek kedvesei között a legszerényebb beosztásban egy pizzafutár fiú volt, igaz, ennél is alább adta az a válaszadó, aki beismerte, hogy párja egész nap az interneten lóg, hasznos tevékenységként legfeljebb az ő hirdetéseit tartja rendben.

 

Mylitta télen a fővárosban dolgozik, nyáron pedig a Balatonon üti fel tanyáját. Balatoni jelenlétével ritkaságszámba megy a kézműves szolgáltatók között, mert a Balatonon lehet persze ismerkedni pillangókkal, az éjszakai élet is nyitva áll az előtt, aki nőre vágyik, de kifejezetten masszázsszalonról sehol sem lehet szó. Az üdülőhelyi piac törvényei ugyanis nem teszik lehetővé, hogy valaki folyamatosan helyiséget béreljen, a Barkas-jellegű mobilmegoldást pedig egyelőre még nem találta fel senki. 

 

 

 

 

Mylitta arcáról annyit előre kell bocsátanunk, hogy akárha Bethlen Gábor fejedelem udvartartásából köszönne ránk. Már a tekintete is amolyan terápiás tekintet: a kliens megzabolázására alkalmas. Az lehet a határozott érzésünk, hogy láttuk már ezeket a vonásokat, valamelyik történelmi tablóról ismerős, talán az egri várvédő nők közül, vagy éppen egy történelmi vár nagyasszonyaként találkoztunk már vele. Az ilyesmi ugye mindig a szimpátia jele. 

 

Ez a szolgáltató egykori pedikűrösként tévedt át erre a mezsgyére: ma már kézbe vesz mindent, jókedvében alkalmanként még dús keblét is felkínálja (aranyárban), de a választás mindig az övé, sohasem az ügyfélé. A pedikűrös szalonban addig tudott dolgozni, amíg egy fiatalabb főnöknőt nem kapott az üzlet: ez az üzletvezető sokat körülményeskedő, ráadásul drága kifutó modellnek tekintette az asszonyt és amint lehetett, lecserélte őt egy olcsóbb újra. Nyugdíj jogosultság híján Mylitta azóta önállóként keresi megélhetését. Önértelmezése szerint ő olyan humánszolgáltató, aki tudja, ha egy férfi fölé hajolva sokáig tesz-vesz rajta, akár a lába körül, akár a hátán-nyakán, bizony, a férfitestben feszültség halmozódik fel, amely levezetést kíván. Mylitta szakmáját komolyan vevő természetgyógyászként megtette azt a félviláginak is minősíthető lépést, határátlépést, hogy intimmasszázst is nyújt. Még akkor is, ha titkon sejti, egyes kanosabb férfi vendégei csajozás helyett járnak hozzá, nem az amúgy feledhető masszázsáért.

 

Ott van azután Szakasits Tilla, a Fellini vásznára kínálkozó óriásnő esete. Tilla kosárlabdázó volt, barátságos arckifejezéssel, szlávosan széles arcjáromcsonttal és a tagbeszakadtságig hatalmas lapát kezekkel. Keble, mint egy paplan, amelyet a kiváltságosok magukra húzhatnak; háta, mint a Csendes-óceán, melyen elveszhet a tapasztalatlan tévelygő; karja, mint ügyfelei combja, nyaka pedig izmos és egyben üdén fiatalos. Bentebbi méreteiről nincsen hír, onnan még nem tért meg utazó. Manuális képességei leginkább a gyúrásra teszik őt alkalmassá, de tud gyengéd is lenni: ekkor bébielefánt módjára paskolgatja klienseit. 

 

Az önkormányzattól havi 30 000 forint folytatólagos  segítséget kap (rendszeres szociális segély plusz lakásfenntartási támogatás), mint (egy) gyermekét egyedül nevelő anya. A szociális törvény alapján ez a jó pénz minden pántlika és követelmény nélkül tartósan jár neki, nem úgy, mint a munkaügyi központoknál, ahol „együttműködést” várnak el. Tilla ezt nem vállalja, így nem is zaklatják őt onnan az ő képzettségének megfelelő 60 000 forintos nagyságrendű munka ajánlatokkal. Amiképpen a már említett székely köz¬birtokos¬ságok tagjai sem igen mennek ki a munkaerőpiacra Erdélyben, hanem inkább élnek a számukra járó néhány köbméter fa kitermelésének jogával és abból megélnek ugyanazon a szerény szinten, mint évszázadok óta mindig, azonképpen Tilla sem fogad el legális munkaalkalmat, mert akkor elvesztené az önkormányzati támogatását. Mint ismeretes, a székely a szegénységét mindig is olyan méltósággal viseli, mint egy bujdosó nagyúr. E budapesti leányanya sem cserélne senkivel. Ha egy-egy szálloda, wellness-vállalkozás vagy magánorvos munkaajánlattal kívánná magához kötni őt az itt szokásos 90 000Ft körüli havi járandóság fejében, akkor legfeljebb részmunkaidőt vállal, bejelentést nem kér, az így megtakarított bérjárulékon pedig risztelnek (feleznek) a munkaadóval. Tisztes, alsó középosztályi életszínvonalát, mint magánkéjnő az erotikus masszázzsal, ezzel az igen piacképes kiegészítő alkalmi munkával tartja fenn. Nyugdíjára még nem gondol, TB kártyája pedig az önkormányzati köldökzsinór jóvoltából megvan – ez a munkastruktúra eddig minden reformkísérletet kiállt. 

 

 

Ez a masszőz egy pályaudvar közelségére alapította üzleti esélyeit, internetes marketingjében arcát is adja hirdetéseihez, mosolyát pedig szolgáltatásához. Vendégeit egy olyan stúdióba vezeti, ahol vagy 3000 kompakt lemezből lehet válogatni, milyen zene szóljon – Tilla nagy zenebarát, és sokat költ a hangkultúrára. Sajnos azt nem gondolta át, hogy a mai hangrögzítési technikával ezek a lemezek nem állnak el egy fél évtizednél tovább, hanem elenyésznek. Nem olyanok, mint azok a könyvek, amelyek között a lány felnőtt.  

 

Masszázsát szigorúan erotikamentesnek hirdeti, ami az ő esetében azt jelenti, hogy ő és csak ő dönti el, továbbmegy-e a csontzenébe hajló sportmasszázsnál. Az nem kérdés, hogy az ügyfél ezt akarja-e vagy sem: minden új ügyfél már az első alkalommal kéri-követeli, a zömük mégsem kapja meg a „vagy megszoksz, vagy megszöksz” alapon. Néhány, sportszempontból is szóba jöhető-észrevehető vagy pusztán kedves szellemiségű testen azonban ez a hamiskás asszony úgy intézi a dolgokat, hogy gyúrásról paskolásba, majd még gyengédebb érintésekbe mennek át. Ekkor a folyamatvezérlő masszőz megkérdezi, szánna-e még rá valamit a vendég, hogy továbbmehessenek. Ezzel szinte észrevétlenül belecsúsznak a legvadabb, kölcsönös erotikába egészen akár Tilla megköcsögöléséig. Az itt bekövetkező mozdulatoknak, könnyű simításoknak, gyűréseknek, dörzsölésnek, rezgetésnek-paskolásnak, lapogatásnak, hajlításnak, nyújtásnak, és körkörös átmozgatásnak  leginkább csak a játszótérnyi ágy szab gátat, mivel Tilla és az ügyfele ketten egyszerre legtöbbször meghaladják a 250 kilós összesített élősúlyt. A kicsalt extraszolgáltatás tarifája persze borsos, a kiválasztott ügyfelek azonban általában így is valósággal hálásak, hogy tejelhetnek.

 

A kutató által feltárt másik alapvető őrző-önvédő mechanizmus pedig az, hogy sok szexmunkás fenntart valamely tevékenységformát, amit ő nem végez mással, csak a szerelmével. Ez legtöbbször a szerelmes csók, de van más megoldás is. Mint ismeretes, van lány, aki veri; van, aki szívja, de ezek között is van, aki borzsűri módjára nem nyeli, hanem köpi; és végül – ez tűnik a legtöbb lelkierőt igénylő, invazív lépésnek, mert akkor már nem marad semmi elkeríthető, a magánéletnek fenntartott territórium – van, aki a lábát is szétteszi, ha ügyfele éppen ott kívánja az együttlétet befejezni. A termékskála tehát durván szólva arra redukálható, hogy nőbe, illetve nőre ürítenek – ezért a radikális feministák, akik a prostitúció kapcsán nemük lealacsonyítását érzékeltetve kifejezetten keresik az önkínzóan mozgósító, mellbevágó megfogalmazásokat: arról beszélnek, hogy a kliens ejakulációjakor végül is „deluxe árnyékszéknek” tekinti a neki szolgáltató lányt. 

A feminista túlzásokkal szemben a (természetgyógyász) szakma önértelmezése szerint ez a foglalkozás egy a számos humánszolgáltatás közül, akár az Elfriede Jelinek zongoratanárnőjének vagy az Akiért a harang szól óraadó spanyol nyelvtanár főhősének munkája! Ezen belül is leginkább a (szociálpolitikai értelemben vett) segítő szakmákhoz szeretik hasonlítani magukat*. 

 

Sokak számára persze ez a jámbor önértelmezés a szolgáltatásról és segítésről felháborító erkölcsi csúsztatást takar. Valahogy úgy, mintha egy üzleti főiskolán azzal magyarázná a plágium lényegét egy szellemiekben messzire elrugaszkodott tanár a gyakorlatias megoldásokra éhes hallgatóinak, hogy „Ha mások gondolataira támaszkodunk, az idézőjelet mindig ki kell tenni! Hiszen mindig mindenki olvas és hall valamit, eredeti szöveg nemigen van. Még a legforradalmibb zeneszerő is meghallja zenéjét valahonnan, ha máshonnan nem, hát önálló életet élő belső énjéből…

 

Valgatha interjúi – amelyek igenis megerősítik az erőszak jelenlétét – rendre olyan eredményre lyukadtak ki, hogy a masszőzökben három szerepkör látszik elkülöníthetőnek: mindenik, még a mélytorkú kutyaütő is, hordoz magában valamit a bennünket simogató anya, a kéjadó barátnő és a valamit megoldó kedvesnővér koktéljából. Ez a szignifikáns teszteredmény pedig éppen a vizsgálandó hipotézis megerősítését jelenti, a fent említett mértékszabás képességét ugyanis e három tényező együttes jelenléte alapozza meg. 

Itt van az egyik legfontosabb határszabás esete: egyáltalán ad-e intimmasszázst a szolgáltató vagy sem. Sok szolgáltató számára ez amolyan etikai mezsgye, szinte valláserkölcsi jelentőséget tulajdonítanak neki, a higgadt és lehetőség szerint elfogulatlan megfigyelő szerint azonban ez egy inkább mellékes mozzanat.  (Zárójelben ismétlem meg az ártatlan olvasó kedvéért, hogy az „erotikamentes” kifejezés ezen a zárvány-dugvány piacon nem ezt a megkötést érinti). Sokan próbálkoznak meg ennek a határnak az érvényesítésével, de általános tapasztalat, hogy a „piac” ezt nem fogadja el. Igaz, ami igaz, ha női kezek hosszadalmasan munkálnak egy pasin, aki nincsen fából, akkor az, ha csak a nyilvános testtájakra korlátozódik, bizony hagy kívánnivalót maga után. Sok vendégszereplő háziasszony mindenesetre, aki nem akar félvilági nővé válni, efféle intimmasszázst még kérlelésre sem nyújt – a tus alá küldi a felajzott kanokat. 

 

 

 

 

 

Kikapcsoló szórakoztatásul álljon itt a Böszörményi Musetta tragikusan komikus esete. Ez a köpcös asszony nyúltenyésztő apjával él együtt, de délutánonként kisfiával együtt átteszi székhelyét arra a budai főútvonalra, amely igézőleg hasonlít a párisi Szent Mihály útjára. A gyerek a leckéjét írja vagy tévézik, és egyelőre sejtelme sincs, hogy édesanyja nem pedikűrös. Valgatha ennek a témának külön figyelmet szentelt, és megállapította, hogy e kéjnők nagyobbacska gyermekei már tisztában vannak azzal, hogy „a mama pénzért fogad”. A mama persze talán jobban örülne, ha a gyerek különbséget tudna tenni és ilyenkor azt gondolná: „most szolgáltatói jellegű együttlétet bonyolítunk”. Ami e fiatalok (távolról sem minden erkölcstől vagy istentől elrugaszkodott akasztófavirágok) fejlődő pszichéjét illeti (amennyire ezt a témát explorálnia és amennyi beszélgetést ilyen gyermekekkel lefolytatnia sikerült), mentális egészségük és szocializációs esélyük nem rosszabb, mint a gyermeküket egyedül nevelő, nehezen evickélő családfenntartó anyák esetében ez sajnos megszokott. Akárcsak az internet pornóoldalaira óhatatlanul rátévedő (és az ott látottakat egészséges rácsodálkozó ösztönnel kinevető) gyermekek esetében, ahol szintén nem mutatható ki szerencsére személyiségfejlődésben mutatkozó károsodás.  

 

E szubkultúra kutatásában messzire előrejutott Valgatha már nagyon kevéssé tudott igazán megbotránkozni. E megrontottnak is tekinthető gyermekekre gondoltában sokszor eszébe jutott például apatársainak elfogulatlan beszámolói arról, hányszor jutottak akaratlanul is erekcióközeli állapotba saját kisgyermekük ártatlan incselkedése nyomán. 

A kutató várakozásai szerint gyermekvédelmi és szexuálpszichológiai társai hamarosan górcső alá veszik ezt a nehezen tűrhető devianciát. Végül is a prostitúció erőszak nélküli (áldozat nélküli) bűncselekmény. Ezen a velős megfogalmazáson, a fundamentalisták álláspontján, ha hosszabban elgondolkodunk, oda jutunk, hogy igen, a tűzoltók is piromániásak, csak éppen másként…

Ott van például Krisztina, aki nemcsak nevében, hanem észrevehető mellén is feszületet hord. Ő feminista női civilszervezetek hangadójaként emblematikus figurájává vált annak a valláserkölcsi megközelítésnek, ami Valgathát sajnálkozással töltötte el társadalmi kérdésekben. A feminizmus valláserkölcsi megközelítése ragaszkodik ahhoz, hogy a szexus szabadsága azt jelenti: a szexhelyzeteket csak interperszonálisan szabad megteremteni, fogyasztóként kihasználni pedig végképpen tilos. Valgatha, aki ismerte a férfilélek egyes rejtelmeit, tamás volt ebben a szigorú megközelítésben. Tamáskodásában odáig jutott, hogy még azt is mérlegelte, ellenérzései kinyilvánításaképpen ne hordjon-e karót ő is a nyakában. Végül is az ő ősei ezt a kínzóeszközt használták éppoly előszeretettel, mint a rómaiak a keresztfát. Ahogy mondják, vallásilag sajnos kevéssé volt muzikális.

 

Musetta specialitása, hogy úgy tud hátulról lassan a kiterített férditest lába közé nyúlni, és olyan finoman forgatja ott olajtól sikamlós csápjait, hogy ez a rémülettel határos bizsergetés egész testükben visszhangzik. (Suetonius jegyezte fel az egyik római császárról, hogy lankadó férfiasságának élesztgetésére kisgyermekeket tanított be arra, hogy úszás közben a lába között forgolódjanak). Más jel is bizonyítja Musetta klasszikus műveltségét: a negyedik ízben lassan lecsengő bizsergetés-borzongatás után azt találta megjegyezni, hogy íme, előállította vendégén a többszörös klitorális női orgazmus hím megfelelőjét.

 

 

 

Egyik törzsvendége felvilágosítása alapján pedig hozzátette, ha Teiresziász (a vak görög jós, aki abban az egyedülálló szerencsében részesült az istenektől, hogy kitapasztalhatta mindkét nem fizikális érzésvilágát) ezt is ismerhette volna, bizonyára nem tesz olyan egyértelmű tanúságtételi nyilatkozatot a női érzemények javára. Transszexualitás ügyben még egy tréfás észrevétele volt neki. Ha egy fürkésző férfi arra volt nála kíváncsi, mit érezhetnek a nők penetráció közben, akkor a fülgyertyázásban (titokzatos nevű, de ártalmatlan módszer ideggyenge vendégek feszültségének oldására) gyakorlott Musetta azt javasolta, mennének el egy rendelőintézetbe, és kérnének fülmosást: a befecskendezett tinktúra ott is mélyenszántón átjár, döngöl, döföl, szétválaszt és utat nyit, végül pedig átöblít. Valgatha pedig ennél a stílusrétegnél maradva elmesélte a javasasszonynak, hogy milyen kandi érzések ébredtek benne, amikor a közelmúltban életében először kotonra haraptatták. (A panoráma fogröntgen tartórúdjának szájba veendő, egyszer használatos végződését burkolják óvszerbe a tréfás kedvű orvosok). 

 

 

 

 

Telefonált tehát egyszer egy vendég, és röviden tájékozódott a kínált szolgáltatásról. Musetta csak frissítő masszázst nyújt, kérésre „intim befejezéssel”. (A fürdőszobájában a szemleúton lévő Valgatha észrevette a Corsodyl radikális szájüregi fertőtlenítő-öblögető szert is, s ebből arra következtetett, hogy ez az asszony más férfinak alkalomadtán többet is felkínál.) Nos, a masszőrlányok telefonhasználata sajátságos jegyeket hordoz. Mindig az önbecsülés jele, és nem annyira az elfoglaltságé, ha csak másnapra akarnak időpontot adni. Ha munkatelefonjukba női hang szól bele, diszkréten leteszik, mert feltételezik, hogy férjük híváslistáját ellenőrzik házilagos eszközökkel. A telefonban a szexmunkások elég nyíltan és a mai magyar nyelvben még nem tökéletesen meggyökerezett, egyenes szóhasználattal, olykor gépiesen, olykor kreatívan elsorolják, mi mindent lehet kapni náluk. (Az AIDS valahogy nem téma ebben a szcénában, közmegegyezés van, hogy az csak drogosok és melegek között fordul elő – azok a nők is, akik csak óvszerrel adják elő, inkább az elidegenítő effektus kedvéért ragaszkodnak ehhez, semmint a fertőzés megelőzése céljából. Lekicsinylő szóbeszéd tárgya a városban egy orvos, aki visszatérő vendégként járja a masszázsszalonokat, és – nem fogadván meg Nietzsche örök érvényű tanácsát, hogy veszélyesen kell élni – szigorúan gumikesztyűben végezteti magán a szolgáltatást. (Pedig a „Mihályi Rozália csókja” azért nem teljesen a múlté még.) Szóval, informálódott ez a férfi, talált is a szolgáltatáspalettán magának megfelelő kínálatot, az ár dolgában is egymás tenyerébe csaptak (virtuálisan), majd megbeszéltek egy időpontot. Az időpont elérkezvén az ügyfél újra hívott, itt áll a bankautomata előtt, de nem tudja kinyerni a pénzét. Ezért nem jön. Musetta tehát hoppon maradt, de ez még belefér, kivált hogy a vendég maga mondta le a randevút. Igen ám, de a férfi is hoppon maradt, hazaérvén bizony iziben újra hívta asszonykáját, és forrón azt suttogta, hogy nagyon kanos kedvében van, nem szabadul Musetta búgó hangjának bűvköréből, és kéri, hogy telefonon vezényelje le neki azt a folyamatot, amellyel relaxálni tud. 

 

Sok olyan lány tehát, aki még nincs túl mindenen (a legkérgesebb lelkűeknek már csak az marad, hogy most csak az eredeti felhalmozás verejtékes szakaszában vannak, eljön az idő, amikor kiszállnak majd), határokat szab saját önbecsülése megőrzése végett. Valgatha nagyon tudta értékelni az erre mutatott törekvést, személyes véleménye a fentebb idézett erotikus termékskála gondos áttekintése után az volt, hogy a kenőanyagokkal rásegített manuális megmunkálás nyújtja az elképzelhető legnagyobb kényeztetést, a többi „extra” inkább csak holmi kaland a manuális virtuozitás lehetőségeihez képest! Ez a problematika ugyanakkor vadászszenvedélyét is felizzította, a megrontással határos módon próbálván rávenni a tartózkodóbb asszonyokat a kalandosabb megoldásokra is. 

 

A kutatás szempontjából a lényeg persze nem a termékskála, sem a férfioldalról mutatkozó kereslet tipizálása, hanem annak leszögezése, hogy a szolgáltató szempontjából mindig bonyolult lelki konstellációk és beállítódások eredményeképpen határozódik meg az, mit kínál a szolgáltató és mit nem. E határok fenntartása gyakran okoz számukra lelki gyötrődést – hiszen mint természetgyógyászok ők is ott vannak az ősminta körül, ahonnét a sokat használt hasonlat veszi eredetét: ez a tömegízlés felé fordult filmművész, az a könnyű műfajjal kompromisszumot kötött zeneszerző újabban valósággal „prostituálja magát”...

 

Vannak azután konstitutívnak már nem nevezhető, de további fontos apró különbségtételek, megnevezések és elhatárolódások, amelyek mind arra hivatottak, hogy oldják azt a szexmunkából szükségképpen adódó bajt, hogy e munka – mondjuk így – társadalmi presztízse csekély, s ennél fogva a munkások önbecsülése is az. Musetta iparkezdése úgy történt, hogy 18 éves korában „fiúzni” kezdett, annak is az éjszakázó, és egyre „bevállalósabb” fajtáját, s így abba kellett hagynia az iskolában megszokott sportos, edzésekkel tarkított életmódját. A szóhasználat itt fontos, jól rávilágít a némileg jelentkező kognitív disszonanciára (lásd Glosszárium). Sok fiatal lány például diáknak teszi magát, értésre adva, hogy ő csak részmunkaidőben van most itt. (Part-time lover – dúdolta a kutató a Freddie Mercury által sugallt tréfás értelemben.) Mintha bizony a részidős bérnő(stény) finomabb falat volna a főmunkaidőben kéjelegtetőnél – morgolódott tovább; ez az erőteljesebb szóhasználat egyáltalán nem jelentette azt, hogy megvetette volna interjúalanyait, ez inkább csak mozgékony elméjének változatosságra, szóhasználatbeli változatosságra törekvését mutatta. 

 

A részmunkaidő kategóriája megmozgatta a közgazdász fantáziáját. Végül is, gondolta, itt az amatörizmusról, illetve a profizmusról van tulajdonképpen szó: az amerikai kosárlabdázás Dream Teamjének 1992-es barcelonai olimpiai beengedése óta, tehát amióta az olimpiai mozgalom feladta az amatőrizmus erőltetését, a részmunkaidő fogalma egy az egyben lefedi az amatőrizmus fogalmát, a főmunkaidőben végzett munka pedig szinonim a profizmussal. Sportban is, szexben is. Ezt az egyszerű meglátást Musetta még annyival egészítette ki, hogy lám, azért érdekes mellékhajtások is vannak ebben a szövegösszefüggésben: például amikor a KRESZ a taxisoknak is engedélyezi a tömegközlekedésnek fenntartott buszsávok használatát, nem tesz mást, mint profi tömegközlekedtetőknek, hivatásforgalomnak ismeri el őket*. A magánautósok pedig ennyiben a részmunkaidős közlekedők kategóriájába esnek.

 

A pukkancs természetű Musetta éppen egy névtelen feljelentésen dolgozott, de a férfi tanácsára a műfaji sajátosságok megőrzésével a rendőrségi feljelentés a helyi lapnak megküldött, szociológiai vénával megírt olvasói levéllé szelídült. Írásának a zöldövezetben lakó és a helyi társadalom ügyeiben elkötelezett állampolgár hangján megszólaló masszőz a következő címet adta: 

 

Különös kontrasztok vannak kerületünkben néhány méterre egymástól. Az alsó utcában épült egy impozáns kastély olyan kerítéssel, amelyből a középosztály házat épít. A kerítés két végénél önkényesen telepített fekvőrendőrök védik a ház lakójának nyugalmát, amit csak a dühöngő autósok szitkai szakítanak meg, hiszen a kötelezően felállítandó tábla egyik irányból sem hívja fel a figyelmet a zökkenőkre.

  

A szomszédos telken azonban – akármilyen értékes telekről legyen is szó – diákotthon áll. Egy utcával odébb pedig hajléktalanszálló is megbújik a fák között. Egy utcával lejjebb továbbá a hazai szürkegazdaság egyik zászlóshajójának, az autóbontóknak terepével találkozunk. Ez kontrasztos élőhelye a budai hegyvidéknek: a páratlan oldal lakóparkja sok méterrel magasabban az utca szintje felett helyezkedik el. A páros alsóoldal viszont a közép-Kádár-korszak jellegzetes (vagy inkább jellegtelen) társasházait sorjázza. Az utca utolsó, zsákutcás harmada sajnos telebetonozott, közterületen mindössze egyetlen fa áll. Magán az utcán pedig – kihasználva az átmenő forgalom hiányát – egy különös „magamutogató” (telephely nélküli) vállalkozás vert gyökeret. A szemétszállító járműve az utca végében immár nem tud megfordulni, csak tolatva visszamenni, annyi a „szétdobott” roncs, rendszámok cseréjével felszínen tartott, undorító állapotú kasztni, leszázalékoltan örökparkoló tragacs. E látványszennyezett utcarészlet jelenleg számos, az aszfalton ügyködő autószerelőt tart el. Két bérelt garázs és ismeretlen számú pincebérlemény rejti a tűzveszélyes műanyag alkatrészeket, autógumikat, lefejtett karosszériaelemeket. Mivel a bérlemények dugig teltek, az „ügyfélfogadás” a (zsák)utca utolsó harmadában az úttesten folyik. Azt, hogy e rozsdatemetőben hol eresztik le a fáradt olajat, és hol könnyítenek magukon, az olvasó képzelőerejére bízom. Manapság a tisztességes családi műhelyekre is nehezebb idők járnak, a közigazgatás érezteti velük, hogy egyáltalán nem csendes lakókörnyezetben van a helyük. Az itt leírt szabadtéri buherálás azonban, amely mint a legősibb mesterség „virtuális” telephelyen: a széles nyilvánosság szemét szúrva és a közegészségügynek fittyet hányva folyik, már végképp nem lakókörnyezetbe, inkább a harmadik világba illik.

 

Visszatérve az önmagát frissebb árunak sugalló részmunkaidős bérnőkre vagy az édeskés felhangoktól nem mentes „diáklány” marketingkategóriára, a megfigyeléseit végző társadalomkutatót tehát egyáltalán nem hatotta meg, ha valaki másodállásúként csak mellékkeresetért űzi ezt a mesterséget. Ö éppen a műgondot és a professzionalizmust kereste, és azt értékelte, cserében viszont szubjektíve sietett elismerni e szakemberek igényét arra, hogy az etikai mezsgyék kérdését belügynek tekintve és zárójelbe téve a többi humán szolgáltatóval egyenrangú kézművesnek tekintsék őket.