Szót is fogadott, s nem gyújtotta fel a villanyt az előszobában, de még a konyhában sem, és ezzel nagyon jól járt, mert csodás látványnak lett tanúja.

 

A konyha ablaka a lichthofra nyílt s vele szemben ugyanolyan nagy ablak nyílt másfél méter távolságban s ez az ablak világos volt és nem volt lefüggönyözve, s a szoba közepén egy nő állott pizsamában s előtte egy bundás úr.

A vére megállott s mindjárt eszébe jutott, ki az, akit lát. A sarki kávéház kaszírnője lakott ott, akit már egyszer a nyáron rajtakapott így éjfél után, ahogy az ágyban ült és poloskázott. Most ott állott a szoba közepén és az idegen lengyelbundás úr előtte, neki háttal.

 

 

 

 

Olyan vérhullám futotta el a szemét, hogy alig látott, s az edényt csaknem leejtette. Szeren-csére észrevette magát, és óvatosan tette le az asztalra, s a szeme ott volt a kivilágított ablakon, mintha ő is bent volna, csak a négy ablakszárny választotta el. Szép platinaszőke hajú, karcsú, magas nő volt, egy kis sárga táskát veti ki a ruhaszekrényből, s az asztalra tette. De hogy van az, hogy a férfi még bundában van. A nő nyilván nem számított rá, hogy a szemközti ablakban ilyen későn valaki meglesi, bizonyára tudta, hogy cseléd nem lakik a konyhában. Ő azonban nagyon vigyázatlanul oly közel lépett az ablak felé, hogy a nő megláthatta, mert odafordult, és sietve lehúzta a vászon rolettát.

 

A férfi azonban odanézett s ő megdermedve ismerte meg, lovag Sachsmiller volt, a nagy gyáros, az ismert sportember, aki képviselő is volt. Ismerte a Házból, de nem beszélt vele, mert a politikában olyan szürke ember volt, sohasem szólalt fel, és semmi szerepe nem volt, csak a gyáripar érdekében szavazott.

Most egészen szembenézett vele, s látta az arcán a jellemző sebhelyet, amit egy lórúgástól kapott.

 

A lábai úgy remegtek, hogy a sötétben majd elbukott. Egyebet aztán nem látott.

Határtalanul fel volt izgatva. In flagranti kapott egy közéleti férfit. Ez remek.

Még sokáig ott állott a hideg konyhában, pedig semmi remény nem lehetett rá, hogy az ő kedvéért még egyszer felhúzzák a függönyt.

Hirtelen félreugrott, mert úgy tetszett neki, hogy a függönyt félrevonják oldalt s valaki átles rajta. Leguggolt az ablak alatt s úgy kúszott közelebb, de a függöny már mozdulatlan volt, ahogy ki mert kukkanni.

 

Ez nagyszerű. Ebből lesz valami. Roppant sajnálta, hogy semmit se tud erről a Sachsmillerről. Egy jó novellát mindenesetre lehet belőle csinálni. Az öreg boldog lesz. De úgy kell megírni, hogy ráismerjenek, és mégse lehessen belőle sajtópör… Valamit ér, az biztos.

 

No ennek utána megy.

Ezt kinyomozza. Rászánja ezt az éjszakát. Hm, lovag Sachsmiller úr külvárosi kalandja… Hát nem érzi ez az ember, hogy ő nemcsak magánember, hanem, mondjuk honatya is… Persze a Házban semmit se csinálnak, csak elintézik a magánügyeiket, s éjjel...

Kénytelen volt belátni, hogy itt is magánügyeket intéz, s ez valóban privát joga, de annyira fel volt korbácsolva a vére s a fantáziája a váratlan esettől, hogy úgysem bírt volna aludni. Még a lába is remegett. A két legnagyobb inger hatott rá, az érzékiség és a kíváncsiság.

 

Belátván azonban, hogy ma éjjel már akár tízezer évig itt állhat, akkor sem tud meg többet a konyha hideg beton talaján, sarkon fordult és bement a feleségéhez.

- Hol vagy olyan sokáig? - nyöszörögte az asszonyka első szendergéséből felriadva.

- Fiam, nem is mondtam, most el kell mennem. Rácz felügyelő kikötötte, hogy pontosan ott legyek, akkor kivisz a razziára. Jelen kell lennem, különben elcsapnak.

A felesége egész márványkemény lett, érezte, ahogy átölelte s forró csókokkal hintette be. Az asszonyka boldogtalanul engedett, s ő közben folyton arra gondolt, hogy míg az időt tölti, az a másik ki ne szökjön a házból.

- Még odaérek - nézte meg az óráját nagy figyelemmel, még egyszer megcsókolta a kis feleségét, lelkére kötötte, hogy azonnal elaludjon, miatta ne nyugtalankodjon, őt semmi baj nem érheti. - Hol van a bokszerem?

 

Kivette a fiókból, a télikabát külső zsebébe tette, aztán tüntető sietséggel távozott. Nem akarta észrevenni, hogy az asszony mintha sírna, hja, neki sietni kell. Az ajtót kívülről gondosan becsukta. Szegény kis asszonyka, jobb polgári család gyermeke, nem így képzelte a házas-életet, hanem úgy, hogy a hivatalból hazajön a férj, s lesz belőle hűséges háziállatka… Hja, újságíró feleségének hozzá kell szokni egyhez-máshoz…

Mikor az első udvarba ért, óvatosan és gondosan terepszemlét tartott.

 

Az a lakás, amelyik itt megfelelt az övéknek, a “zöld nénié” volt. Így hívták a házban, mert örökké egy vastag zöld hárász kendő volt a nyakában. Özvegy asszony volt, az összes szobáját kiadta, abból élt, ő maga a konyhafülkéjében lakott, ami megfelelt az ő alkóvjuknak. A kaszír-nő itt lakott már jó féléve a hátsó szobában, amelynek nem volt ablaka a folyosóra. Az ajtó előtt csúszott el s belesett. Balról derengő világosságot látott s megnyugodott. A lány szobá-jának bizonyára üvegablaka van az előszobára, az világít, tehát nem késett el, a madár még itt van.

 

Sietve lement a főlépcsőn, csengetett a házmesternek, aki jó sokára, szokott mogorvaságával cammogott elő nagy papucsaiban. Jött a kulccsal, mint a börtönőr, s az arca olyan volt, mintha egy egész fegyintézet minden titkát őrizné. Vajon mennyi borravalót kapott a lovagtól?

Nem szólott hozzá egy szót sem, kiment.

 

Kint kellemes tavaszi éjszaka volt, még mindig hat-nyolc fok. Egy kis kerülőt tett, átment a szemközti oldalra, a klinika fái alatt vett posztot, onnan leste, akit várt.

Úgy gondolta, hogy a lovag, akiről biztosan tudta, hogy családos ember, nem fog egyenest hazamenni, ha tisztességes ember, hanem elébb egy klubban vagy kávéházban leül…

Nem kellett sokat várnia, a képviselő nehézkes léptekkel kijött… A kis sárga táska a kezében volt… Körülnézett, talán kocsit keresett, szerencsére nem volt sehol. Elindult a körút felé.

Utána.

4

A képviselő a Mária Terézia laktanya sarkán megállott, egy kicsit tűnődött, akkor átment a szemközti sarokra a Valéria kávéház elé, s beült egy taxiba.

Ő a másik sarkon állott, az Üllői út túlsó oldalán, a Corvin mozi előtt. Ijedten nézett a menekülő után, most rögtön kirepül. Hamar megnézte, mennyi pénze van. Volt három pengő hetven fillére. Ez elég.

 

Rögtön utána sietett, beült egy másik taxiba s a sofőrnek azt mondta, menjen utána az előző kocsinak. Majd ő szól, ha meg kell állani.

 

Nagyon büszke volt detektív szimatjára; a képviselő a New York előtt állott meg. Mire kifizette a kocsit, ő is ott volt. Bement utána a kávéházba.

 

A ruhatárban már nem volt ott a képviselő, de valami feltűnt neki. Meglátta a sárga táskát, amit ebben a pillanatban tett át a ruhatárosnő egy másik helyre.

Nem tudta volna megmondani, de nagyon feltűnt neki ez a táska. Mért hord magával ez az úr éjjel egy ilyen utazótáska alakú holmit. Nem irattáska, gömbölyeg formája van, vadonatúj, nagyon is izmos sárgaréz kapcsolópánttal. Mintha most hozták volna a boltból.

Tűnődve nézett utána, a ruhatárosné bevitte a háta mögött levő ajtón s mindjárt visszajött.

 

Közben letette a kabátját s bement a nagyterembe. Az újságírók asztalánál heten vagy nyolcan ültek.

- Szervusz, szervusz.

 

Úgy ült le, hogy szemben volt a lejárattal. A nagyszerű barokkoszlopok barnán csillogtak. Az asztalkák fehér abroszokkal voltak leterítve, már kevesen voltak a felső teremben, az alsóban, az étteremben még kevesebben.

 

A fiúk tovább folytatták a vitájukat, mintha ő nem is jött volna. Arról volt szó, hogy a nagy hitbizomány ura elszámította-e magát a spekulációival, vagy nem. Százezrek és milliók röpködtek a levegőben, az egyik újságíró közgazdasági tudósító volt, és olyan hévvel bizonyította, hogy a gróf a legnagyobb zavarok közt van, mintha az élete függene ettől, hogy az asztalnál levőket meg tudja-e győzni, vagy sem. Illető gróf hentesárukat gyártott nagyban, Meg akarta kontreminálni a prágai sonkát az európai piacon, s egész manővere arra volt beállítva, hogy a legtökéletesebb áruval dolgozzon. Nem illett volna, hogy a főúri névhez a legcsekélyebb inkorrektség is tapadjon.

 

- Nagyszerű lett volna - mondta a közgazdász -, ha a hetvenes években jut eszébe, mert akkor nem lett volna amerikai kivándorlás. - Pontos adata volt róla, hogy abban az időben egyik falu népe küldöttségben kereste fel a gróf nagyatyját, és négyszáz holdat kért a falut körülölelő tízezer holdból. Nem ingyen, nem is megvételre, hanem bérletbe. Kisbérletbe. Az öreg gróf azon¬¬ban feudális nagyúr volt, akihez nem is jutott el a kérés soha, a jószágigazgatója nem látta szük¬ségesnek, hogy előadja a falusiak kérését, maga szakállára elutasította azt, mint teljesíthe-tet¬lent, mert a méltóságos gróf nem foglalkozhatik forintos üzletekkel. Mi lenne, ha a méltó-ságos urat minden tízezer holdja után ilyen négyszáz holdas vásárral zaklatnák. A falu akkor kezdett kivándorolni. Húsz év múlva, a kilencvenes években már a fél falu népe kint volt Amerikában. Ez nem lett volna baj, mert egész mostanáig részt vettek a csodálatos Amerika nagyszerű életében. Mindössze, hogy megtanultak angolul a gyerekeik, akik elvesztek a magyar haza számára. De viszont éppen most hírek jönnek arról, hogy a magyarok minden amerikalizálódásuk mellett mégiscsak szegény kis magyar kolónia maradtak, és most a zuhanás következtében a legmélyebb nyomorba süllyedtek. Bezzeg, ha akkor indította volna meg az uradalom ezt a nagy hentesgyárüzemet, akkor ma itthon volnának, és boldogok volnának a maguk időközben megszerzett kis vagyonukkal ... - Halló, főúr, adja ide a szódabikarbónát.

Súlyos vita kerekedett, hogy ez sem segített volna, mert hiszen akik itthon vannak, éppen úgy pórul járnak, ha a gróf elveszti a latifundiumát az üzleten. Minél nagyobb intenzitással dolgozott valaki az utolsó években, annál nagyobb bajban van, mert a kamatot nem bírja megkeresni, akár földműveléssel, akár iparral foglalkozik.

 

Ő csodálva hallgatta ezt a szakszerű és túlságosan is komoly vitát. Egyáltalában, ha itt volt ennél az asztalnál, mindig törpének, műveletlennek és elmaradottnak érezte magát. Itt mindenki friss értesülésekkel beszélt mindenről és széles látókörrel, csak csodálatos volt, hogy egyiknek sincs a zsebében egy fillér. Neki még mindig volt kettő negyvene. Mosolygott rajta, hogy a kollégáinak ennyi sincs.

 

- És az az érdekes, hogy min bukott meg a gróf mint hentes. Azon, hogy príma árut ad. Az embereknek nem kell a tökéletes. A gróf szerződtette Európából a legkiválóbb hússzakembert. Az, amit ők csinálnak, az abszolút jó. A sertéshizlalástól kezdve a csomagolásig, ott minden olyan tökéletes, hogy az már valósággal világkiállítási dolog. Ezek a finom elárusítóhelyek, művészi kedvességek. És az üzletmenet is olyan, mint ahogy csak egy főúri amatőr képzeli el.

 

És erre mi történik. Kiderül, hogy az embereknek a szíve a “házi, a hazai” után fáj. Mi az a hazai? Az a kis rosszul nevelt, kondában görvélyes, mindenféle betegségen szérum nélkül keresztülment mangalica meg szerb disznó, amit úgy szúrnak le, hogy elszalad a tűzzel, az egész belseje össze van szurkálva, és fekete foltok vannak a szalonnán. Rosszul van perzselve, nincsen pácolva, a füstön lóg téltől nyárig, túlsózva. És ha ebből eszik egy falatot a magyar paraszt, mikor már sárgára avasodott, zöldesre érett, vagyis megpenészedett, akkor jó. Még a penészt se kaparja le róla, azt hiszi, az hozzá tartozik, mint valami delikatesz.

- Az is a jó.

- Na, ez most bemegy a gróf patikájába s kap egy darab remek, duzzadt, friss árut. Megkóstolja a vevő, s azt mondja: nagyon bécsies íze van.

 

Már régen szerette volna szóba hozni valahogy a maga dolgát, de annyira érdekelte ez a beszélgetés, hogy nem tudott oda nem figyelni.

 

A pincér kétszer is meghajlott előtte, de nem akart rendelni, előbb csak intett, hogy nem kíván semmit, másodszor azt mondta: majd később.

Délután már volt itt a kávéházban, és fogyasztott egy uzsonnakávét - mit akarnak ezek?

- Azt hiszem, lovag Sachsmiller is valutasíbolásból él - szólalt meg váratlanul az egyik újságíró.

Szinte ijedten nézett rá, mért említi ez a lovagot?

- Mért síbolna? Nincs rászorulva - mondta egy kis szünet után, hogy tovább beszéljenek róla.

- Á. Mindenki rá van szorulva, ő legjobban.

- Mért volna?

- Vasgyár most nem ér semmit, csak a textilesek keresnek és a szenesek. Azok igen, betegre keresik magukat.

- Az a jó kis vámvédelem. Persze harisnyát behozni egyáltalán nem szabad. Erre mit csinál a HA-SE, a Hazai Selyem? Letarolja a hazát: semmi kímélet! A gyártmányait azon az alapon kalkulálja, hogy mibe kerülne itt a beszállított külföldi gyártmány. Eszébe se jut a saját kiadásai alapján kalkulálni. Vagy a szén… A legfinomabb porosz szén a határon harminc százalékkal olcsóbb, mint a brikett, ami korunk legzseniálisabb találmánya. Felfedezték, hogy mi is az a fekete gyémánt. Ma a gyémántot hidraulikus nyomással préselik, a porból egész darabokat állítanak elő. Erre ezek is azt csinálják; azt a szénport, ami nem ér két krajcárt, külföldről behozott kátránnyal összekeverik, és labdacsokat préselnek belőle s a szemétből így lesz valódi gyémánt. Kalóriatartalma 3000 és a 7 és 8000 kalóriás porosz szén nem léphet be a határon, hogy pár embernek konkurrenciát ne csináljon.

- De hogy jut eszébe Sachsmiller - szólt az újságíróhoz Imre, akit érdekelt ugyan az is, amit hallott, de ma mégiscsak a saját vadászata izgatta.

- Az elébb ment le a pincébe. Biztosan a bárban ül. Nézd meg, hogy kikkel. Nagyon gyanús.

 

Egy színész érkezett és egy zeneszerző. Mind a ketten olyan kövérek, hogy a százkilósok klubjában tisztet viselhetnének.

- Ha fel nem oszlott volna a klub.

- Na ja, ki tud ma száz kilóra hízni? Kivéve a művészeket! Főúr, a szódabikarbónát.

Imre felkacagott.

- A feleségem nevetne most.

- Miért?

- Hogy nem vagyok pesti gyerek, megeszem a patkószeget is, és nem kell hozzá szóda-bikarbóna.

- Majd kell.

- Nekem soha.

- Én is azt mondtam tíz éve. Én se vagyok pesti. Törökszentmiklósi vagyok. Úgy jöttem Pestre, mint a vas. Futballista voltam, még Slózival. És ma…

- A, én nem adom meg magam.

- Maga fiatalember - támadt rá a színész -, maga egyszálbélű. Magát úgy felfalja ez a Pest, mint a súgót a lyuk. Ki van itt pesti? Nézzen körül.

És sorra mutogatott az elegáns, internacionálisan elnyűtt éjfélutáni társaság tagjaira.

- Maga hova való?

- Kaposvár.

- És maga?

- Versec.

- És maga?

- Kluzs.

- És maga?

- Kakucs.

 

Így sorra. Egyik úr Berlinben, a másik Münchenben aratott sikert, harmadik most jött Párizsból, ahol Grand Guignolját adják kétszázadszor. És valamennyien a magyar faluról vándoroltak be, s Budapestről lettek világmatadorok.

Egy úr volt, aki szerényen és kopottan kibicelt, mint a kisvárdai Korona kávéházban ebéd után Grosz, a fűszeres és temetkező, mikor a Handler és Winter a dominóban össze szoktak veszni.

- Maga hova való?… - kérdi tőle a színész, hogy mint klú, ez csattanjon, kezdettől spórolt rá, a kibic megszólalt:

- Budapest.

 

Az egyetlen budapesti alak volt, s az egyetlen vidéki jelenség Nagybudapest éjjeli életében, különben a Kereskedelmi Bank egyik tekintélyes igazgatója, aki saját bevallása szerint negyvenhat éve nem feküdt le éjfél előtt, hacsak nagyon beteg nem volt. Rém gazdag szegény ember, aki csak itt érzi jól magát a pénztelen gazdagok közt.

Érthető nevetés után aggódva állott fel:

- Gyerünk le a bárba egy kicsit - mondta Imre, aki félt, hogy hiába az egész éjszakai kirándulás, semmit sem fog megtudni. Mert ő pozitív elme volt, aki elméletekkel nem sokat foglalkozik, mindig gyakorlatilag gondolkozik. Ha ő riportot akar csinálni, nem beszél, hanem utánanéz. Az elébb is csak azért hallgatta annyi ideig a locsogást, mert már az első szavaknál elhatározta, hogy ebből csinál valamit. Ezt még senki sem írta meg, hogy a Hitbizományi Hentesárugyár bajban van. De a mai időkben minden elképzelhető. Jó az ilyeneket számon tartani, hogy szükség esetén készletben legyen.

 

- Na gyerünk - mondta a színész dörmögve -, fiatalember. Rontsuk azt a híres gyomrát. Tenyészteni kell a savakat. - Nagyon vidám fiú volt, és mindig tele volt pénzzel. Nagy kártyás volt, és szerencsével dolgozott.

 

Lementek ketten az étterembe, rendkívül elegáns és kedves kis helyiségek voltak itt.

A bár olyan volt, mint egy ópiumbarlang, különös színes bárvilágítással, hangulatlámpákkal, amelyek percenként váltották a színt. Kevesen voltak ezen a hétköznapestén, s középen a dobogón egy kis bécsi nő énekelgetett, tekintet nélkül a zenére, a dallamra és a hallgatókra. Olyan tipikus bécsi lány, aki úgy dolgozott, mintha stoppolna otthon a nagyanyja stílusú szobácskájában. Most énekelt, állandóan kedvesen és állandóan közönyösen; kézimunkázott.

 

Lovag Sachsmiller csakugyan ott ült egyik asztalnál, s ő úgy intézte, hogy a barátja, akinek semmi célja nem volt, kénytelen volt vele jobbra haladni, s ott ültek le a lovag asztala szom-szédjában, holott művészek, újságírók inkább a bal oldalon szoktak tartózkodni.

 

A színész rendelt két dupla konyakot, és elkezdte szidni mindjárt a kávéházakat.

A lovag két úrral ült; ismerte mindeniket látásból, de a nevüket nem tudta.

- Nem ismeri ezeket?

- Kit?

- Sachsmillerrel.

- Nímandok.

 

Nem könnyű dolog a detektívmunka, de azért pár perc múlva tudta, hogy az egyik úr Bonda, a másik Dvida. Olyan tőzsdések. A lovag nagy darab, hallatlanul nyugodt ember volt. Vastag szemöldökei alatt a szemek eltűntek, olyan csupaszőr ember volt, aki állandóan borbélymunkát igényelt. Szótlanul ült, s nézte a bécsi lányt, az énekesnőt.

Az újságíró ezen nagyon csodálkozott. A lovag szemében valami apró lángocskák bujkáltak. Hogy lehet az, a történtek után. A lány most magyar szöveget énekelt, ugyanazzal a vetélő, furcsa, kézimunkázó lelkességgel, mint a német dalocskáit.

A lovag felnevetett, olyan egyszerűen és kedvesen, mint a gyerek. Látszott rajta, hogy ez a szimpla kis német lány valósággal elragadja. Ez a patkány a gusztusa.

A mellette ülőkkel egy szót sem beszélt; azok is hallgattak. Mind az énekesnőt nézte, aki órák hosszat pihenés és megállás nélkül képes így pódiumon dolgozni, ez a foglalkozása. Ahogy van távfutó, ez olyan távéneklő. A zenekar fáradtan kísérte, kevés muzsikával, s ő a házidalokat olyan minden pillanatban ugyanazon mozdulattal s rekedtség nélkül végezte, de szenvedély nélkül is, mint az akrobaták, akiknek egyetlen gondjuk, hogy el ne vétsék a jól betanult taktust.

Hogy lehet evvel az úrral valamiképpen megismerkedni - gondolta magában.

 

A lovag olyan embertípus volt, aki valósággal félelmet tud kelteni, s olyan távol tartja magától az embereket, amennyire akarja. Abszolút nyugodt, nagy tömeg ember, akiről érezni, hogy évszázadok uradalmi s hatalmi élete tenyésztette ki. Fantasztikus volt, hogy hogy került ez az Üllei úti ház hátulsó lakásába. Most ahogy nézte, még azon is csodálkozott, hogy befért abba a parányi szobába. Ezek a tőzsdések, mellette, szintén úgy ültek, hogy hiába nem akarták, meg voltak félemlítve. Nem beszéltek, ami nekik nagy megtartóztatás lehet. És figyelték a pódiumon levő énekesnőt, akihez a világon semmi közük, a produkciói elfogadásán kívül.

 

De a lovag nem tudott megválnia kicsiny nőtől, aki öltözve is úgy volt, mint egy kis polgárlány, biedermeier-figura a modern ruhában. Olyan begyes volt és annyira karcsú, mintha fűzőt viselt volna, s a testének ritmusa egy gyermekkertésznőé volt. Ezzel szemben a kávéházi kaszírnő a konyhaablakon át, valósággal hősnői jelenség volt. Magas és démoni alak.

Csupa rejtély.

 

Közben a művész állandóan szitkozódott. Szidta a lányt is, aki már unalmas volt neki, s olyan is volt csakugyan, mint a kávédarálás, de vannak, akik azt is szeretik hallani.

Az újságíró azonban a kis feleségére gondolt, s mivel ilyen unalom vette körül a kékcsillagos sárga aranyfényű plafonvilágítás alatt, igazán nem tudta, mért is kellett neki hazulról kijönnie. Nem volna jobb otthon, az ágyában lefeküdnie s aludni? Akció nélküli darabbá lett az egész, amin elálmosodik a néző.

 

Úgy megörült, hogy a lovag egyszer csak felállott és elindult. Várta, hogy az énekesnőnek odaint, vagy pláne, hogy elviszi magával, de oly határtalan nyugalommal s közönnyel ment, mintha a nő valósággal gipszből készült automata lett volna. Rá se pillantott.

Ő izgatott lett s utánuk kellett sietnie.

 

- Rögtön jövök - mondta a színésznek s elsietett.

Akkor ért a ruhatárba, mikor a lovagnak a ruhatárosné kiadta a sárga táskát.

Sachsmiller átvette a táskát, s ment kifelé a rézajtón. Mikor bele kellett lépnie az ajtóba, odaadta a táskát Bondának:

- Na, hozza maga.

 

Ez elvette s valami volt az elvétel mozdulatában, ami az újságírót megdöbbentette. Mintha a hörcsög kapna a zsákmánya után. A kabátját felvette, sietett utánuk.

Kiderült, hogy Sachsmiller taxiba ült egyedül, a két tőzsdés egy másik kocsiba s ezek vitték magukkal a sárga táskát.

 

Ott állott, mintha a lába a földbe gyökerezett volna. A rejtély tehát a sárga táska.

És most az volt az érzése, hogy érdemes volt az éjszakát rááldozni.

 

Úgy tett, mintha valami jutott volna az eszébe, visszament a kávéházba s úgy kabátban ment be, az újságírók asztalánál már senki se ült, a színész is jött felfelé a bárból.

- Maga szépen meglógott.

- Most megyek éppen le, elbúcsúzni magától.

- Engem mindenki csak cserbehagy - mondta a színész. - No itt van magának egy utalvány. Holnapra, szerdára a Vígszínházba, a Hauptmann-darabhoz, kap négy elsőrangú zsöllyét díjtalanul. Fogja.

- De hogy jutok hozzá?

- Valakinek kértem és az elutazott. Egy fillért se kell fizetni, rá van írva, hogy “ig”. Igazgatósági. Érti? Be ne csapják.

- Ez igazán nagyon kedves, köszönöm.

 

Kikísérte a színészt, most, hogy lekötelezettje lett, öt percre, az ajándék miatt nagyon elő-zékeny volt hozzá. A Rákóczi út sarkán elváltak. A színész ment a Keleti felé, ő pedig haza a Ferencvárosba.

 

Már nem fázott, pedig még hidegebb volt, közeledett a fagypont felé a hőmérő… De ő nyitva tartotta a kabátját, s jólesett, ahogy a hideg perzselte a vérét… Most benne van valamiben… S nem tudott avval a valamivel mit kezdeni… Még ha tudná is, mi van abban a sárga táskában… Mit csinálhat?… A lovag egyénisége valósággal megfélemlítette… Kikezdeni evvel a XVI. századbeli német rablólovaggal?… Bizonyára van elég összeköttetése, hogy akármikor legázoljon egy ilyen kis riportert… A szerkesztőség részéről semmi segítséget vagy védelmet nem várhat… Az ő szerkesztőségük úgy van összeállítva, hogy egyetlen gerinces ember sincs benne… Mind függ a tulajdonostól, ettől a boltostól, akinek semmi lelki élete és semmi más célja nincs, csak olcsó üzlet… Vágás… És ezen lógnak, mint a dögön egy rakás pióca… mind meg van rémülve, ha a legkisebb mozdulatot teszi a “tulaj”, hogy elvesztik az állásukat…

 

De ő fiatal volt, s nem hitt abban, hogy világválság van. Nem érezte a veszélyt… Nem is gondolt rá. Ő csak arra gondolt, hogy a kezében van egy titok, s azt ki kell bogozni. Nincs ugyan semmi köze hozzá, és mégsem bírt megnyugodni… Holnapra ír egy cikket, olyan színes cikket, mint szokott, s abban megírja a sárga táska titkát.

 

A lényeg az, hogy a sárga táska hogy kerül a kaszírnő szobájába… Most még az is előtte van, amit nem is látott: mintha a lány abban a percben vette volna ki a szekrényből s tette volna az asztalra a táskát, mikor ő odanézett. De akkor ő nem foglalkozott ezzel a dologgal, csak előbb az érzékel lobbantak fel, hogy a pizsamás lánynál egy télikabátos úr van… aztán azzal, hogy a memóriáját gyötörte, hogy felismerje, ki az az úr…

 

De ez biztos: a lovag azért ment a lányhoz, hogy a sárga táskát személyesen vegye át.

Elvitte a New York kávéházba… Ott átadott egy ívet Bondának… Lám, ezzel sem foglalko-zott eddig… Pedig ez hozzátartozik a dologhoz… Nem az volt a fontos, amivel ő gyakor-latlanul lopta az időt, hogy a lovag az énekesnőcskét figyelte, hanem az, hogy egy ívet átadott Bondának… Azon az íven rajta volt a sárga táska tartalmának a jegyzéke… Azért figyelte a lányt olyan gyermekesen, hogy erről elterelje a figyelmét… és ő akkor még nem is tulajdonított jelentőséget a táskának, az csak akkor lett a szemében elsőrangú fontosságúvá, mikor az ajtóban átadta a tőzsdésnek, és pláne mikor azt látta, hogy a zsidók külön mentek el a táskával.

Tehát itt szabályszerűen le van bonyolítva egy csempészeti aktus.

Hopp! Mért mondja, hogy csempészés?…

 

Valaki azt mondta, hogy a lovag Sachsmiller is “valutasíbolásból él”. Ki mondta ezt?

Tehát a dolog úgy áll, hogy a kaszírnő a csempészek megbízottja… Ki tudja, talán a barátja a csempész… esetleg egy hálókocsi-ellenőr, vagy éttermi szakács… vagy efféle… Az délután, vagy éjjel… meg kell nézni a menetrendet, mikor érkeznek vonatok Bécsből… behozta a sárga táskát a kávéházba… a lány átvette, felvitte a lakásába… De mért volt ez már otthon?… Hopp, a szappangyáros mondta, hogy a kávéház már be van csukva… Rosszul megy a FRADI kávéház… Á… persze, éjfélkor csuktak, mert nem volt vendég… A lány hazament… Előbb a lovagnak telefonált, hogy jöhet… Az rögtön jött… De hova lett a kocsija?… Hamis helyen állott meg vele s elküldte… Aztán gyalog a Valériáig…

A többi tisztában van.

 

Hirtelen fázni kezdett. Begombolkozott.

De a feje izzott, és már fogalmazta a holnapi novelláját. Egyszer csak ott állott az Üllei úton a ház előtt, ahol már ma egyszer látta a csillagokat.

- No, legalább annyi hasznom van a dologból - mondta magában, mikor újra becsöngetett a kapun -, hogy a színházjeggyel megbékítem a kicsit.

Türelmetlenül topogott, és eszébe se jutott, hogy felnézzen az égre. Már tele volt földi dolgokkal.