Előző rész , Móriczról

17.

Gizi néni alig ért haza, ott volt nála Schultheiszné.

- Gizi drágám, lehet azokról a jegyekről beszélni?

- Oh, kedves. Annak befellegzett. Az újságíróék már másképp intézkedtek.

Schultheiszné roppant megijedt, s mingyárt el is csüggedt, mert szokott könnyelműségében, mikor az imént már itt járt s az ablakot csukva találta, ellenben Flemmingnénél ajtó, ablak tárva volt, s a nagytakarítás miatt maga Flemmingné is feltűnt, azonnal beszólt neki, be is ment és mintha semmi se történt volna, nagy jókedvvel meghívta őket estére színházba.

- Négy darab elsőrendű zsöllye - újságolta, s Flemmingné olyan boldogan fogadta, hogy csak­nem sikoltott örömében. A kis gyárosné, aki egész életében el volt kényeztetve, s boldog volt, hogy nincs ellensége, egész éjjel nyugtalan volt, hogy az ura számlát küldött a tanácsoséknak. Össze is veszett az urával, hogy lehetett olyan tapintatlan, hogy rögtön számlát küldött: “Maga igazán nincs tekintettel semmire - mondta neki -, ez az egy barátunk van a házban és ezeket is elvadítja.”

- Nem lesz az olyan veszedelmes - mondta Flemming -, úgyse fizetik meg.

- Akkor meg pláne minek? - csapkodott az asszonyka, s berzenkedett, mint egy madár.

És ebben igaza is volt, állapította meg az ura. Mert Schultheisz ugyan sohase tett neki semmit, de egy magas állású hivatalnok mint ellenség, éppen egy olyan kényes ügyosztályban, nem jó gondolat. Bár ez olyan ember, hogyha nem használt, nem is fog ártani, de azért nem jó az ördögöt a falra festeni.

Ez volt az oka, hogy a felesége most olyan kitörő örömmel fogadta a méltóságos szom­szédasszonyt az ajánlatával. Belekarolt, becipelte a szobába, leültette, csacsogott és csevegett, a zongorához ült és kuplét énekelt neki. Füle hallatára telefonált jobbra-balra s két barátnőjét hívta meg. Mindenik milliomos, de mindenik el volt ragadtatva az ingyenjegytől.

És most nincs jegy.

- Hogy egyiküknek sem kellett ők maguk mennek el, meghívták egy rokonukat, egy háztulaj­donosnőt. Már nem vonhatják vissza… Hiszen én is fel tudnám már használni, mert az uram…

Hirtelen megállott, szórakozottságában el is felejtette, hogy Schultheisznével még sose beszélt az uráról, s most gondolkodóba esett, mit és mennyit mondjon el neki. - Az uramhoz elment a kisebbik lányom az este, és pénzt kapott tőle, hogy menjenek színházba… És most nincs jegy.

Schultheiszné elnevette magát.

- Cifra nyomorúság - mondta, mert csak most értette meg tisztán, hogy ő is csak azért jutott a felajánlott jegyekhez, mert Véghelyéknek sem volt pénzük rá…

- Az uram is szegény, annak is nehéz - mondta zavartan Véghelyné, hogy így bepillantást enge­dett az élete nagy titkába -, tele van adóssággal, s az ezredesi nyugdíj… Mi az egy gavallér­nak…

Schultheiszné felnevetett.

- Jól meg vagyunk mi áldva ezekkel az emberekkel - mondta. - Az én uram bizony nem költ saját magára egy fölösleges fillért sem, s mit érek vele.

- A mi sorsunk a férj… - mondta Véghelyné - igazán nem csodálkozom, ha a mai lányok nem is gondolnak a férjhezmenésre, vagy nem úgy, mint mi annak idején… Ha visszagondolok, a mi életünk annak idején az ábránd volt… Csináltuk a kalotaszegi varrottasokat, s a selyem minden öltésébe egy-egy álmot hímeztünk bele…

- Te is kalotaszegit csináltál? Én is…

- Igen. Miliőt, ott tanultam meg a kézimunkát, bár sohase tanultam volna meg, akkor most nem csinálnám éjjel-nappal...

Schultheiszné körültekintett, s meglátta a kirakott kézimunkaanyagot, a sok selymet és vásznat. Rögtön megértette, hogy kézimunkaüzletbe dolgozik, s szinte egy kis irigységgel nézett rá.

- És mondd csak, fizetnek érte valamit?

- Á, dehogy fizetnek, nem érdemes csinálni. Oly keveset fizetnek, és azonfelül azt is egyre kevesebbet adnak ki. Most is, mikor tegnap bevittem a kész munkát, egyik jelentkezőt a másik után utasították el - mondta óvatosan, hogy Schultheisznénak eszébe ne jusson a protekcióját kérni, hogy juttassa be…

- Nekem ma is megvannak a régi miliőim, de a lányok már nem tűrik, most nem divat, hát elraktam őket szépen a fiókokba… Még a nagy ágyterítőket sem bírták elviselni s addig könyörögtek, hogy tegyem el, hogy azokat is elraktam.

- Ágyterítő?… Én is csináltam fehér pamutból, szép sima kötés, azt nagyon szerettem csinálni, nyugodt, ábrándos munka, az ember oda sem néz, s azon gondolkodik, amin akar.

- És min gondolkoztunk… Azon, hogy ki is lesz az a boldogtalan, aki feleségül vesz - nevetett Schultheiszné.

- Igen… És milyen szép fiúk voltak abban az időben… Hány kérőm volt… S az ember nem tudta, melyiket válassza… Hát én mondhatom, beleválasztottam; akárkihez mentem volna, senki mellett ilyen boldogtalan életem nem lett volna… De hiába, ma is azt mondom, az uram volt a legszebb és legkecsegtetőbb… Huszártiszt volt…

Schultheiszné nagyot nevetett:

- És az enyém miniszteriális… Mindenki irigyelt, hogy Pestre kerülök… Az igaz, olyan szolid s megbízható jellem volt, hogy a szüleim is ennek örültek legjobban. Úgy gondolták, hogy mellette abszolút biztos lesz az életem… Az igaz, ha normális idők volnának, akkor ma leg­alább ezer pengő volna a fizetése, s még amellett mellékkereset… Még két éve vadászterületet tartott, benne volt egy vadásztársaságban: ez hiányzik neki a legjobban, hogy nem gyalogolhat a puskával a vállán minden vasárnap a mezőkön…

- Óh, a régi élet, a régi álmok, a régi stílus… Édesatyámnak földbirtoka volt, s a mienk volt a kisvárosban a nagyvendéglő… De nem ő maga gyakorolta, hanem mindig kiadta bérbe, és dűlt a pénz...

- Atyámnak is birtoka volt - ömledezett Schultheiszné -, a Böszörményi-birtok híres volt. Neki voltak a legszebb lovai… Ezen is ment el minden, a lovakon… Ma már a lótartás luxus. Ma már minden az autó. És ő ragaszkodott hozzá…

- A gyermekeinknek fogalmuk sincs szegényeknek arról, mi is az élet. Mi a szép élet. Hogy élnek ők ezen a Pesten. Csipkerózsikák, bezárva, mint a tömlöcbe, sejtelmük sincs arról, hogy másképp is lehet élni. Csak ha kinézek ezen az ablakon, és visszagondolok arra, hogy nálunk az ablak a főtérre nézett, ott volt a piac a Szentháromság téren. Ha egy bricska feltűnt, már kacagtunk, vendég jön.

- Mindenki ismerte egymást, mindenki jóbarát volt. És itt úgy élünk, mint a számkivetettek.

- Az uram apja alispán volt, alispán-család volt, minden őse alispán, ki hitte volna, hogy idejutok, kézimunkázni, ah istenem.

- Most mit csináljak a lányaimmal, mondd meg. Mi a jövőjük, szegényeknek?

- És az enyéim?

- S olyan szép lányok.

- A tieid is, szívem.

- Házasságról még álmodni sem lehet. A mai fiatalembereknek se állása, se jövője. Harminc­évesek, még nincsenek állásban. Végzett technikus harminckét éves, még nem keresett egy fillért sem, abban az időben harminckét éves ember már vezetőállásban volt, már szinte öreg­ember számba ment.

- És ez így marad?

- Így, Gizi, nincs itt semmi kilátás semmire.

- Mert az ember ugye szívesen tűr, ha a gyermekeinek jobb jövőt remélhet, de így?

- Nincs más, mint taníttatni, de ha a fiúk se kapnak állást, hol kapnak a lányok? Még neked jó, a színészetnél hamarabb érhetnek el sikert, de mit gondoljak én, az én szegény gyermekeimről?

Végre Schultheiszné felállott s elment, várja a házimunka, ami azért ugyanúgy megvan, mint más időkben, vagy még súlyosabb, hiszen magának kell végeznie olyan munkát is, amit más időkben a személyzet végzett volna el.

Mikor a Flemmingék ajtaja előtt elment, újabb erővel csapott rá az ijedtség, most mit csináljon? Honnan vegye a négy darab elsőrendű zsöllyét? Ha egyszer megígérte, meg kell adni…

- Bolyka fiam, borzasztó baj van, nincs színházjegy s Flemmingnének már meg is ígértem.

Bolyka egy pillanat alatt feltalálta magát.

- Telefonálok apának, hogy vegye meg. Ő negyven százalékkal kapja.

Az anyja tűnődve nézett maga elé. Most az urát belevonja a dologba? Hogy újra hallja a kifogásokat? A megjegyzéseket? Azt nem bírja elviselni.

- Nem fiam. Elmégy a színházhoz és megveszed a jegyeket. Elővette a pénzt. A huszonöt pengő már nem volt meg, mert kifizette a házmestert. Egy ötvenpengőst adott oda.

- Vedd meg fiam, jó az Isten. Majd csak segít. Szégyenben nem maradhatok.

Most igazán Böszörményi volt. Úgy tett, ahogy apja tett volna. Inkább tönkrement, mint valaki előtt szégyenbe maradni. Magával hozta a múltat s az ember attól nem tud szabadulni, amit gyer­mekkorában a család szelleme belénevelt. Apja is azon ment tönkre, hogy könnyelmű ígéreteket tett és férfiasan váltotta be. Váltók, zsirálások, ajándékok, és könnyelmű helyt­állások…

Ugyanekkor Véghelyné hasonló lelkiállapotban volt: az ősi szellem támadt életre nála is.

Ugyanis vendége volt: az ezüsthajú lakó.

Nagyon meg volt lepve, mikor bekopogott s meg is ijedt, mert attól félt, hogy felmond.

- Szabad, méltóságos asszony?

Ettől újra zavarba jött.

Honnan tudja, hogy méltóságos? Ő senkinek sem mondta meg, mert röstellte, hogy ezzel a címmel így él.

- Parancsoljon kérem.

A lakó szertartásosan leült, ami nem volt könnyű dolog, mert először helyet kellett csinálni. Minden szék tele volt rakva holmikkal.

Várakozóan nézett lakójára, aki csöndesen és végtelenül úri előzékenységgel, meghajolva állott előtte.

- Méltóságos asszony, tegnap délután szerencsém volt megismerkedni a kislányával.

Véghelyné elpirult. Cincire gondolt, aki szelességével mindenkibe bele tudott kötni.

- Cikával, ha szabad így nevezni.

- Cikával?

- Igen.

- És hol ismerkedtek meg?

- Az előszobában… Egy pohár vízért voltam a konyhában.

- Óh - mondta Véghelyné ijedten -, mindig elfelejtek friss vizet bekészíteni.

- Semmi - mosolygott a lakó. - Mikor kiléptem, éppen akkor csukta be az ajtót méltóságos asszony után, s elég vakmerő voltam megszólítani.

Véghelyné nem bírta kitalálni, mit akarhat.

- Igen.

- Igazán csak pár szót beszélhettem vele, de a kisasszony ártatlan kedvességével végtelenül meghatott s elárulta, hogy ma színházba készülnek…

- Már nem aktuális - mondta nagy zavarban Véghelyné. Úgy volt, igen, hogy négy darab jegyet kapunk egy ismerősünktől, de mivel tegnap nem reflektáltunk a jegyekre, másoknak adták…

A lakó mosolygott:

- Én bátor voltam… megkérni a Cikát… hogy negyediknek fogadjanak el... És most engedje meg méltóságos asszony, hogy hadd ajánljam fel én a színházjegyeket…

Véghelyné nagy zavarban volt.

- Nem tudom, kérem…

- Ne méltóztassék visszautasítani, én ugyanis sokkal közelebb állok a családhoz, mint gondolni méltóztatik… A harctéren egy ideig az ezredes úr alatt szolgáltam… Akkor ő még százados volt és én hadnagy… Egy ízben a százados úr az életemet mentette meg azzal, hogy futár­szolgálatra küldött ki, mikor olcsó volt a halál… Ezt én neki sohase fogom elfelejteni, míg élek… Összes társaim elestek, s én itt vagyok…

Véghelyné meghatva nézett a lakójára.

- Ilyen véletlen - mondta.

- Tehát el méltóztatik fogadni a tiszteletteljes meghívásomat?

- Köszönöm, de…

- Semmi de. Semmi de. Ez el is van intézve… Mozdulatot tett, mintha távozni akarna.

- Ne siessen, kérem.

A lakó visszaült.

- No és maga ezekben a rossz időkben meg tudja venni azt a négy jegyet? - tréfált Véghelyné.

- Kérem. Nem dicsekedhetem ugyan én sem szédítő anyagi viszonyokkal, de hát ott még nem tartok, hogy… Ezerkétszáz holdam van.

- Ó. És...

- Igen: és ez elég nagy teher. Kivált most, hogy válok a feleségemtől, hiszen ezt említettem is a méltóságos asszonynak, mikor a szobát kivettem. Nem is tudom, mért voltam oly közlékeny, megéreztem, hogy ez az illő… Tudniillik ezzel azt akartam jelezni akkor, hogy a szobakivétel nem lehet hosszú időre szóló, csak addig, míg lezajlik ez az intermezzó.

A magas férfinak meleg bariton hangja dübörögve duruzsolt a kis szobában, mintha erőszakkal fogná egy oroszlán dörmögőre a hangját.

- A birtokom Kapuházán van. A legjobb földek, a legszebb adósságok. Az a fonák ambícióm volt, mikor ez volt a divat, hogy mintagazdaságot rendezek be. Nagyon is beinstruáltam, s most az akkori minden mázsa búzát érő kölcsönért körülbelül egy vagont kell fizetnem.

- Igen. Hallom, így megy ma a gazdálkodás.

- Áh. Kétezer pengőért ötvenezer pengő ára családi ékszert kellett zálogba adnom. Rettenetes viszonyok ezek, méltóságos asszonyom.

- Kapuháza - mondta Véghelyné -, nem ismeri ott a Soltészokat?

- Hogyne... Soltész Józsi bátyám a legnagyobb jóakaró barátom.

- Apám unokaöccse.

- Méltóságos asszony Soltész-lány?

- Igen. Soltész Gizi volnék, ha igaz még.

- De hiszen ez remek. El vagyok ragadtatva.

- És mit csinál Pesten?

- Várok… Vívok… Kijárok vívni a Ludovikába. Azért volt nekem annyira megfelelő ez a szoba, mert közel van az Akadémiához. Ott sok barátom van. Magam is ludovikás voltam, de a háború után elmentem gazdálkodni.

- S ki a felesége?

- A feleségem?… Bindner-lány.

- A hercegi jószágigazgató…

- Lánya… Igen. Hát szegények ők is tönkrementek az apja halála után. Nem maradt semmi, ellenben olyan nagy igényekkel nevelték, hogy abból nem akar engedni s így állandó torzsal­kodás volt köztünk… Én le akartam építeni az életet, ő azt mondta, inkább levonja a konzek­venciákat… A dolog elmérgesedett… Ő egyre hidegebb lett. Úton-útfélen juxot csinált belőle, hogy azt kérdezte idegenek előtt, mit fizetek, ha hajlandó elválni tőlem… Erre aztán teljesen megfagytam… Bizonyos nem szép dolgok is kiderültek… Szóval most már én lelkileg teljesen szabad vagyok… és csak idő kérdése, hogy a törvény is szentesítse…

Véghelyné hallgatott. Erős dilemma előtt állott, hogy elfogadja-e egy válófélben levő úrnak a színházjegy ajánlatát.

A lakó is elhallgatott.

- Az ezredes úr végtelen bájos ember volt. Végtelen könnyelműen bájos ember - mondta aztán.

- Könnyelműen, ugye.

- Neki nem számított semmi, sem élet, sem halál. A subalternekért életre-halálra kész, de semmi sem számított neki.

- Semmi sem számít neki.

- Ilyen a természete, de különben aranyos ember.

- Igen.

- És a kislánya, a Cika, egészen az apja.

- Inkább a kisebbik.

- Azt még nincs szerencsém ismerni… De a Cika, kérem méltóságos asszony… a földre szállott angyal.

- Nem ítélheti meg ilyen gyorsan.

- De igen. Én nem vagyok túlzó ember, sem könnyen hevülő. De kénytelen vagyok bevallani, hogy… elfeledhetetlen benyomást gyakorolt rám tegnap.

Véghelyné fájdalmasan mosolygott.

- Az a pár perc a sötét előszobában annyira hatott magára? A férfi habozás nélkül mondta:

- Igen.

- Akkor maga csodálatos ember, mert valóban úgy van. A lányom nagyon komoly.

- Óh, igen. És nagyon szép.

- A szépség az csak külsőség… De a lelke.

- Igen. A lelke.

- Komoly, megközelíthetetlen, egyszerű, ártatlan gyermek.

- Igen. Ártatlan. Ez a jó szó, méltóságos asszony.

Véghelyné már sokallta az elvesztegetett időt, elővette a kézimunkáját és csöndesen hozzá­fogott dolgozni, ahogy szokott.

- A szőkesége, az valami angyalian csodálatos.

- Felgyújtották a lámpát? Az előszobában?

- Óh, hogyne.

- És soká beszélgettek?

- Nem… talán egy negyedórát… De egy életre elbűvölt… egész éjjel nem bírtam elaludni, folyton ő volt az eszemben… Soká sétáltam az utcán. Emberek közé menni nem volt kedvem, csak magamban jártam. Folyton azon gondolkoztam, hogy ez a Budapest, ez a szörnyű bűn­fészek, hogy ez mennyire nem való egy ilyen hamvasan ártatlan kislánynak. Ez nem keret, méltóságos asszony… Nem szabad engedni, hogy ezek a drága ártatlan lánylelkek így ki legyenek téve Budapest befolyásának… Útjukba akadhat egy gazember s akkor elvesztek egy pillanat alatt… Ne gondoljon rólam semmi rosszat, méltóságos asszony, de valósággal apai gyötrelmeim voltak… Hogy lehet az, hogy az a drága kedves ember, az én Véghely kapitá­nyom, nem áll őrt a lányai felett…

- A háború… Elrontotta a háború…

- Nem kérem. A háború az szép volt és jó volt. A háború csak megjavította az embereket. Magába szállott az ember, és a lelkét találta meg a háborúban. Én azt mondom, soha olyan jó életem nem volt és nem lesz, mint a háború alatt volt.

- Elmenne még egyszer?

- Kész örömmel. Akármelyik percben. Ne tessék nevetni, de komolyan úgy vagyok vele, hogy csak azt tekintem igazi életnek. Hogyne, semmi felelősség, semmi gond… Kivéve termé­szetesen, ha egy olyan feleséget kapnék, aki ide tudna kötni ehhez az élethez. De nekem ebben nem volt részem. Én csak akkor tudtam meg, mi a baj és a nyomorúság, mikor hazajöttem és megházasodtam. De ha nekem az Isten azt a szerencsét adná, hogy még egyszer, ősz fejjel, találnék valakit, aki be tudja tölteni az életemet…

Véghelyné felemelte a szemét, s rajta felejtette a férfin. Csakugyan ősz volt, teljesen ősz, de oly fiatal volt az arca, s olyan felhevült és rajongó, ahogy csak a diákok tudnak lelkesülni… Ez mind Cikának tulajdonítható?… A férfi félreértette a nézését, s azt mondta:

- Nem tartom fel tovább méltóságos asszonyt. Ismételve kérem s köszönöm is, hogy alázatos kérésemet a ma esti színházra vonatkozólag, nem utasította el…

Felállott és meghajolt.

Olyan volt, mint Toldi Miklós a Nemzeti Múzeum előtt.

- Hát amennyiben a lányaimnak nincs ellene kifogása… - mondta kissé zavartan. - Mert én voltaképpen gyámság alatt vagyok… Ma a lányok a komolyabb tagjai a családnak, nem az anyák s még kevésbé az apák…

A férfi kezet csókolt s elment.

Ő pedig könnyekkel a szemében kétszer végigment a szobán, aztán tollat, tintát, levélpapírt keresett elő s a következőket írta:

Kedves Ármin,

kérem, azonnal látogasson meg. Rendkívül sürgős és fontos dologban  k e l l  magá­val, az apával beszélnem. A lányáról van szó. Remélem, egy pillanatig sem haboz, hogy azonnal jöjjön.

Gizi.

Megcímezte a levelet. Nagyot sóhajtott. Istenre gondolt s felöltözött, hogy a levelet azonnal feladja.