Georg Trakl  (1887. 02. 03. Salzburg - 1914. 11. 03. Krakkó) 

Osztrák költő, a békeidők dekadens gyermeke a Monarchia költészetében. Fiatalon élt és alkotott mint Rimbaud, pszichonauta volt, mint Freud vagy a mi Csáth Gézánk.  A szemérmes irodalomtörténetek drogról és vérfertőzésről beszélnek. Trakl szere a kokain volt, gyógyszernek minősült, és 100 éve lelkifurdalás nélkül élt vele akinek jutott belőle. Húga neve Grete Trakl, a testvérpár érzéseiről talán csak néhány sor mesél.

Trakl költészetét expresszionistának tartják, noha inkább a Szer tudatállapotának angyalhangú szerzője volt. "Gyógyszerésznek tanult, majd az első világháború borzalmai elméjét megzavarták, a grodeki csata idején öngyilkosságot kísérelt meg – aztán a kórházban kideríthetetlen körülmények között mérgezés áldozata lett." 

                                Gyerekkor      

Füstösre ért a bodza: kék barlangja homályán

aludt a gyermekkor. A tűnt ösvényen,

ahol rőten suttog a vad fű,

most tünődik az ág. A lombsusogás

úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.

Szelíd a rigó szava Hallgatagon

                  megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.

Egy kék pillanat már csak a lélek.

Félénk vad bukkan elő a fák közül és

távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.

Most hívőbben ismered a homályos évek titkát,

a magányos őszt, szobák hüvössét;

és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.

Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig

meghat az omladozó temető, ha látod a dombon,

legendák érintik a szíved; de néha felderül a lélek,

hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.

                                  (Radnóti Miklós fordítása)

A szívem este

Este hallani, bőregerek visongnak,

két fekete mén szökdel a réten,

a rőt jávorfa zúg.

A vándor előtt fölbukkan a csárda az úton.

Remekül ízlik az újbor és a dió,

remek: részegen dülöngélni a derengő erdőn.

Fekete lombon fájó harangszó kondul át,

az arcra harmat szitál.

/Ford.: Rónay György/

Helian

A szellem magányos napjaiban

szép menni a napsütésben

a nyár sárga falainál

Halkan zengnek a fűben a léptek; de a szürke

márványban Pán fia egyre csak alszik.

A teraszon este barna bortól

megmámorosodtunk.

Rőten izzik az őszibarack a lombban;

szelíd szonáta, vidám, kacagás.

Szép az éjszaka csöndje.

Sötét mezőn

pásztorokkal találkozunk és fehér csillagokkal.

Ha megjön az ősz,

józan ragyogása ligetben.

Megbékélve megyünk a vörös falaknál,

elkerekült szem nézi a madarak vonulását.

Este urnákba hull a fehér víz.

Kopár gallyak közt ünnepi égbolt.

Tiszta kezében a földmíves bort és

kenyeret hoz,

s békén érik az alma, a körte napos kamarában.

Ó, a kedves halottak arca milyen komoly!

De a tiszta nézés eltölti örömmel a lelket.

Hatalmas a feldúlt kertben a hallgatás, 

mikor az ifju novícius fejére barna

lombkoszorút fon, 

jeges aranyat kortyol a szája.

Kéklő vizek korát érinti kezével,

vagy a nővérek gyolcs-arcát a hideg éjben.

Szép, összhangos a nyájas hajlékhoz vezető út, 

magány borul rá és a juharfa zugára,

szól még ott tán a rigó is.

Szép az ember s tündöklő a homályban, 

ha mozdul a karja, a lába s elámul,

s bíbor barlangjában lassan fordul a szempár.

Vecsernyekor az idegent elnyeli a fekete romlás 

korhadt ágak alatt, lepraheges falaknál, 

hol a szent testvér járt valamikor,

s tébolya édes hárfazenéje nyűgözte.

Ó, milyen magányosan hal el az esteli szél! 

Halálba horgad a fő az olajfa homályán.

Megrendítő a fajta pusztulása.

A néző szeme megtelik ezen az órán 

csillagai aranyával.

Egy elnémult harangjátékot elnyel az este, 

leomolnak a fekete falak a téren,

imára hív a halott katona.

Sápadt angyal,

belép a fiú a puszta atyai házba.

Nővérei messzire mentek ősz öregekhez. 

Éjjel  a tornác boltja alatt lelt rájuk az alvó, 

hazatértek szomorú zarándokutakról.

Ó, a hajuk sár és féreg lepte gubanca, 

mikor ezüstös lába tiporja,

s ők holtan kilépnek a puszta szobákból.

Ó, ti zsolozsmák a tüzes éjféli esőben,

mikor a szelíd szemeket csalánnal verik a szolgák, 

s a bodza gyermeki fürtjei

az üres sírboltra ámulva hajolnak.

Elsárgult holdak lassan gurulnak 

az ifjú lázlepedőin,

mielőtt a tél csendjére hallgat.

Fenséges sors tűnődik a Kedronon lefelé, 

ahol a cédrus, puha teremtmény, 

az Atya kék szemöldje alatt kibomlik, 

éjszaka a legelőn egy pásztor tereli nyáját. 

Vagy felkiált álmában az alvó,

mikor egy ércangyal lép az ember elé a ligetben, 

s szent husa izzó roston enyészik.

A sárviskókat bíbor szőlő indázza körül, 

zengő kévéi a megsárgult gabonának, 

méhzümmögés, darvak vonulása. 

Feltámadottak járnak a sziklaösvényeken este.

Bélpoklosok fekete vizekbe néznek, 

vagy sírva kitárják sárfoltozta ruhájuk 

a rózsaszinű halom balzsamos szelének.

Az éj utcáin karcsu leányok tapogatóznak, 

keresik szerelmes pásztorukat.

Szombaton szelíd ének zendül a házikókban.

A fiút is idézze vissza az ének,

tébolyát, a fehér szemöldökét s a halálát,

porladót, aki kéken felnyitja szemét. 

Ó, milyen szomorú találkozás ez!

A téboly lépcsőin fekete szobákban,

a tárt ajtó alatt az öregek árnya,

mikor Helian lelke nézi magát a rózsaszínű 

tükörben, 

s hó és pokolvar hull le a homlokáról.

A falakon kialudtak a csillagok már 

s fehér formái a fénynek.

Síri csontváz támad a szőnyeg alól, 

roskadt keresztek csöndje a dombon, 

tömjén édes illata bíbor éji szelekben.

Ó, ti megtört szemek fekete üregekben, 

mikor az unoka szelíd elborulásban

a komorabb végen egyedül eltűnődik,

s kék szemhéját a szótlan isten lecsukja fölötte.

(Fordította: Lator László)

A Nap

- A sárga Nap mindennap feljön a domb fölé.

Szép az erdő, a zordon állat,

Az ember: a vadász is, a pásztor is.

Zöld tavában vörösen bukkan fel a hal.

A kerek ég alatt

Halkan siklik a halász kék csónakán.

Lassan érik a fürt, a mag:

Mire csöndes nyugovóra tér a nappal,

Jó és gonosz elvégeztetett.

Éjszaka fölveti halkan

Súlyos pilláit a vándor.

Sötét szakadékból tör fel a Nap.

(fordító: Dsida Jenő)

ROMLÁS 

Ha békét búgnak a a harangok este,

a madarak röptét úgy elcsodálom;

zarándok-sorban húznak át a tájon,

az őszi tiszta meszszeségbe veszve.

Kószálok a sötétlő kerti mélyen

s álmodozom: derűsebb sorsu szárnyak! –

Talán az óra-mutatók is állnak - 

a felhők fölött útjuk így kisérem.

S megrezzenek: a romlás szele jár a

tar fák közt, sír a fütytye csöpp rigónak.

Rőt lomb fut a rács rozsdálló vasára,

s – a fakó gyerekek haláltánca rozant

és sötét kút körül – a szél szavára

fázós, kék őszirózsák hajladoznak. 

(ford. Kardos László)