16.
Ilonka másnap dalolva ébredt. Soha életében ilyen nyugodtnak, boldognak és megelégedettnek nem érezte magát. Imrével megint úgy bánt, ahogy megszokta. Minden szava csipkelődés volt ugyan és gúnyolódás, de ennek nem volt többé semmi maró salakja. Olyan volt, mintha édes ízzel oltotta volna be a kis sebet, amit szúrt. Imre boldog is volt.
A reggeli lapban benne volt a cikke: “A sárga táska titka.” Iszonyú büszke volt rá. - Első dolgom lesz, ha bemegyek, megtudom, hogy a lovag előfizető-e? Vagy a két gazember, a Bonda meg a Dvida, a tőzsdések. Ezek is ráismernek, és ezek rögtön értesítik, azóta már tán telefonáltak is neki. Kíváncsi vagyok, mi lesz. Büszkén megállott a felesége előtt: - És ezt mind magának köszönhetem.
- Csak engem hagyjon ki a játékból - mondta Ilonka komolyan.
- Mért? A férfi és a nő egyek. Ha maga az este meg nem taszít, én nem mertem volna kiadni. De maga úgy felpaprikázott, hogy betelefonáltam, s kijött. Mégis van nekem egy kis hitelem, legalább az éjjeli szerkesztőnél, barátom.
- Jó volt lemenni, telefonálni, büdös, mi? - mondta Ilonka.
Előbb nem értette, aztán nagyot kacagott Imre.
- Ja, a kaszírnő. Maga féltékeny.
Duruzsolni kezdett neki, s csipkedte az állát.
- Ne tartson fel, sok a dolgom… És mit ivott nála? Konyakot vagy likőrt? Meggylikőrt? Maraschinót?
- Milyen jól ismeri őket. A likőröket.
- Vagy nem mert felé se menni?… Szégyellte a délutáni kiutasítást?
- Volt nekem eszemben kaszírnő. Mikor olyan bajban voltam.
- Nagy bajban volt? - mosolygott csukott szájjal az asszonyka - szegény…
Imre bement a konyhába lefürödni. Fürdőszoba nem volt, de ehhez a modern bútorhoz hozzátartozott egy álló zuhany. Ezt minden reggel használta. Meggyújtotta az autogejzírt, s hamar megmelegedett a víz annyira, hogy alá lehetett állani.
Ilonkának hirtelen eszébe jutott az ablak. Megdöngette az ajtót.
- Mi az?
- Az ablakot. Leeresztette az ablakot? Vagy kinyitotta?
Imre nevetett.
Így telt az idő, míg el nem ment hazulról.
Ilonka alig várta, hogy kimenjen a házból, mert nagyon rendetlen volt ez az ember, mindent szanaszét hajigált.
Mikor magában maradt, nagytakarítást rendezett a megkönnyebbülése örömére.
Ahogy a vaskorláton porolta a szőnyeget, egyszer csak nagy patáliát hallott lentről. Egy munkásasszony állott az udvaron, az első emelet alatt, és felkiabált tele torokkal:
- Ne rázza a szemetet a nyakamba… Micsoda dolog ez?… Másnak le kell vinni a szőnyeget porolni, de naccságának szabad ott verni?… Koszos naccsága…
Ilonka elvörösödött s behordta a szőnyegét, s csak odabent kezdett el kacagni a furcsa sértésen: koszos naccsága.
De milyen igaza van, koszos naccsága.
Mert bizony. Nem is egyéb. Ez az.
Egész délelőtt kacagott rajta. Még akkor is ezen fuldoklott nevettében, mikor Véghelyné jött hozzá.
- Hallja már Gizi néni, mit kaptam ma. - S elmondta az egészet.
Gizi néni vele nevetett.
- Meg tudnak ezek bennünket titulálni. Nem is csoda, az ő emberük keres négy-öt pengőt naponta.
- A miénk meg hármat - mondta Ilonka.
Véghelyné csodálkozva nézett rá. Még sose hallotta pontosan, mi lehet az újságíró keresete. Ez bizony nem sok. Akkor nem csoda, ha nem tudnak elmenni az ingyenjeggyel, hónap végén.
- Fiacskám - állott elő, mért jött -, a jegyeket… Most már el tudunk ám menni. Pénzt adott a papa.
S elmondta, hogy a kis Cinci elment az apjához, és kivasalt belőle hat pengő ötvenet. Abból huszonnégyet villanyosra adott, tehát utóvégre annyi van, hogy este el tudjanak menni a színházba.
Ilonka ijedten mondta:
- Jaj, Gizi néni, baj van, már elígértem a jegyet.
Gizi néni nagyon elszontyolodott.
- Kinek?
- Véletlenül saját magamnak…
- Á.
Ilonka nevetett, úgy nevetett, önmagán nevetett, hogy milyen semmiségeken fordul.
- Mondtam Gizi néninek, hogy azért nem akarok elmenni, mert hónap végén nem lehet. De hogy senkinek sem kellett a jegy, tegnap délután elmentem Mariska nénihez…
S mesélte, mi volt, hogy volt, még azt is elmesélte a végén, hogy Gizi néni lehangoltságát érezte, hogy milyen pletykát csináltak az uráról…
Ettől el is pirult, s nem értette, mért beszél erről éppen. Ezt nem kell publikálni, s mégiscsak mondta, háromszor is belegabalyodott, és mégiscsak mondta. Olyan boldog volt, hogy ki kellett adni magából az előző ijedtséget. Az ember megfúl, ha el nem mesélheti azt, ami szorítja a torkát.
Gizi néni szórakozottan hallgatott rá. Egészen lesújtotta, hogy hiába a kislánya hősies tette, nem tudja a gyerekeknek megadni, amire azok már annyira elkészültek. A feje belefájdult: hogy fogja nekik megmondani, hogy elkéstek s nem lehet… Nem tud azoknak a szegény gyerekeknek egy percnyi könnyebbséget, szórakozást vagy jóérzést szerezni. Az ura ott él, mint egy nagyúr. Hatszáz pengője is van havonként. Mi az ördögöt csinál vele… Egy magános ember háromszázból már fényesen megélhet, még lakást sem kell fizetnie… Mindent nőkre költ… ah…
- Hogy az én uram és egy kaszírnő - mondta Ilonka égő arccal, s a fejét a tenyerébe takarva úgy kacagott, hogy szinte könnyes lett a szeme…
- Ach fiam - mondta a néni -, csak a férfiaknak ne higgy… Mind egyforma, lelkem, mind sötét… Ach, a sarki kutya hozzájuk képest jellem… Nem lehet annyi rosszat mondani rájuk, ami ne volna igaz, ami kicsi ne volna az igazsághoz képest.
Ilonka megrebbenve nézett rá. Nem tudhatta, mi van a Gizi néni lelkében, hogy az most nem neki beszél, hanem saját magának.
- Eleinte én is elhittem minden magyarázatot. Boldog voltam, hogy kimagyarázza magát. Később már könyörögtem, hogy legalább mentegesse magát… Volt ott kaszírnő, ezzel kezdik, volt ott kóristalány, volt mindenféle, volt úriasszony is, barátnőm… Jaj, hiszen csak ne volnék ilyen állapotban, a fene bánná. De hogy nem tudom egyszer elvinni színházba ezeket a szegény gyerekeket…
- Micsoda apa az, kőszikla van a szíve helyén? Tigris az?… hogy a kislányait és ilyen gyönyörű és édes két lányt magára hagy?… Ha már a feleségét nem szánja ilyen bibliai szenvedésektől, legalább a gyermekeit… Mért nem mondja meg Gizi néni neki, hogy mit csináljon?
- Mit fiam?
- Jöjjön haza.
- Haza!… - s Gizi néni szemét elfutotta a könny.
- Két kiadó szobája is van most Gizi néninek. Nem tudja ő az egyiket kivenni? Inkább haza adja azt a kevés házbért. Akárhol van, valamit kell fizetni… S ha egyszer itthon van, a családban, akkor aztán nem hunyhatja be a szemét… Bocsásson meg, Gizi néni, de ez lehetetlen.
- Hogy még a gyerekek is átmenjenek azokon a szenvedéseken?… Nem tudod te, mi az, mikor egy férfi szóba áll a kaszírnővel itt is, ott is… Kilép a házból. Itt csak szegénység, baj, gond. Odakint a legelső utcasarkon már csillogó, kifestett nők… kínálják magukat… Azzal nem lehet versenyezni… Én csak azóta vagyok békén, mióta nincs itthon és nem kínoz… Felőlem azóta teheti, amit akar… Bánom is én… Hiszen csak ez a rettenetes szegénység ne volna… Most hogy mondom meg nekik, hogy hiába ábrándoztatok, az álom elmúlt… A hat pengőn veszek lisztet, sót, zsírt; rizst és veszek nekik két narancsot, hogy kicsit megvigasztaljam őket…
Lehajtotta a fejét és sírt. Azzal a csöndes sírással, amely úgy árad a megtört szívű asszonyok szeméből, mint az őszi eső.
Ilonka egyre jobban elcsüggedve nézte a szegény asszonyt, s mert a sírás ragadós, az ő szeme is könnyes lett, és saját jövendő sorsára gondolt: mi lesz, ha egyszer Imre sem tudja kimagyarázni magát…
Gizi néni felállott és nesztelen, puha léptekkel elosont. Mint aki viszi a búját, a legnehezebb terhet, ami mégis a legcsöndesebb batyu.
Az ajtóban megállott:
- Talán, ha háború nem lett volna - mondta kicsit mosolyogva, mert nem akart úgy menni el, mint aki sebesült… Büszke volt és úriasszony ahhoz, hogy egészen megmutassa magát. - Nektek már könnyebb kedveském, ma sokkal jobban lehet vigyázni egy férjre. De a háborúba nem mehetett az ember utánuk, sőt az volt az érdekes, hogy mi sajnáltuk és sirattuk őket, hogy szegények, milyen szörnyű nekik... Csak aztán hallottam, mi volt Lembergben. Soha olyan jó dolguk nem lesz, mint akkor volt. Ha nem volt francia pezsgő, az adjutánsukat napiparanccsal küldték Bécsbe, vagy Budapestre, és hadiszállítmány volt a pezsgő… Nemcsak pezsgőt fiam, nőket is így hozattak be maguknak… Á, az egész háborút csak azért csinálták, hogy bennünket, a feleségeket kijátszhassanak…
Ilonka nézte a kicsi, sovány, hervadt nőt, aztán tűnődve és kicsit ijedten maradt otthon. Annyi maradt a fülében, hogy: “ma már sokkal jobban lehet vigyázni egy férjre…” De hát hogy lehet?… Hát Imre nem úgy él, mintha oda volna a háborúban? Mit tud ő arról, mit csinál azon a különös csatatéren, ahol a napjait tölti. Csak amit éppen elmond. S hányszor van az az érzése, hogy még volna valami mondanivalója, de elhallgatja. Bizonyosan másképp beszél ezekről az éjjeli “munkákról”, ha egy férfival áll szóba, mint neki…
Ajhaj, hát még ha azt tudta volna, ami éppen ebben a pillanatban történik Imrével.
Imre vígan ment a villanyoson. Olyan víg volt, olyan könnyűnek érezte magát, de mikor leszállott az Andrássy út sarkánál, hogy a szerkesztőség felé gyalog menjen, hirtelen valami szorongás ütött belé. Nem is tudta, mi az.
Szembe jött vele egy képviselő, akit ismert. Bakáts. Későn látta meg, de annál nagyobbat köszönt neki. A képviselő igen kedvesen fogadta a köszönést és szervusszal emelte magasra a kezét.
Ez is újságíró volt, még ma is az - mondta magában, s utánanézett a képviselőnek, aki az Abbázia kávéházba sietett reggelizni, s ott tartotta a fogadóirodáját, odarendelte a feleket, mert a lakás kicsiny volt, s a feleségét nem akarta azzal zavarni, hogy szakadatlanul a választókkal kelljen találkoznia… Imre mosolygott magában; egyszer a képviselő az Otthonban elmesélte, hogy mi a választó… Bejön gyalog Kakucsról és protekciót kér… Ő nincs otthon, akkor a feleségét támadja meg alázatos könyörgésével, s villanyosra valót kér tőle, hogy haza tudjon menni…
Nem lehet valami nagyszerű dolga - elemezte magában -, már második cikluson van bent, és még mindig a régi háromszobás kis lakásban lakik… Van, aki ennyi idő alatt ezer holdat keresett… Nem írónak való ez a pálya…
Ahogy befordult balra, a sötét mellékutcába, ahol a szerkesztőség van egy másodrangú nyomdával kapcsolatban, az az ismeretlen szorongás folyton erősödött benne… Már tudta, mi a baja: az éjjeli telefon, hogy kiforszírozta a cikke megjelenését… A sárga táska titka nyomta…
Majd csak lesz valahogy - ütötte el a rossz érzést. Disznóság, hogy az embernek semmi önállósága nincs. Könnyű Ilonka előtt adni az urat… Pedig ez sem könnyű, mert kétlaki életet kell élnie… Mikor kint van az utcán, a városban, mindig függetlennek és valakinek érzi magát, csak akkor tudja meg, hogy milyen kuli, mikor a szerkesztőség felé közeledik. Mintha a bagnóba menne. Sohase lehet tudni, mi vár rá… Könnyű a cikket megírni… Írás közben mindig úgy érzi, hogy most valami remek dolgot csinált, és csak akkor sül ki a disznóság, ha a cikk megjelenik, s vagy kimaradt belőle valakinek a neve, vagy benne maradt valami, amit pedig ő maga is ki akart húzni… Ha egyéb nincs, a segédszerkesztő rajtakapja, hogy nem olvasott valamelyik nagy lapban ezt vagy azt, akkor aztán példátlan gorombán leteremti az öreg:
- Mi az kérem, maguk nem olvasnak lapot?… Pedig legalább annyit számon tarthatnának, hogy mivel maradtunk le… Zöldfülű majmok… Menjen kérem más pályára… Újságírónak ember kell, nem unalmas, podvás bürokrata…
Ahogy felment az emeletre, a szorongása egyre nőtt… Már sajnálta, hogy az éjszaka elragadtatta magát, és az Ilonka truccára betelefonált… Nem késett volna az a sárga táska holnapig sem. Az ilyenekre nagyon kényes a segédszerkesztő…
No, fene egye meg, kiordítja magát és túl leszünk rajta… De mi lesz, ha Sachsmiller már olvasta és valamiképp magára ismer… Összeráncolt szemöldökkel gondolkozott azon, hogy magára ismerhet-e?… Hat persze, föltétlenül… Még a New York bárt is megírta benne… És a sárga táska… ezt nem lehet fel nem ismerni… A kaszírnő… éjfél után… ahogy gyalog ment a Valéria kávéházig…
Nevetett: ezt megcsináltam… az a szerencse, hogy az olvasó az egy marha, az olvasó nem ismer magára… Ajaj, de hátha mégse marha, és magára ismer? - szorongott belülről.
Mikor a kabátját felakasztotta, Bor szólt hozzá.
- Az öreg már kétszer is keresett.
- Engem? - mondta ártatlan arccal - mért.
- Csak eredj be, emberevő kedvében van.
- Nagyon be vagyok gyulladva - vetette oda könnyelműen, de érezte, hogy az arca pirosodik, s a keze megremeg… A gyomrában is kóválygást érzett, ha izgalma volt, mindig a beleiben érezte meg először; valaki egyszer magyarázta, hogy a bélfodrok a legérzékenyebbek az izgalomra…
Megnézte, mi van az asztalára kikészítve, de semmi se volt. Erre cigarettára gyújtott, hogy egy kis önuralomra tegyen szert, s mint akinek semmi sem nyomja a lelkiismeretét, belépett a szerkesztő ajtaján. Az a reggeli lapokat nézte s mikor őt megpillantotta, elfordította a szemét.
- Mondja kérem, mi volt az a cikk, amit maga becsempészett a lapba?
- Bocsánat, szerkesztő úr, vállalom érte a felelősséget.
- Igen?… Hát a maga felelősségére… Egyáltalán hogy képzeli maga ezt a felelősséget?
- Megengedi szerkesztő úr, hogy elmondjam?
- Nem engedem, kérem. Semmi közöm hozzá. Ez még nem történt meg. És míg én ezen a helyen vagyok, nem is fog megtörténni, arra esküszöm magának.
Evvel mintha szándékosan paprikázta volna fel magát, nagyot káromkodott:
- A kutyateremtésit, mi van itt?… Az urak nagyon elbízták magukat, de esküszöm, meg fogják ütni a bokájukat… Mi ez a lap? Szemétdomb, akárki beleköphet, akárki belerakhatja a maga szemetjét?… Hallgasson kérem, nem vagyok kíváncsi semmire… Itt példát kell statuálni.
Imre azt sem tudta, jobb lábára álljon-e vagy balra. Csak állott hát, mint akibe a mennykő belecsapott.
- De szerkesztő úr, igazán nevetséges…
- Mi nevetséges? Az, hogy a lapot kompromittálja?… Egyáltalán hallgasson kérem, s menjen előlem. Várja meg, míg megkapja a döntést.
Imre kitámolygott a szobából. A másik szobában ketten voltak, mert délelőtt nincs szerkesztőség, csak a riportereknek kell bejönni s akinek valami aktuális dolga van.
A közgazdász, akivel nem volt beszélő viszonyban, Schmiedner, intett neki, aztán kiment vele a folyosóra, de úgy, hogy feltűnő ne legyen, hogy beszélgetnek.
- Mondja, Vigh, magának éppen Sachsmillerrel kellett kikezdeni?
- Mért? - kérdezte elfakulva.
- Maga szerencsétlen, hát nem tudja, hogy a lap kölcsöne a Sachsmiller jóakaratától függ?
Imre azt hitte, elsüllyed.
A kollégája dörmögve mondta:
- Nem tudok semmit, csak valamit hallottam félfüllel, hogy Sachsmiller a főszerkesztővel beszélt és annak a fejét követeli, aki a sárga táskát írta.
Imre lángvörösen arra gondolt, hogy a színházba menéssel baj lesz, már alig kap előleget, pedig öt pengőt akart kivágni.
Schmiedner félreértette, s azt hitte, hogy a hallgatása beismerés.
- Á, nem lesz ebből semmi - mondta, mint egy sógor, aki vigasztalja a bajba esett öcsköst. - A főszerkesztő úr nem engedi, hogy kitekerjék a munkatársa nyakát. Ő megvédi az embereit.
Imre csak most eszmélt fel. Micsoda állat ő, hogy még öt pengőről álmodik… Hiszen ezek valami bajt akarnak csinálni… Csak nézett hát hullaszemekkel a közgazdaságira, aki a legaljasabb volt egész Budapesten, olyan vágó, amilyen nincs több… Nyílt telefonon zsarolt… Bemondta, hogy tördelésre megy a cikk… S a cikk sohasem jelent meg… Ő ezt az egy embert utálta szívéből összes kollégái közt, s most ez a főszerkesztő úr segítségét ígéri?… - De hisz akkor itt vége mindennek.
A főszerkesztő úr megvédi az embereit… Ennél nagyobb abszurdumot Közép-Európában nem mondtak az utolsó tíz évben.
Éppen rá akart reccsenteni, mikor Schmiedner sarkon fordult s elment a klozettba.
Odavaló vagy - mondta magában a legnagyobb megvetéssel. Visszament a szobájába s keservesen szívta a cigarettáját. Minden szobából nyílt ajtó a folyosóra, így nem látta, hogy Schmiedner mikor ment be a segédszerkesztőhöz.
- Kérem - mondta közönyösen -, ez a barom tényleg Sachsmillerre pályázik.
A segédszerkesztő vállat vont. Mi köze hozzá. Egész dühe úgyis csak műdüh volt. Igaz, hogy butaság és veszélyes dolog, de ez az egész cikkügy nem rontotta le Imre iránt való jóakaratát. Nem is avatták bele pontosan a dologba, hogy miről van szó. Neki kötelessége ordítani, ennyi az egész.
A főszerkesztő kiszólt a másik szobából:
- Schmiedner.
A közgazdász bement.
- Kérlek - mondta fesztelenül a főszerkesztőnek; ő volt az egyetlen, aki tegeződött vele, mert annak idején ő közvetítette az egész lapot, s idejében biztosította magának a kivételes helyzetet azzal, hogy tegezésre kényszerítette a vidéki szatócsot, aki a fejébe vette, hogy a sógora szerkesztői módszerével budapesti laptulajdonos lesz -, kérlek, a dolog roppant egyszerű, ez a marha tényleg Sachsmillerre pályázik.
A főszerkesztő meglepően cinikusan vette tudomásul. Neki más gondja volt.
- Most újra beszéltem vele, s azt mondtam neki, hogy az alaknak hathónapi végkielégítés jár és ötszáz pengő a fizetése. Figyelmesen nézett a közgazdasági rovatvezető arcába.
- Szerény voltál, kérlek alássan. Nagyon szerény voltál.
A főszerkesztő, aki már kiszámította, hogy az üzleten menynyit keres, és aki sose volt abszolút hazardőr, olyan fintort vágott, ami tökéletesen jellemezte az egész életét.
A Főszerkesztő Úr, polgári nevén Kádár Jenő kormányfőtanácsos, egy életet áldozott rá, hogy eredeti nevét elfeledtesse. Emiatt borotválta le a szakállt, mikor rájött, hogy nagyon zsidóssá teszi, akármit csinál, akár hegyesre s franciásra hagyja, akár négyszögletesre nyíratja, akár az utolsó szerencsétlen vállalkozással, középen kiborotváltatja s bankárfejet csinál. Ezzel lett a legkomikusabb, hát egyszerűen leborotváltatta s ráadásnak mindjárt ki is keresztelkedett.
Hiába volt minden.
Most az arca nyugalmi állapotban egy angol lordéra emlékeztetett, de a legcsekélyebb felindulásban - s minden pillanatban fel tudott dühödni - megint csak zsidós volt. Mennyi bajt okozott neki ez az arc. Emiatt hagyta ott a pataki kollégiumot a negyedik után, ezért ment be az apja fűszerüzletébe Tarcalon. Ezért lett malomtulajdonos és ezért adta el a malmot, mikor belátta, hogy a szabolcsi dzsentri leül mellé, de összes kártyaadósságát vele fizetteti ki. Hirtelen vállalkozással a nagy tőzsdei konjunktúra idején egy pillanatban, a Kék Madárnak egy előadása alatt megvette a Pesti Életet, aztán eladta a malmát, és lett belőle a Budapesti szellemi élet központja.
Schmiedner óvakodott, hogy nevessen a főszerkesztő úr grimaszán; neki úgyis mindegy volt, hogy mit keres, mit nem keres, neki abból egy fillér províziója nem volt.
- No kérlek szépen, ha te meg vagy elégedve vele, akkor azt mondom: gavallér vagy és megvan… Én csak annyit teszek hozzá, hogy ennek a Sachsmillernek csupa ilyen dolgai vannak. Én már régen mondom neked, hogy egyszer csak le fogják csípni. Egy biztos, az, hogy a legszemérmetlenebb valutasíbolással táplálja a “kötvényakciót”.
- A kötvényakció a legnagyobb üzlet - mondta rá meggyőződéssel a főszerkesztő.
- Szó sincs róla, csak nem neki való.
A főszerkesztő a távolba nézett. Soká némán csámcsogott, s nem tudta, elárulja vagy ne, hogy legvérmesebb reménye, hogy belekapcsolódhasson ebbe az akcióba. Nagyon örült, hogy a dolog így fordult, s most esetleg megnyílik a lehetőség, hogy ne csak mint lap szolgálhassa ki az “akciót”, hanem belső tag lehessen benne.
- Ez az - mondta -, ez az. Minek fog bele egy ilyen abszolút unintelligens ember egy ilyen nagy dologba… Ő maga akarja a sárga táskájával hurcolni a részvényeket és a valutákat oda és vissza?
Az arcának minden idege remegett. Ő már régen végiggondolta ezt a dolgot. Az unokaöccse zürichi bankár, annak az útján sokkal jobban le lehetne bonyolítani az egész valutaspekulációt. Nyitnak egymásnál számlát, és a gyerek ügyes… pénz van… Kereslet van… Arról van szó, hogy a leesett államkötvényekkel kifizeti a nagy gazdaadósságokat…
- Lap van… - mondta hangosan, elszólva magát. Schmiedner gyanakodva nézett a főnökére. Úgy gondolta, hogy most kitalált valamit. Míg ők ott egymást körülmanővrírozták, azalatt Ilonka édesen és szórakozottan dúdolt a kis lakásban. Szegényke, ha ezt mind látta volna akkor nem azon törné a fejét, hogy hogyan is lehetne a férjecskét ellenőrizni, hanem átadná magát a legmélyebb kétségbeesésnek. Ezért jó az, hogy az élet úgy rendezi a dolgokat, hogy az áldozatok sohasem tudják, mi fenyegeti őket.
Imre csak két szobával van odább a vésztől, s épp olyan kevéssé látja a helyzetet. El sem tudja képzelni, hogy az állásáról van szó, ezért egész nyugodtan nevet Borgödrin, aki két pengőt kér tőle kölcsön.
- Öregem, ha nekem két pengőm volna, akkor én ma nem cserélnék Cónixszal.
Megijed, hogy a gúnynevet kiejti. Isten ments, ha a főszerkesztő asztalán egy olyan készülék volna felszerelve, hogy minden szobából minden szót meghallhat. Pedig ez ma már tisztán technikai kérdés...
Ellenben a főszerkesztő ravaszul kapott azon, hogy a párnázott ajtón keresztül is behallatszott a segédszerkesztő ordítása. Idegessé tette ez az ordítás, ami azt jelentette, hogy hiába minden vagyona s hatalma, ezeknek a firkászoknak nem imponál. A legszemtelenebbül fumigálják… igaz, hogy mikor kedélyes volt, éppen úgy megengedett magával szemben minden tiszteletlenséget, mint ahogy a tarcali malomban megszokta, hogy a parasztok is szemébe ugassanak.
- Hát nincs? - mondta zsidósan.
- No nincs - felelt Schmiedner -, majd nincs!
De magában arra gondolt, hogy a háta megett ez valami piszkos dolgot akar csinálni. Már ez is szemtelenség, hogy egy főszerkesztő saját kezűleg intéz el egy ilyen ügyet, mint a kidobott újságíró kártérítése. Mért nem adta neki, hogy intézze el, hogy ő is kereshessen valamit. De persze arra nincs szíve, inkább bepiszkítja magát. A szeme kiugrana egy fillérért...
- Majd csak eltussolják - vigasztalja magát odakint Imre s cigarettára gyújt, hogy a füstölgő aggodalmat elhessentse magától. Az az egy izgatja, hogy az idő telik, a segédszerkesztő nem hívja be s nem kergeti ide vagy oda, munkára. Pedig soha oly szívesen nem szaladt, mint amilyen lelkesen futna most.
