"A Nyugatos nők között a hatodik legtöbbet publikáló szerző, ennek ellenére írásait mára nem csupán a feledés takarja, de a szinte teljes megsemmisülés is: kötetei mindössze három-négy példányban maradtak meg. Nevét lexikonokban, irodalmi szakkönyvekben hiába is keressük - ráadásul a sok hasonnevű szerző között azonosítása sem egyszerű" írja könyvében Borgos Anna és Szilágyi Judit. (Borgos Anna - Szilágyi Judit : Nőírók és írónők - Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Noran, 2011.)
Mai válogatásunkkal Kovács Máriára emlékezünk.
Mindent elveszek tőled
Elveszek tőled mindent - jól vigyázz!
mindent, mi néked drága, jó.
Mi életed koszorúzza - mindent! Óh egész múltadat
anyádnak áldó, termő mosolyát -
tiszta emlékeid s szép szomorúságod sápadt bokrétáit
minden jóságod és hivő hitedet.
Eljövő napjaid, messzi álmaid szines szárnyait
tönkre szaggatom - és
sárba töröm vágyaid mese-koronáját
mely engem üdvre koronáz.
Drága leboruló alázatosságod isteni szőnyegét
ronggyá taposom, hogy pillám se rezdül.
Tépett fátyolba gyűröm szemed lombos nyarát.
A szived sebekkel borítom!
mert furiád leszek - tengere, korbácsa sóhajaidnak -
orkánja leszek világod csöndjének!
Záporos vad világégés - - - Eső
mely kioltja lelked fölgyulladt templomát!
mert rádrontok orvul! vagy bármikép. Akárhogy.
És elveszek tőled mindent -
mert az életed kell hogy vegyem, ha szeretsz
hogy el ne tiporj.
Ha követsz...
Ha követni akarsz - hiába! - nem lehetsz mögöttem árnyék
kiről nem tudhatom, árny-e? vagy tolvaj? Avagy talán senki...
s csak egyedül járok.
Előttem lépdelj. Elibém kerülj. Tisztán akár a szentség
üde világosan akár a tavaszi dél. S akár a zsendülő erdő
lelked erőben légyen.
És dacos, nevető legyen akár a szűz mező
mit nem tép föl tó, nádas könnyes homálya
csak merőn feszíti fölperzselt mellét az égnek.
És igaz, vad, szilárd legyen akár az igazság maga
mely hatalmas - és ostorozzák, de meg nem inog
- hogy végül is alázat hajol elé.
Gyöngéd, ölelő legyen mint a fecskefészek,
Jó és biztos mint a gyermek harangos kacagása.
Egyszerü, nyitott, akár a tisztáson fehérlő remetehajlék.
Óh minden legyen - - - Csak mögöttem árnyék nem lehetsz
kiről ne tudhassam - árny-e? avvagy tolvaj?
Vagy hát mit bánom én!
Kígyó vagy varázsló vagy gonosz is lehet a lelked
de kígyóbb és varázslóbb, gonoszabb légy mint énmagam
és elibém kerülj - előttem lobogj mindég. Csak előttem éghetsz
ha követni akarsz.
Asszonyok
Én még láttam a rózsafüzért anyám kezében.
Fehérek voltak a gyöngyszemek s a kéz dologvert, vörös.
És - «Szüzanyám segíts!» - szorongva ha kívánt valamit
- amit kívánt megadták-e vajjon - nem tudom.
De tudom, hogy riadt szeméből
mely köztünk s az ég között járta koldulásait fénytelen
- nem egyszer pergett szép meleg könnyfüzér
édes arcáról vissza a szív felé.
Bocsássa is meg ő - hogy nekem
csak a gyöngyök selymén ámult föl madárfüttyös vérem
és ágbogas kölyök-magamra mertem aggatni titkon
fáradt titkai tudóját.
Fehérek voltak a gyöngyszemek hiszen
és éretlen, csúcsos két kis vállam is fehér.
Később leszakadtak rólam mind a szemek.
Gyürt pilláim alól az én arcomra is pergett
forró könnyfüzér - s a két kezem
épp mint az ő két keze, dologvert, vörös -
mint két duzzadt bunkóba gyürve mind
fáradt napjaink.
De míg ő sóhajjal tűrte csak ünneplője redőin
én kirakom nyugodtan térdeimre már -
lássátok
egy élet könyvének számadásos lapja ez.
Diadal
Némán. Összeszorított fogakkal.
Mint két súlyos fal, dől egymásnak a mell.
Bévül tompa gyűlölet vihara ég
mi fönn, a szemek párás tengerén már hidegen figyel
mint éjféli nap.
A karok egymásba csavarva, birokra meredten
megannyi delejes, haláltváró kígyó.
Halvány, verítékes arc a halovány arc mellett.
S immár haláltermő csók gyanánt
egymásba ömlik a lávás lehellet.
Az erő fogy... Egy pillanat... Egyik a porban...
Nehéz tusa volt. Ördögi viadal.
Jaj neked! A győző - most én jövök hát!
Kegyetlenül, elvakulva,
nem emlékezve és süketen és biztosan
mint az utolsó méregcsöpp.
Semmiért. Csak a diadalért.
Egy diadalmas futó mosolyért, mely ha jő
szomorú lesz, akár az éjféli nap.
