A híd alól bámulom a Dunát, és megfájdul bennem valami. Gyomortájt kezdődik, majd egyre feljebb kúszik, a torkomig, aztán a kettő között megül, és ott marad. Nehéz. A kapcsolótáblán melyik gomb mit indít el, véletlenszerű. A Duna látványa tizenegy óra negyvennyolc perckor a Tiszát. Azt, amit akkor éreztem a partján ülve. Bámultam a nagy vízbe, bele az egészbe, a túlpartra, a szilvafára, és tovább, egészen addig, amíg a folyó el nem kanyarodik. A nyugalom. Annyiszor szerettem volna átúszni, de nem mertem. A fiúk igen. Egyszer majdnem én is, de a felénél meggondoltam magam, és visszaúsztam. Vártam, és féltem, hogy túl erős lesz a sodrás, vagy elkapja valamelyiküket egy örvény. Ha beleúszol nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy lehúzzon a meder fenekére, mert utána úgyis kidob, ezt mindenki tudja, de vajon honnan. Nem úszott bele senki. Én nem. A fiúk sem. Eszembe jut anyám, ne bravúroskodj, ha belefulladsz, megöllek, mindig így engedett el. Nem enged el soha."

A Centrifuga Műteremben kortárs szerzőket mutatunk be,  akik hosszú ideje iCa harcostársai, személyes és írói teljesítményüket évek óta figyelemmel kísérjük. Ma Palágyi Ildikó Brigitta, a Hajtűkanyar tagjának írását olvashatjátok. 

Ha belefulladsz, megöllek!

részlet

(Testünk van)
Várok. Tizenegy óra ötvenhatkor jön a hév, még van idő. A nap szinte megvakít, pedig csak április van.    Minek sütsz ennyire, baszd meg.    Árnyékot kell keresni.    A híd alól bámulom a Dunát, és megfájdul bennem valami. Gyomor tájt kezdődik, majd egyre feljebb kúszik, a torkomig, aztán a kettő között megül, és ott marad. Nehéz. A kapcsolótáblán melyik gomb mit indít el, véletlenszerű. A Duna látványa tizenegy óra negyvennyolc perckor a Tiszát. Azt, amit akkor éreztem a partján ülve.

Bámultam a nagy vízbe, bele az egészbe, a túlpartra, a szilvafára, és tovább, egészen addig, amíg a folyó el nem kanyarodik. A nyugalom. Annyiszor szerettem volna átúszni, de nem mertem. A fiúk igen. Egyszer majdnem én is, de a felénél meggondoltam magam, és visszaúsztam. Vártam, és féltem, hogy túl erős lesz a sodrás, vagy elkapja valamelyiküket egy örvény. Ha beleúszol nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy lehúzzon a meder fenekére, mert utána úgyis kidob, ezt mindenki tudja, de vajon honnan. Nem úszott bele senki. Én nem. A fiúk sem. Eszembe jut anyám, ne bravúroskodj, ha belefulladsz, megöllek, mindig így engedett el. Nem enged el soha.    

Már mindjárt itt van. A rakparton biciklisek, néha egy-egy autó. Galambok csipegetik az eldobált szemetet, majd egy tompa puffanás hallatszik. A testet nem, csak a tollait látom, ahogy ütközéskor felrobbannak a levegőbe, majd lassan, szinte súlytalanul lefelé ereszkednek, mint tűzijátékkor az ezerfelé szóródó fénycsóvák, végül mindig mindegyik kialszik.    Szépnek látom a galamb halálát. Légies, szinte nincs is. 

 A Tiszában tanultam meg úszni kislány koromban, beleléptem egy gödörbe. A nővérem hiába mondta, hogy csak derékig mehetek, mert ő nem tud kimenteni, elengedtem a fülem mellett, és tovább merészkedtem. Elmerültem, de aztán kiúsztam, gondolom, mint a kutyák. Edit észre sem vette az egészet, és a nagyfiúk sem, akik állítólag szemmel tartottak.   Később már egyedül, vagy a haverokkal jártam ki. Nyáron majdnem minden nap. Volt egy füttyjelünk, amit ha meghallottam, bringára fel, anyunak egy laza "elmentem, majd jövök", és a kiskapu már be is csapódott mögöttem. Egyszer, annak ellenére, hogy gyülekeztek a viharfelhők, és messziről hallani lehetett a dörgést, úszni akartam. Mire odaértem már villámlott. Félelmetes volt egyedül lenni a vízben, és nagyon jó. Hazafelé eláztam, a kerekek felszedték az iszapot, sarat, a kezemben vittem a bringát, mert tolni vagy felülni nem lehetett, de nem bántam.   Ronda lehet egy vízi hulla. Azt hallottam a nők szülő pózban a meder alján, a férfiak háton lebegnek. Nem láttam még vízi hullát, döglött lovat igen, a nagy puffadt testet vitte a víz. Nem álmodom halottakkal.