Van egy iskola, ahol nem kell tanulni, ha nem akarsz. Sem órára járni. Nem, a neve nem birkaiskola, hanem Summerhill. És nem is háromnapos csodáról van szó, mert az iskola, a módszer 1921 óta működik. Érdemes megismerkedni vele, még akkor is, ha az, hogy ez Magyarországon megvalósuljon, (napjainkban egyre inkább) elképzelhetetlen. Még mindig messze vagyunk attól, hogy akkora szabadsága legyen a gyereknek és a szülőnek, mint Angliában és Németoszágban.
Amikor A.S. Neill 1921-ben megalapította a Summerhillt, „mindössze” az volt a célja, hogy „boldog gyerekeket” neveljen. A boldogság Neill véleménye szerint az életigenlés, a szabad önkifejezés (az egyén szabadsága azt jelenti, hogy kedve és igényei szerint cselekedhet mindaddig, míg ezzel nem károsítja mások szabadságát), a tekintélyelvűség és testi fenyítés megszüntetése, az egyenlőség a nemek és életkorok között. Ennek elérése érdekében Neill iskolájában nem kötelező az órák látogatása – ennek ellenére a legtöbb gyerek bejár órákra egy idő után, de csak azokra, amelyek valóban érdeklik. Igaz, akadt olyan is, aki, miután egy szigorú, betegítő iskolából átvitték a Summerhillbe, több mint tíz éven át nem járt órára, helyette barkácsolt, és nagyon igényesen dolgozó, hozzáértő szerszámkészítő lett belőle, aki „mellesleg” olvas, zenét hallgat, művelt, és közösségének jó vezetője, három gyerek boldog apja. Ezek azonban szélsőséges példák; a legtöbb gyerek megtalálja az egészséges egyensúlyt aközött, hogy tanuljon, és a szenvedélyeinek is élhessen. Érettségi előtt a diákok már ugyanolyan keményen tanulnak, mint más iskola diákjai, de önszántukból, maguk döntöttek úgy, hogy érettségizni akarnak vagy egyetemre akarnak járni, és ezt rendszeresen el is érik. És nem megy mindenki egyetemre, miért is menne. Summerhill az értelmetlen, kegyetlen akadémizmus, a jó jegyek hajhászása ellen, és a jól felhasználható tudás mellett foglal állást.
.jpg)
Summerhill ma
Persze, a Summerhill-i gyerek nem mindig szimpatikus a külvilágnak. Az aranyos gyerek ugyanis a tekintélyelvű világ szerint engedelmes, szófogadó, (szoba)tiszta, nem felesel, mindig köszön, megköszön, nem hisztizik: igazi kis alattvaló. („A rend az engedelmesség, a szófogadás, a hallgatás rendje”, írja Trencsényi László, az ELTE docense, a jelenlegi oktatáspolika irányait elemző írásában.) A Summerhill-i gyerekek viszont hozzászoknak, hogy a véleményük számít (minden pénteken iskolatanács dönt a fontos ügyekben, ahol tanár és diák együtt ülésezik), a felnőttet, ha nem értenek egyet vele, egyenrangúként kritizálják, az őszintétlenségre nagyon érzékenyen reagálnak, nem behízelgőek, nem koldulnak szeretetet. Első kézből tanulják meg, hogyan működtethető a demokrácia. „Nem könnyű a gyereknek szabadságot adni – írja Neill. − Azt jelenti, hogy nem tanítunk nekik sem vallást, sem politikát, sem osztályöntudatot. Egy gyerek nem lehet igazán szabad, ha hallja az apját egy bizonyos politikai csoport ellen tajtékzani vagy az anyját a ’prolik’ ellen füstölögni. (…) A társadalom természeténél fogva ellenésgesen viszonyul a szabadsághoz. A társadalom – tömeg – konzervatív, és ellenségesen áll az új gondolatokhoz. (…) Egy átlagos iskolában az engedelmeskedés olyannyira erénynek számít, hogy később kevesen képesek bármit is megkérdőjelezni.”
Neill és a kislány Zoe
Nincs tanulás, mindent szabad, nincs vallásoktatást? Hiszen ez anarchiához vezet! kiáltanak fel a kétkedők. A példa azonban nem ezt mutatja. Ami a vallást illeti, Neill hamar rájött, hogy a vallásosan nevelt gyerekek nagy része félelemből mondta azt, „szeretem Istent”, és mechanikusan imádkozott, mert erre tanították, a fejében azonban egy fenyegető Isten képe ült, az unalmas vasárnapi iskolát kínszenvedésként élte meg. Ehelyett Neill vasárnapra úszást és focizást javasolt. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a vallást magát az iskoában üldöznék. Éppen ellenkezőleg: mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, Neill csak azt akarta elérni, hogy azok, akikre már kisgyermek korban rákényszerítettek egy adott vallást, ráadásul, ahogy az régen gyakran előfordult, koruknak nem megfelelő módon, sokszor halálra rémítve őket, levetkőzhessék a félelmet, és saját meggyőződésből, szabadon választhassanak magunknak olyan vallást, ami segíti őket élni.
Ami az anarchiát illeti, Neill könyvében többször kitér arra, hogy a szabadság nem keverendő össze a szabadossággal, mint az sajnos sokszor a túlbuzgó szülő fejében megtörténik. „Egy gyereknek nem szabad megengedni, hogy mások jogai megsértse. Azok a szülők, akik nem kívánják elkényeztetni a gyerekeiket, meg kell hogy tudják különböztetni a szabadságot és a féktelenséget.” Egyébként egy helyütt azt is leírja, hogy a 38 év alatt egyetlen(!) olyan verekedés tört ki két fiú között, ahol valaki valamilyen sérülést szenvedett el – egyiküknek eleredt az orra vére.
Az iskolát ma Neill lánya, Zoe Readhill vezeti, manapság kb. 80 diákjuk van.
Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Summerhill rettenetesen szúrta a konzervatív kormányok szemét. Az iskolát a fennállása óta érték támadások, hiszen, mint láttuk, merőben „rendszerellenes”: innen nem szolgalelkű, megfélemlített emberek kerülnek ki, akiket a társadalom megfelelő jutalmazás (orvosi ellátás, ételutalvány és üdülési csekk) fejében addig tart működésben, amíg képes elvégezni a rá kirótt munkát a gépezetben, hanem jó értelmeben vett öntudatos, egészséges lelkületű, saját igényeiket és korlátaikat ismerő emberek. A vizsgálatok és eredmények sohasem tudták igazolni a vádakat, amelyekkel a Summerhillt legtöbbször megtalálták, nevezetesen, hogy, írni-olvasni nem tudó, fegyelmezetlen diákokat termel. 1999-ben a Blair-kormány minden addiginál nagyobb támadást indított az iskola ellen, és bezáratással fenyegette, amennyiben nem hoz létre egy alaptantervet, amely minden diákra nézve kötelező. Ez azonban sértette az iskola azon jogát, hogy szabadon határozhassa meg tanrendjét és törvényeit, a szülőket pedig a szabad iskolaválasztásban, így pert indítottak, hogy megvédjék magukat. A pert végül peren kívül megegyezéssel zárták; a BBC 2008-ban filmet is forgatott az esetről.
A.S. Neill könyve nem pusztán egy iskoláról szól. Kegyetlenül szembe kell nézni magunkkal is, magunkkal, mint szülővel, magunkkal, mint felnőttel. Nem mindig kellemes, mégis rettenetesen felszabadító. A Summerhillt sok szempontból lehet kritizálni − ők maguk sem állították soha, hogy nincs az övékénél jobb rendszer: „Hogyan tudjuk elérni, hogy a gyerekek boldogok legyenek? Az én válaszom erre az: szüntessük meg a tekintélyt. Hadd legyen a gyerek önmaga. Ne erőszakoskodjunk vele. Ne tanítsuk. Ne leckéztessük. Ne magasztaljuk. Semmire se kényszerítsük. Lehet, hogy az Ön válasza más. De ha elutasítja az én válaszomat, akkor érezze kötelességének, hogy találjon egy jobbat.”
Az iskola az életre kellene, hogy felkészítsen, mondjuk gyakran. Márpedig a Summerhill, mondják a kétkedők, nem az életre készít. De hogy milyen ez az élet, az igenis azon múlik, nagyon nagy mértékben, hogyan neveltek minket. Az élet és az iskola nem két külön dolog, az élet iskola, az iskola élet. S miért evidens, hogy az élet „taposómalom”, szüntelen harc, ahol darwnista törvények uralkodnak, egymás eltaposása, és „az erősebb marad életben”? Hogy erre kellenne felkészülni? És ki az erősebb tulajdonképpen? Idealista, mondhatjuk Neillre, amikor ezt olvassuk: „Nem tudom elfogadni, hogy a gonoszság az emberrel veleszületett, hogy van eredendő bűn. Ahhoz túl sok utálatos gyereket láttam már átváltozni jóvá, amikor megkapják a kellő szabadságot és elfogadást a felnőttektől.” De nem boldogító végre ilyenfajta idealizmusról olvasni? Számomra vigasztalóbb, mint az az idealizmus, amely a megoldást felülről, a vezetőktől várja, és elvakultan hisz abban, hogy jön (itt van) már a nagy vezér, aki elhozza majd a megváltást - bár, hogy mi is lenne az, azt már talán nehezebben tudná megválaszolni. S ha őszinte tudna lenni, azt mondaná: „hogy végre én is hatalomhoz jussak.”
Ez az írás nem a Summerhillről szól, inkább arról, milyen jó lenne, miért lenne jó gyerekként ,tanárként (bár ez sokkal nehezebb lehet) eltölteni némi időt egy ilyen iskolában. Vagy egy hasonlóban. És arról, milyen jó megélni, ha olyan könyvre, olyan gondolatrendszerre bukkanunk (még ha nem is hibátlan, de kit érdekel), amely egyszerűen, magától értetődően kimondja, ami bennünk is régóta munkál, csak legfeljebb nem ilyen tisztán, meg hát ugye felháborodást sem jó kelteni, ki szereti azt, népszerűek akarunk lenni. Most legalább már van kire hivatkozni. Mert a tekintélyelvű társadalom azért még nem a közeli jövő.
Magyari Andrea
Az idézetek A.S. Neill Summerhill című könyvéből valók.
Cikkajánló:
