13.
A színházjegy, a négy darab elsőrangú zsöllye azonban egész délután folytatta furcsa lelkibéke-bontó munkáját. Délután, mikor Ilonka meglátta Schultheisznét az utcán, nem figyelmeztette rá Imrét, hanem örült, hogy valakivel úgy el volt merülve beszélgetésbe a tanácsosné, hogy nem vette őt észre.
Azt nem tudta, hogy mikor elmentek egymás mellett, Flemmingné, akivel az utcán véletlenül találkozott össze Schultheiszné, figyelmeztette őt: - Nézd csak szívem, az újságíró párocska.
A tanácsosné nagyon megfordult, s szívesen köszöntötte volna őket, de már azok elhaladtak egymásba karolva, szinte egymásba bújva, mint szerelmespár, amelyik találkán búvik össze. - Milyen szépek.
- Különösen a fiatalember - mondta Flemmingné, aki német asszony volt, s a szőke volt az álma, bár ő maga egészen olasz, fekete volt. De apja szőke volt, s a férfiideál neki a szőke germán maradt.
- Nem, az asszonyka is… Ma voltam a lakásban és nagyszerűen beszélgettünk… Képzeld, arra biztatott fel, hogy mi asszonyok - Gizivel voltam, Véghelynével, tudod az ezredes feleségével, a 28-ból - szóval, hogy mi asszonyok szóljunk bele a férjünk dolgába…
- Ugyan?… Ez nem rossz…
- Azt mondja, nem kell tűrni, hogy a férfi csak parancsoljon: keressen pénzt…
A kicsi asszony, Flemmingné tágra nyitotta a szemét, és nagyon elkezdett nevetni.
- Ez egy olyan okos teremtés? Nem is néztem ki belőle!
- Á, ez remek volt. Egész komolyan úgy jöttem el tőle, hogy fel voltam húzva, mint egy vekker. Azt hittem, ha az uram hazajön, rögtön elkezdek csilingelni…
- És?
- Á, dehogy… Úgy elhallgattam, mint mikor a férj reggel belenyúl a vekkerbe és elfojtja, hogy ne lármázzon a fülébe.
- Így tesznek velünk a gazemberek.
Flemmingné egy olyan édes kis modern asszonyka volt, aki szerette az erős szavakat, amiket nyávogva ejtett ki. Schultheiszné meg is érezte, hogy ez nem igazi szövetséges, ennek még túlságosan jól megy, nem érti az ő nagy letörtségét. Nem is folytatta, egyébre tért:
- Hanem a kis lakása, az remek. Abszolút modern bútor, csőbútor. A konyhácskája olyan, mint egy kis laboratórium. Csupa acél és csupa üveg. Mikor a lámpát felgyújtja, csak úgy szikrázik benne minden.
Apróra elmondta minden legkisebb részletét, amit oly gyors átpillantás alatt meg tudott figyelni. Flemmingnének minden nagyon tetszett.
Így élénk beszélgetésben értek haza. A tanácsosné azért volt lent az utcán, mert a hentesnél volt, s vacsorára egy kis parizert vett és disznósajtot felvágva. Nem tudja az ember, mit adjon ennek a sok éhesnek. A hordatott ebéd elfogy délben, s ha marad valami, az nem olyan ízletes, mintha otthoni volna. Különösen azok a körítések, a rizs. Érthetetlen, hogy tudják azt a remek rizst olyan szárazon és ízetlenül küldeni.
Ezt mind el is mondta Flemmingnének, akivel pedig nem voltak olyan közeli ismeretségben, mert valami zavaró körülmény volt köztük. Flemmingné még mindig szakácsnét tartott s egyáltalán úri életet éltek, és emiatt a tanácsos kezdettől fogva nem engedte velük a barátkozást. Meg aztán Flemming valami szállítást kapott a klinikáknál szappanra és ebben Schultheisz valami jelentéktelen szívességet tett neki, csak annyit, hogy az aktáit mindig hamarább intéztette el. Flemming ezt azzal viszonozta, hogy már évek óta minden negyedévben egy csomagot küldött át Schultheisznénak, annyi mosószappan, pipereszappan, mosópor, hajmosószer s más apróság volt benne, ami elég volt nékik egy negyedévre. A tanácsos erről nem tudott. Illetve az első egy-két küldeményt még halogatta, de akkor kijelentette, hogy nem szabad elfogadni. De a felesége nem volt képes visszautasítani, nem talált megfelelő ürügyet, hogy ezt a csekélységet, ami annak idején csekélység volt - mi volt nekik akkor még ötven-hatvan pengő negyedévenként... Inkább csak figyelem volt a jó szomszéd részéről... Szóval úgy képzelte, hogy az ura mégis tud a dologról és szemet huny…
- Apropó, kedvesem - mondta Flemmingnének, mikor a lépcsőn mentek felfelé -, holnap este a Vígszínházba négy darab elsőrangú zsöllyével kedveskedhettem volna neked.
- Nagyon drága vagy - mondta a gyárosné.
- Ez remek.
- El tudnátok menni?
- Hogyne szívem.
A tanácsosné zavarba jött, mert már visszaküldte a jegyeket.
- Édesem, ha megengeded, holnap reggel elintézem…
Nem adott semmi bővebb felvilágosítást a dologról, az urára jelzett, hogy attól függ a dolog…
- Tudod félek, az uram…
Nem mondta meg, mitől fél. Attól félt, hogy az ura ezt sem engedné meg, de viszont ha úgyis ottmaradnak a jegyek elhasználatlanul, akkor vétek, ha valaki nem élvezi őket.
Melegen, de szokott hivatalos tartózkodással köszöntek el egymástól. Nem engedhették át magukat semmi közvetlen, kedves melegségnek, mert mindkettőjüket feszélyezte, hogy a férjeik közt hivatalos gát van.
Flemmingné ahogy hazament, azonnal felvette a kagylót és betelefonált az urának, hogy a tanácsosné színházjegyet ajánlott fel, s figyelmeztette az urát, hogy jó volna a csomagot hamarabb küldeni át nekik.
- Jól van, fiam - mondta Flemming -, a tanácsosék megkapják a csomagjukat figyelmeztetés nélkül is.
- Nohát én nem akartam figyelmeztetni, faterkám.
- Nem te figyelmeztetsz, fiam, hanem ők.
- Ez ki van zárva. Manyika nem olyan asszony, fater.
- Koldus hivatalnoknép ez mind, fiam. Nem felejtem el.
- Szóval egy órán belül itt lesz a csomag.
- Egy órán belül?
- Nem találod különösnek, hogy beleszólok… Az ember beleszól az ilyen dolgokba… Nem?
- Jól van, kisanyám.
S csakugyan egy óra múlva már haza is küldte a csomagot, amit most valamivel nagyobbra is szabatott, ha már színházjegyet is ajánlanak, annak értelme van. Négy év óta sose jutott eszükbe semmivel viszonozni a negyedévi figyelmet. Azt csak úgy zsebre lehet vágni. Jól érti ő, gondolta Flemming, az egészet - pedig hát itt nincs semmi baj a szállítás körül, csak egy: az, hogy őt uzsorázták ki. Bár ki lehetne menekülni a szállításból. Erre már annyit ráfizet, hogy a hátralevő esztendő elviszi még azt a keveset is, amije még van… Mert úgy van megállapítva a szerződés, hogy mindig a napi árfolyamhoz alakul az ár, a napi árfolyamot azonban hivatalos közegek hitelesítik, s azok a legvakmerőbb módon szállítják le naponta az árat, a legalacsonyabb eladást tekintik magasabb államérdekből normál árnak s így a szállítók hiába tépik a hajukat, napról napra ráfizetnek a szállításra.
Flemmingné ezt mind nem tudja, mert az ura nem látta szükségesnek, hogy kétségbeejtse a jövőjük felől. Flemmingné olyan kisbaba asszony volt, akit becézett a férje még húszévi házasság után is, ugyanúgy, mint az első napokban. A férj és a feleség viszonyát a szerelmi időszak szabja meg, s azon ritka esetben tud változtatni a férfi.
Így Flemmingné nagyon boldog volt, hogy átküldhette a csomagot.
Szüretet rendeztek, mikor szétbontották a gyerekek a csomagot, s boldogan osztották ki maguk közt a járandóságot. Ebben valami kis bűnszövetkezet fejlődött ki köztük, évek óta úgy intézték el, hogy az apjuk ne vegye észre ezt az egész manipulációt.
Régebben sok ilyen kedveskedés jutott a házhoz szállítók és ügyfelek részéről, de ma már ez volt az utolsó, a Flemming-féle csomag. Elmaradtak az élelmiszerek meg a vadászatokról beküldött nyulak, fácánok és foglyok is.
Ma azonban valami baleset történt. Schultheisz tanácsos rosszul érezte magát és hat órakor hazajött. Influenzát gyanított, vagy csak a lelkiállapota volt kedvezőtlen. Nem volt kedve a munkához s megérkezett.
Mikor a fürdőszobába ment, a lányai szobáján kellett keresztülmennie s ott nagy meglepetéssel látta a szétbontott szappancsomag maradékát.
- Mi ez?
- Flemmingéktől - mondta lángvörösen Bolyka.
- Micsoda Flemmingéktől?
- Hát a csomag.
- Miféle csomag?
- Amit szoktak küldeni.
- Mikor szoktak küldeni?… Manyika, mi ez?
- Ugyan no, ne csinálj belőle kázust.
A tanácsos úr meg volt döbbenve, mintha azt fedezte volna fel, hogy a családja időközben betörő társasággá alakult át.
Elkezdett tombolni.
- Kérem, adjon nekem azonnal felvilágosítást. Ne hozzon engem lehetetlen helyzetbe. Egy állami tisztviselőnek semmije sincs, csak az intaktsága. Még eddig a gyanúnak legcsekélyebb árnyéka sem esett rám. Nem tűröm, hogy maguk az én hátam mögött megbecstelenítsék a nevemet. Mikor kaptak utoljára ilyen csomagot?
Az asszony halálosan megsértve, hogy az ura a gyerekek előtt így támad rá, dacosan vágta oda.
- Ha tudni akarja, január elsején.
- Január elsején?… Azt akarja mondani, hogy minden negyedévben?
- Igen. Olyan kedvesek, hogy minden negyedévben küldenek valamit.
- Az én tudtom és beleegyezésem nélkül? Meg kell halnom… Most hogy szabjak ki büntetést magukra?… És ki tudja, mi van még itt elrejtve az én szemem elől?… Szédül velem a lakás. És én vagyok a felelős, mert nem tartok revíziót minden fillér felett, amit kiad…
- Jaj istenem, ne kínozza már magát, és ne kínozzon bennünket. El lehet ezt viselni? Magának már üldözési mániája van! Schultheisz halálsápadtan nézte a feleségét, aki önkéntelen gazdasszony mozdulattal letakarta egy terítővel a csomagot, és egy kotlós kapzsiságával dugta el, mert rettegett, hogy az ura megfosztja a kis zsákmánytól.
- Hát nem olvasta maga a napilapokban annak az államtitkár barátomnak az esetét az újságokban, akinek a bíróság előtt prezentálta a számlát a lakatos?… Kérés nélkül szállított neki egy sparhertet, és ő csak ott tudta meg ezt, mikor a bíróság előtt a szemébe vágta a kismester… Mit fogok én csinálni, ha hasonló helyzetbe kerülök?… Flemmingnek ugyanúgy szállítása van az államnál, mint mindenkinek, aki csak hozzá tudott jutni… Mit tudom én, miféle piszkosságok sülnek ki… S nekem azt fogja mondani a kihallgatáson, hogy négy év óta minden negyedévben mit tudom én milyen értékű csomagot küldött a feleségemnek?… Beléphetek én még abba a hivatalba, ahol az én életem olyan, mint a papé a templomban?… Mit akarnak maguk velem?… Öngyilkosságba akarnak kergetni?… Azonnal csomagolják össze az egészet és tessék visszaküldeni, de azonnal...
Kék volt az arca a felindulástól.
Bement a szobába és szigorú levelet írt Flemmingnek, hogy e pillanatban jutott tudomására, hogy hosszabb idő óta szappan s más dolgokból álló csomagokat küld a lakására. Nem akarja, hogy a bíróság előtt prezentálja a számlát, tehát megköveteli, hogy üzleti könyvei alapján állítsa össze az egész sorozat küldeménynek gyári árát és a számlát felbélyegezve küldje meg, hogy azt azonnal kiegyenlíthesse.
A levelet ő maga adta a cselédnek, s megvárta, míg a lány bement vele a szomszéd lakás ajtaján.
Akkor visszament a szobájába, s szédülten s influenzától kínozva dőlt le a díványra.
Ezer szerencse, hogy tudomására jött s megelőzhet valami országos botrányt. Szörnyű, ami itt most történik. A felesége a maga falusi naivságával a legrémesebb bajokat zúdítja a fejére. Délben újságíróktól fogad el szabadjegyet, este a panamista gyárostól csomagot… Rettenetes.
Flemmingné egyedül volt otthon, az ura ilyenkor negyedév végén csak éjfél tájban tud hazajönni a gyárból, felhívta telefonon, s mondta neki, hogy valami levél jött a tanácsoséktól.
- Bontsa csak fel, fiam. Felbontotta, s felolvasta a telefonba. Flemming keservesen nevetett.
- Ó, az ártatlan liliom. Szegénykének felébredt a lelkiismerete. Elhiszi maga, fiam, hogy csak most tudta meg?… Most bizony, mert most rájár a rúd a kutyákra... No majd összeállítom neki a számlát. Azonnal megküldöm.
- No de, faterkám, csináljon valamit, ne hozzon engem zavarba a szomszédasszony előtt.
- No igen, hisz mindenki ártatlan. Ártatlan férj, ártatlan feleség - csak mi vagyunk a gazok, akik adunk… De hát ha maga beleszól kisanyám, akkor úgy kell lenni. Nem? Szervusz, hát majd csinálok valamit.
Megállapította, hogy régebben százpengős csomagok mentek, újabban már csak cirka ötvenpengősök. Ment összesen tizenöt csomag, az egész ínegér körülbelül ezer pengőt.
Maga sem gondolta, hogy ilyen jelentékeny összeg jön ki. Nem volna rossz most megkapni. De nagylelkű lett a felesége kedvéért s azt számlázta, hogy csomagonként tizenöt pengő, az összesen kétszázhuszonöt pengő.
Ezt a számlát egy rendkívül hivatalos levél kíséretében elküldte a szolgával Schultheisz tanácsosnak.
- Kétszázhuszonöt pengő - mondta a tanácsos és a levél kiesett a kezéből.
Halavány lett. Hol vegyen ő most kétszázhuszonöt pengőt. Óra hosszáig járt a szobájában le s fel, s mindenféle lehetőséget megforgatott magában. Ki van neki olyan ismerőse, akinek most hónap végén kétszázhuszonöt pengője van. Mert valami vad és vak elfogultságból elemi és ellenállhatatlan kötelességének érezte, hogy azonnal s teljes összegében kiegyenlítse a számlát. A feleségének azonban véleménye szerint tíz pengője sincs a napi ebédadagok árán kívül, mert azt naponta fizetik, neki magának pedig valami három-négy ezüst pengő volt összesen a zsebében, ami kell neki a villamosra.
Végre abban állapodtak meg, hogy az egyik miniszteri tanácsos kollégájához fordul, aki nagyon gazdag ember, és amellett a felesége is grófnő, akinek saját birtoka van. Soha még kölcsönért nem fordult életében senkihez: most kénytelen volt.
Megírta neki egy szűkszavú levélben, amelybe azonban belecsúszott egy kifejezés, hogy “hivatalbeli dolgaival való összefüggésben állott elő a hirteleni szükség”.
A levelet Öcsinek adta oda, s villamosra is adott neki pénzt, mert a barátja Budán lakott, saját villájában.
A fiú ijedt arccal állott előtte, mint a bűnszövetkezetnek egyik felelősségteljes tagja. Igazat adott apjának, s el volt szánva a legvégsőkre a család becsületének megmentése érdekében.
Lángoló arccal úgy rohant a fiú, mintha űzött vad volna. Schultheisz pedig otthon maradt a szobájában, s hozzáfogott egy végtelen sétához az ablaksaroktól az ajtó melletti sarokig.
Órákig végezte ezt a sétát, fáradhatatlanul, ahogy, a börtönben az igazságtalanul, de mégis látszat szerint bűnös vizsgálati fogoly járkál, aki nem tehet egyebet, mint hogy kényszerű rabságában kivárja az igazság fordulását.
Észre sem vette, mennyi idő telt el. A lámpát sem gyújtotta fel, az utcalámpák éppen eléggé világítottak neki a szobában, és takarékoskodni kell.
Mikor a felesége benyitott hozzá, hogy vacsorához hívja, megvetően nézett rá. Ez volt az elutasító felelet.
Természetesen senki sem ül nála nélkül vacsorához.
Mucuska sírt, s Bolyka bezárkózott a fürdőszobába, és Fraccarolit olvasta, az amerikai lányok szörnyű és szédületes történetét, hogy élnek Amerikában a gazdag és szegény lányok erkölcstelenül, egyik szeretőnek a karjából a másikba szédülve. Új világ tárult fel előtte, amit el sem tudott képzelni, s ami úgy hatott rá, mint a vitriol az élő húsra.
Mucuska jött-ment, az anyja és ő összekapcsolódtak a nagy nemzeti bánatban, és sírtak és ültek és vártak.
A tanácsosnénak egyszer csak eszébe jutott Bolyka, s rémülten indult keresésére. A fürdőszoba ajtaján dörömbölt neki, Bolyka a könyvet eldugta a ruhák alá a fürdőkád végében, arcát megmosta, s kinyitotta az ajtót.
- Te szegény gyermek - borult nyakába az anyja -, ó te szegény gyermek.
Kivitte magával s hármasban virrasztottak tovább.
Közben Öcsi elvitte a levelet, de a méltóságos úr a legnagyobb zavarba jött barátja váratlan és szokatlan kérése miatt, mert valóban neki sem volt ötven pengőnél többje. Ha pedig Schultheisz ilyen lépésre határozta el magát, annak igen nagy oka lehet. Hozzáfogott tehát jobbra-balra telefonálni a kétszáz pengőért. De különös módon a városban senkinek sem volt kétszáz pengője, míg végre egy bankárt talált, aki hajlandó volt kisegíteni. Most oda kellett Öcsinek elmenni az ő levelével, s éppen kapucsukás előtt mégis hazaért.
Bevitte apjának a pénzt.
Schultheisz kissé megnyugodott.
- Vacsorázunk - mondta. Hogy a pénz megvolt, már nem volt oly sürgős, hogy átküldje.
Pár perc múlva úgy ültek a vacsoránál, mintha halotti tor mellett ültek volna.
A papa egész váratlanul jól evett, ettől mindenkinek megjött az étvágya. A kevés ételmaradék is elfogyott az utolsó szemig, a kis felvágott mellett.
Öcsi lehajtott fejjel zabált, tömte magába az ételt, mert kutya éhes volt, de még ő is úgy tett, mintha lopva enne.
- Kérem mama - mondta a tanácsos a vacsora végén, s előre ment a szobájába.
A felesége utána sietett.
- Mi az, papa?
- Üljön le, kérem.
Az asszony leült.
- Mondja meg kérem, mi van még a háttérben. Mi lesz még, amiről én nem tudok. Vallja be az adósságait. Kinek mivel tartozik.
- Nem sok - mondta az asszony -, igazán nem sok.
- Mi az a nem sok? Én azt hittem, semmi.
- Mért hitte azt?… Igazán nem értem… - És az asszonyból végre kitört a keserűség. - Hát miből látok én el ennyi embert?…
- Tehát mennyi? - kérdezte ridegen a tanácsos.
- A fűszeresnek tizenhét pengő…
- A fűszeresnek?… Tizenhét pengő?…
- Istenem, elsején kifizetem. A múlt elsején is kifizettem.
- Még mi?
- A hentesnél tizenkét pengő, a suszternél hét pengő, a varrónőnél nyolc pengő, a házmesternél…
- Ház-mes-ter-nél… - dadogta a tanácsos.
- A házmesternek tartozom öt pengővel.
- Hogy lehet a házmesternek tartozni?
- Kéthavi szemétpénz.
- Úristen, maga a vicit sem fizette ki.
- A házmester nagyon derék ember, azt mondta: méltóságos asszony, majd megfizeti.
- A házmester derék ember - motyogta a méltóságos úr -, nekem azt kell hallanom, hogy ez a mogorva, utálatos gazember derék ember… Még tartozik valakinek?
- Ja igen, Bertának vagy harminc pengővel.
Berta az a takarítónő volt, aki valaha cseléd volt náluk, és abból kis házat vett, mikor férjhez ment, s azóta nagytakarításokra bejárt hozzájuk, meg nagymosásra.
A tanácsos nagyot nyelt, s ha lehet, még sápadtabb lett, mint volt.
- Bertának… Több nincs?
- Nem jut eszembe.
- Erőltesse csak meg az emlékezőtehetségét. Most benne vagyunk, essünk túl rajta.
- A sógornőmnek tartozom még.
- Violának?
- Igen.
- Maga Violától pénzt kért?
Viola az ő húga volt, aki ezelőtt őbelőle élt, de mióta ily rosszul megy neki, kénytelen volt megtagadni a segélyezést. Ez egy olyan családi szegény volt, ez a Viola. Nem ment férjhez, és nem volt semmi állása, és másfél évtizeden át abból élt, hogy ő adott neki pénzt, mert szégyellte, hogy ő nagyúri módon él, a nővére pedig, anyjának a legkedvesebb lánya, nélkülözésben tengődjön…
- Hogy történik ilyen.
- Az úgy volt, hogy egyszer Viola itt volt, és éppen valami számlát hoztak, akkor is éppen hónap vége volt, s el akartam küldeni, de az nem akart elmenni, és Viola ajánlkozott, hogy kifizeti.
- S maga nem adta vissza Violának a pénzt?
- Látta, milyen nehéz állapotban vagyok, és azóta többször is kisegített. Hogy majd ha magának jobban megy, akkor majd megkapja.
- És mennyi az?
- Nem tudom pontosan, nem egészen ötven pengő. Valami negyvenhét. Fel van írva.
A tanácsos közben minden számjegyet leírt. Most össze akarta adni. Előbb azt mondta:
- Violának azonnal vissza kell adni a pénzt elsején. Nincs egyéb.
- Nincs.
- Látom, hogy van.
- De igazán nincs.
A tanácsos összeadva a számokat.
- Százhuszonhat pengő - mondta, s szúrósan nézett a feleségére.
Az szembe nézett oly nyugodtan, mintha semmi se volna az egész.
- Nahát maga igazán Böszörményi-lány, durch und durch.
Az asszony elpirult. Még az ura sohasem vágta ezt a szemébe. Ugyanis az apja földbirtokos volt, s mikor meghalt, annyi adósság maradt utána, hogy az egész birtok elment. Valamit meg lehetett volna menteni, de Schultheisz a maga krajcáros kicsinyességével ragaszkodott hozzá, hogy minden ki legyen fizetve, így nem maradt a gyerekekre egyéb, csak pár millió - abban az időben, mikor a millió nyolcvan pengőt ért.
De nem tudott az urának visszafelelni. Az még nem történt meg vele ennyi idő alatt, ennyi év alatt. Húszéves házasok voltak éppen. Bolyka tizenkilenc éves. Öcsi tizennyolc, Manyika tizenhat. A három gyereket felnevelték, sok alkalom lett volna ellentmondásra, de ő az első perctől kezdve annyira alatta érezte magát szellemileg s valóban erkölcsileg is az urának, hogy eddig mindig szótlanul tűrte el a kritikát és a leckéztető megrovást.
Hosszú hallgatás következett. A tanácsosban a düh fulladozott a felesége ellen. Az asszonyban valami szédület volt, hogy most, most kell kitálalni az egész élet minden ellentmondását. Már csak egy pillanat és kitör. De még nem volt elég érett a kelés.
Végre megszólalt a tanácsos, rideg és kegyetlen hangon:
- Kérem, a legelső és legfontosabb, hogy evvel a Flemminggel tisztába jöjjünk… Itt van kétszázhuszonöt pengő… Ezt azonnal küldje át nekik.
- Mért? - mondta az asszony elsápadva, s nézte az asztalon a pénzt.
- Ha maga tisztességes ember, akkor ezt nem lett volna szabad kiejteni, hogy mért?… Maga az én hátam mögött ajándékokat fogadott el, amivel az én állásomat aláaknázta, s engemet a Böszörményi-felületességgel és skrupulozitás-hiányukkal a leglehetetlenebb helyzetbe hozott… Én nem akarok börtönbe kerülni…
Az asszony elhalványodott, ez a célzás egyik unokatestvérére vonatkozott, aki autókat vásárolt, azokat eladta, s a végén most két éve vizsgálati fogságba került.
- Ember, maga meg van őrülve - kiáltott fel. - Hát mit képzel? Tudja maga, hogy él a családja?… Magának könnyű, maga innen reggel korán elmenekül, és késő este jön haza. Mi pedig itt a legteljesebb züllésnek vagyunk kitéve… Nekem itt fenn kell tartanom egy ötszobás lakást és maga meg van nyugodva, hogy a fizetését hazaadja… Hát lehet abból ilyen életet élni?… Tudja maga, hogy kik a gyerekei?… Hogy a nagy leányának nincs tavaszi kabátja, s nem léphet ki az ajtón… Hát maga tömlöctartó?… Maga, méltóságos úr, a legjobb fehérneműt viseli, és a legkorrektebb ruhában megy ki hazulról, mert magának reprezentálni kell, a lányai pedig abban a pillanatban, mikor meg kellene kezdeni az életüket, az egyszerű ruhákat sem kapják meg…
Felkapta az asztalról a pénzt, és a markába szorította.
- Maga tud pénzt keríteni egy perc alatt, mikor a maga hiúságáról van szó?… Mi ennek a Flemmingnek a maga rongyos kétszázhuszonöt pengője?… de én itt a szégyentől égek, és nem merek a kislányaim szemébe nézni?… Hát nekem élvezet, hogy fűnek-fának eladósodok? akkor hozzon annyi pénzt, hogy azokat is ki tudjam fizetni… Azt hiszi maga, nekem a Flemming kétszáz pengője fáj! nem a házmester öt pengője? De nem tudom kifizetni elsején sem! maga szerencsétlen ember, mert már most is úgy táplálom ezt a családot, mintha nem miniszteri tanácsos volna az uram, hanem valami nyomorult díjnok… Meghalok, hogy nekem kétszáz pengőket kell elsején kifizetni a háziúrnak és magának derogál, hogy a háziúrnak egy levelet írjon, hogy a bért szállítsa le?… Itt már egy ilyen lakás nem kétszáz pengő, hanem legfeljebb százhetvenöt, maradna huszonöt pengő havonta az adósságok törlesztésére…
Úgy kitört az asszonyból az indulat, hogy az ura kétségbeesve nézte, mi történt, függelemsértés, érezte magában, s nem tudott válaszolni. Ellenben az asszonyból jött a többi is.
- Maga hazajön, és berendeli a fiát és megvizsgáztatja, hogy a latinból hogy áll?… Abból vizsgáztassa meg, hogy mit gondol és milyennek látja a jövőjét!… Most olvasom az újságban, hogy úrifiúk kiraboltak egy magános urat. Honnan tudja maga, hogy a maga fiának nincs-e hajlandósága ilyen dolgokra?… Erkölcsileg vizsgáztassa meg… És a leányait kérdezze meg, hogy meddig hajlandók tűrni ezt a szégyenletes bezárkózást, mintha női fegyintézetben volnának… Egy fiúval nem találkoznak, egy zsúrt nem tudok összehozni… Karácsony előtt csináltam egyet, ma is annak az adósságát nyögöm, mert az belekerült negyven pengőbe. Ezt a negyven pengőt nem bírom behozni… Így kell nevelni fiúkat, lányokat? Így neveltek engem az én szüleim, a Böszörményiek, akiket maga úgy lenéz?… Elvett volna maga engem feleségül, ha én ilyen rabságba lettem volna bezárva?… Ha nem hoztak volna fel a Jogászbálra, ahol beleháborodhatott a szép falusi kisasszonyba? Akkor a nyála csorgott utánam, és azt ígérte, hogy szebb és nagyszerűbb lesz az életem Budapesten, mint a magam élete volt. Én ezt a pénzt lefoglalom és nem adom vissza magának! Csináljon Flemminggel amit akar! Ha magának piszkos dolgai vannak vele, az a maga dolga. Én holnap reggel megyek és tavaszi kabátot veszek Bolykának. Az adósságaimat is kifizetem és a többiből cipőt veszek, mert az én lábam is ki van a cipőből, nézze meg - és megmutatta a lábán a cipőt, amelyen csakugyan, mind a két cipőn repedés volt felül, a bőrén s ki volt kopva, csaknem lyukas volt a talpa mind a kettőnek. (Igaz, hogy csak éppen annak, ami a lábán volt, és ő magának még nem vesz cipőt, de a gyerekeknek bizony muszáj.)
Schultheisz el volt kábulva, nem bírt szólani.
Különösen az döbbentette meg az egész szóáradatból, hogy gyermekei erkölcsi züllés veszélyének vannak kitéve. Mert a nélkülözést, a szegénységet azt mind bírta lélekkel, de ezt az egyet, a morális veszedelmet, ezt elviselhetetlennek tartotta, s kész lett volna most inkább főbe lőni magát, minthogy megérje, hogy a fia valami rablókalandba kerüljön, ami e pillanatban nagyon lehetségesnek tűnt fel előtte, vagy a lányai… ah.
- Maga ne búsuljon a Flemmingeken. Azok tudnak magukról gondoskodni, hamarabb, mint egy hivatalnok. Majd én azt elintézem. Többet nem fogunk tőlük elvenni csomagokat, majd én megmondom az asszonykának, és nem lesz semmi baj…
- Borzalom - mondta Schultheisz, s a tenyerébe hajtotta a fejét. - Hát minden csak a pénz… Élet, erkölcs, minden…
- Hát bizony - kiáltott fel sírva az asszony -, nincs joga egy apának sem parancsolni a gyermekeinek, ha azok azt vághatják a szemébe, hogy még cipőjük sincs, amiben kimehessenek az utcára… De most már lesz. És vegye tudomásul, hogy húsz évig hallgattam, mint egy rabnő. De elég volt - most majd beleszólok…
Ezzel felállott és kiment a szobából. A pénz a markában. És az könnyebbítette meg legjobban, hogy egyszer legalább csakugyan kiadta a mérgét.
