Zuzanna Ginczanka és Juliusz Slowacki lengyel költők.
Zuzanna Ginczanka (1917-1944) mindössze 27 éves, amikor évekig tartó bujkálás után szállásadója feljelenti, és a zsidóüldözés áldozata lesz. Verse a nagy lengyel nemzeti költő, Juliusz Slovacki (1809-1849) romantikus versét írja át az elfogásának percében. A két költemény együtt többet mond, mint külön: közöttük ível 100 év lengyel sors és irodalom megrázó felismerése.
A Versvasárnap "Négykezes" című sorozatában olyan szövegeket mutatunk egymás mellett, melyek valamilyen szemontból együtt olvashatók. Ez a szempont lehet egészen konkrét (pl. egyik utal a másikra, annak parafrázisa, vagy valamilyen érdekes kapcsolat van az alkotók között),de lehet egészen szubjektív, a szerkesztők érzéseit követő is.
Zuzanna Ginczanka : Non omnis moriar
Non omnis moriar – a javaim túlélnek:gardróbom erős vára, száz hold terítőben,
fehér- és ágyneműim végszám – kincset érnek,
számos világos, büszke ruhám nemkülönben.
Örökösöm nem maradt, kire mindez szállna;
a zsidó holmik között turkálj csak nyugodtan,
te feljelentők gyöngye, spicli fürge párja,
egy népi német anyja – Chominowa, Lwówban.
Valld magadénak bátran, szolgálja családod:
nem lant ez, drágáim, nem név, üresen csengő.
Ahogy ti is rólam, mikor a Schupót hívtátok,
most én vagyok rólatok megemlékezendő.
Barátaim ürítsék serlegük fenékig,
mert a torban úgy illik, s mert dús lesz az élet;
tál, gyertyatartó dukál, drága szőnyeg nékik.
Igyanak egész éjjel s feljöttén a fénynek
drágakő, arany után kezdjenek kutatni,
kibelezvén kanapét, matracot és paplant:
kezük alatt a munka égni fog, mondhatni,
száll tengeri fű, lószőr szálas gubancokban,
váltva pehellyel, párna, dunyha belsejével,
míg karjukat szárnyként befedi a toll már;
a vérem összeragaszt kócot friss pihével,
dögkeselyűket hószín angyalokká formál.
1941-1942, Lwów
(Halasi Zoltán fordítása)
Juliusz Slowacki: Végrendelet
Közöttetek éltem én szenvedésben, árván,sose néztem hidegen a nemesre, jóra,
válnunk kell – a szellemek birodalma vár rám,
s mintha édent vesztenék – szomorú ez óra.
Örökösöm nem maradt, kire nevem szálljon,
s nincsen, ki a lantomat magáénak vallja.
Villám tüze volt nevem zivataros tájon,
s az utókor csupán az üres csengést hallja.
Mondjátok el, majd akik ismertetek engem:
ifjuságom éveit a hazának adtam.
Ott őrködtem a hajón a veszedelemben,
és amikor elsüllyedt, helyemen maradtam.
Ám tudja jól az, aki szegény hazám sorsát
elgondolja valaha, és nemesen érez,
hogy a köntös lelkemen nem volt koldult jószág,
hanem régi őseim ékeivel ékes.
Barátaim gyűljenek össze sötét éjen,
s égessék el áloe kelyhében a szívem,
s annak adják hamvait, aki adta nékem,
így fizet meg a világ az anyáknak híven...
Barátaim ürítsék serlegük fenékig,
mert a torban úgy illik, s mert sivár az élet,
ha tovább él szellemem, megjelenik nékik. –
Hogyha nem kell szenvednem, vissza sose térek.
Rendelem, hogy higgyenek egy jövendő korban,
lobogjon a kezükben a műveltség lángja,
s amikor kell, menjenek a halálba sorban,
Isten-dobta kő gyanánt zúdulva a sáncra!...
Én meg talán hagyok itt néhány igaz embert,
akik büszke szívemet szerették, mig éltem.
Betöltve a küldetés, amit Isten rendelt,
szigoru volt - ám azért ne sírjatok értem.
Dísztelenebb végbucsút van-e, aki venne?
Van-e, ki a világtól hidegebben válnék?
Szellemekkel tele komp kormányosa lenne,
s elrepülne nesztelen, mint suhanó árnyék?
Ám erőm, a végzetes, élni támad újra,
– életemben homlokom haszontalan éke –,
s kenyérevők, addig gyúr láthatatlan ujja,
mig angyallá nem formál benneteket végre.
1839-1840, Párizs
(Lator László fordítása)
(Halasi Zoltánnak a versekhez kapcsolódó tanulmánya és a fordítás első megjelenési helye: Kalligram, 2010/7.
Lator László fordítása a Lengyel költők antológiája (Kozmosz könyvek, 1969) című kötetben jelent meg.)
