27
- No hála istennek, csakhogy itthon vagyunk - mondta Imre, mikor becsukta gondosan maga után az ajtót. Bementek a szobába, s Ilonka felgyújtotta a villanyt. Imre megállott, körülnézett s szólt: - Igazán úgy szeretem ezt az én kis lakásomat, úgy megszoktam. Ezt sose fogom elfelejteni.
- Mért akarja elfelejteni? - mondta Ilonka, s kezdte legelőször a kalapját letenni. Nem szerette a kalapot, mindig szorította, s megfájult a feje tőle.
- Május elsejére új lakást veszünk ki. Szép, háromszobás utcai lakást.
- Még mi a nyavalyát.
- Nohát nem is maradunk itt tovább. Szép utcai lakást. Ha lehet, dunai kilátással. Vagy a budai oldalon, vagy muszájból a pestin.
- Ahhoz maga nagyon fiatal.
- Az a jó, babám - kiáltott fel Imre, és átkarolta a feleségét. Elkezdte csókolni, mintha csak most kaphatná meg igazán és jogosan.
- No ne bomoljon, hagyjon - mondta Ilonka, s igyekezett kiszabadulni az ura karjaiból. De az egyre csak jobban csókolta.
- Így szeretnélek egyszer, bundában - mondta -, ez régi álmom.
- Őrült. Inkább mit fog vacsorázni?
- Hát a pörköltből nem maradt? csakugyan? - s eleresztette a feleségét.
- Pörkölt?… Az a nagy izgalomban szénné égett.
- Hűhaj.
Ilonka nevetett.
- Most azzal fogja kezdeni a gazdagságot, hogy koplal.
- Azt nem teszem, hanem sofort visszafordulunk és elmegyünk vacsorázni egy jó helyre.
Ilonka meg volt sértve.
- Magának csak a hasa fontos.
- Nem elég, hogy ma egész nap egy sósperecen vagyok?
- Képzelem… Mit evett, mikor a pénzt megkapta?
- De jól ismer. Csakugyan ettem.
- Mit?
- Mit?… Hát halat majonézzel, bifszteket és tortát. Ittam hozzá két pezsgőfröccsöt; c’est tout.
- Maga igazán nem érdemli meg a sorstól, hogy ránézzen… De hát az sem azt nézi, ki érdemli meg.
- No, ne haragudjon, nem ettem semmit.
- Evett maga.
- Négy órakor?… Hát hol van Pesten négy órakor meleg konyha? Ettem volna, ha lett volna, de nem volt, hát így egy imbiszt ettem, és egy fröccsöt ittam egy kiskocsmában.
Ilonka keserűen:
- Igen, azt a kiskocsmát úgy hívják, hogy Ritz.
- Ja, a levélpapír - kiáltott Imre.
- Mennyit ajánlott fel az a vastag gazember? - kérdezte Ilonka, hogy lezárja a kérdést.
- A Sachsmiller?… Nem is jó rágondolni… Kilencszáz pengőt és személyi titkárságot maga mellett, azt mondta, kereshetek, amennyit akarok.
Ilonka szinte elszédült.
- Tudja, ha nem lettem volna már szerződtetve, s fel nem vettem volna az első havi fizetést, nem is tudom, nem állottam volna-e be.
- Nem magának való az - mondta Ilonka csendesen -, oda csak született gazemberek valók…
Imre azt akarta kibökni, hogy: hát ahova beállottam, dr. Nemess mellé, nem az kell? De mindjárt meggondolta. Nem akarta, hogy a felesége a maga kispolgári erkölcseivel rosszat gondoljon róla. Ilonka hálás volt, hogy nem felelt, és még azt is gondolta, hogy azért derék ember ez az Imre, hogy még csak nem is sajnálja a hallatlan lehetőséget…
- No ne búsuljon, nem hagyom éhenhalni - mondta.
- No igazán Ilonka, legalább a kávéházba menjünk le. Ott lehet friss vacsorát kapni éjfélkor.
- Látni akarja a kaszírnőt?
- Hehe, jó vicc.
- Ugye jó?
- De még milyen.
- Gondoltam.
- Most jó volna avval megismerkedni, és szóra bírni. Akkor játék volna a többi.
- Mi az a többi?
- Mi? Hát én most egy olyan ellenséget szereztem, hogyha nem tudom igazolni a vádat, akkor az megöl.
- Mi a vád?
- Már mondtam magának - s beleült úgy bundástul egy székbe, ami hintázva rengett alatta, acélrugóin. - Valutasíbolással vádolom, azért pedig börtön jár.
- De minek vádolja?… Vonja vissza.
Imre nevetett.
- Az aztán finom volna… Azért szerződtetett dr. Nemess, hogy igazoljam ezt a vádat!… Ha nem tudom, akkor vége a pünkösdi királyságnak.
Ilonka úgy megrémült, kitágult szemekkel nézett az urára.
- De hiszen ezt maga nem tudja igazolni.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.
- Imre… Maga akkor most nem szerencsét csinált, hanem tönkretette saját magát.
- Mért?
- Jaj istenem, istenem, mi lesz ebből?
- Maga csak ne búsuljon… Ezerkétszáz pengő van a szatyorjában. Ennél még nagyobb szerencsétlenség is lehetne. Például, ha ma is a Pesti Élet riportere vagyok, le nem szállított fizetéssel.
- Mit érek én evvel a szerencsétlen pénzzel ... Hiszen ez Júdás-pénz, ez vérdíj.
Imre nevetett.
- Ebbe van valami.
- Úristen, mi lesz itten. - Imre kétségbeesve nézett rá.
- Nézzen csak ide. Maga nem tudja, milyen világban élünk. Most hadiállapotban vagyunk, babám. Mindenkinek revolver van a zsebében. Az a kérdés, ki tudja a másikat agyonlőni.
Ilonka ezt nagyon megértette. Hát vége egy pillanat alatt a szép álomnak. Azt hitte, az ura azzal, hogy egy olyan komoly című lapnak lett a munkatársa, mint a Magyar Merkur, valósággal olyan megbízható, nyugalmas, nyugdíjképes állásra tett szert, mintha a minisztériumba lépett volna be.
- Nézze csak, figyeljen ide… Ez a Schultheisz: miniszteri tanácsos… Idős ember… Magas rangja van… És én ma a Házban hallottam, hogy ez belépett a pénzügyközi bizottságba, és aláírt egy szennyes aktát, amit senki se akart aláírni, azt mondják, háromszáz pengőt kapott érte… Ha ez kiderül, és a nyaka köré fonják, akkor felakaszthatja magát az ajtósarkára… Ma nem tud megélni, aki túlságosan vigyáz a naiv ábrándokra… - Ilonka kitágult szemmel nézett az urára.
- És Flemming?… - folytatta Imre. - Nos… Flemming már régen azon a ponton van, hogy be kell adnia a csődkérvényt. Hamis mérleggel operál. Ezt mind tudják a közgazdasági riporterek. Én ma olyanokkal beszéltem a Házban, akiktől képzelheti, hogy elsősorban a személyes ismerősök után kutattam…
- Ez még nem jelenti azt, hogy magának is…
- Disztingváljunk… Én nem írtam le egyebet, csak amit a magam szemével láttam… Én még nem is vádoltam meg senkit… Ami megtörtént: az igazság… Az van… Most az következik, hogy ki kell kutatni, hogy mi van a látszat mögött?… Mit tudom én? Lehet, hogy az fog kisülni, hogy lovag Sachsmiller szerelmes egy repedt sarkú kávéházi pincérnőbe… Voltak már ilyen csodák. Arra pedig állampolgári joga van mindenkinek, hogy szerelmes legyen.
- No és?
- És ha ez sül ki, akkor szerencséje van… Akkor még pénzügyminiszter is lehet.
- Szóval mire vállalkozott maga?
- Én semmi egyébre nem vállalkoztam, csak arra, hogy megpróbálom kikutatni, illetve segítek kikutatni az igazságot… Ha Sachsmiller bácsi a szerelem Bayard lovagja, akkor le a kalappal előtte. Elég nagy ritkaság ebben a mai romlott anyagias világban...
- S ha nem az sül ki?
- Akkor egye meg, amit főzött.
Ilonka gondolkozva nézett maga elé.
Imre azonban felkiáltott:
- Igaz, maga az elébb nagy könnyelműen azt mondta, hogy nem hagy éhen veszni?… Ez komoly?
Ilonka valóban úgy érezte, hogy megnyugtatta egy kicsit az ura, s az a baj, hogy a még most sincs tisztában azzal, hogy mi is az az újságíró. Úgyhogy erre a szóra elmosolyodott.
- Has Gyurka… No, behozom hát… - Kiment a konyhába s a szekrényt kinyitotta.
Mikor kivette a két tányérkát, egyiken parízer volt, az ura kedvence, a másikon sajt és vaj. Még délelőtt vette.
- Jaj! - kiáltott fel - mi történik a hátam mögött.
Ahogy visszanéz, Imre áll mögötte s azon kapta, hogy a szemközti ablakot nézi. Ő is odanézett s megnyugodva látta, hogy sötét. Nincs itthon a kaszírnő.
Nem szólt, de míg befelé mentek, az jutott eszébe, hogy csakugyan nem bánja, ha innen minél hamarabb, május elsején elköltöznek… Ki ebből a nyomortanyából, ahol mindenki belelát egymás ágyába. Egy jó utcai lakás. Azok ott nem is sejtik, mi lakik a hátulsó udvarban.
Míg az ura hatalmas étvággyal s rengeteg kenyeret fogyasztva a vékony parízerszeletkékhez, vacsorázott, meg is mondta:
- Nézze Imre, énnekem nincs ellene kifogásom, ha egy új lakást keresünk… De legfeljebb kétszobásat…
- És legalább?
- Szóval kétszobás, és rendben van.
Imre áthajolt az asztalon és zsíros szájjal megcsókolta, aztán visszaült.
- Még mit parancsol?
- Mondja, nem vett egy kis cukrot Mariska néniéknek… Elfelejtette?
- Dehogy felejtettem. Minek vegyek?… Most már van pénzem, nem vagyok köteles hízelegni senkinek.
És hahotázott.
Ilonka nevetett, és a fejét csóválta.
- Sőt, remélem, maga nem mondta meg, hogy mennyi pénz van a táskájában.
- Isten ments.
- Azért… Remélem, lesz annyi gavallérság a Mariska néniben, hogy holnap megküldi a harminchat pengőmet.
- Maga annyit fizetett a jegyekért?
- Dehogy fizettem, egy krajcárt se… De ezt nekik nem muszáj tudni… Még a hátulsó zsebemben is azért kotorásztam a pénztárnál, hogy hadd higgyék, hogy a pénztárcát vettem ki és fizetek.
Ilonka egész elámulva nevetett. Ennyi előrelátást és ennyi ravaszságot még mindig nem tételezett fel az uráról. Még mindig érik meglepetések.
Nagyon hozzá is melegedett, s a kabátjához ment, a zsebébe nyúlt, s kivette azt, amit Mariska néni búcsúzáskor a kezébe nyomott. Harminckét pengő volt.
Imre nagyot kacagott:
- De miért harminckettő?
- Négyszer nyolc - mondta Ilonka. - Azt hitte, már másodrendű zsöllye volt.
- Úgy tett, hogy azt hitte - harsogott Imre és körültáncolta Ilonkát.
Mikor összebújtak, s egymás ölébe forrtak a dívány sarkában, azt súgta az ura fülébe:
- Még valamit nagyon szeretnék kérdeni, Imre.
- Mit szivikém, mit kis tubám, mit egyetlenem?
- Mondja, szívem… Nem lehetne még mindig arra gondolni, hogy gyerekünk legyen?
Imre felkapta a fejét, s megnézte a feleségét…
- Egy… Egy lehet…
Ezzel forrón és boldogan ölelték át egymást…
Nagy Budapest kicsi verebei.
