„Megérdemelt világsiker, hiszen ilyen a világ”
(Tandori Dezső)
A semmi körzetében
Anthon egy nap kisétál az osztályteremből a következő mondattal: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. – Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Janne Teller, dán írónő Semmi című ifjúsági regénye a betiltás után végül kötelező olvasmánnyá lett az iskolákban. Betiltani a semmit önmagában rejlő paradoxon, olvasni róla már kevésbé...
Miután Pierre Anthon elmondja rövid monológját, valóban lelép, kisétál a kötelező formák adta keretek közül, és tulajdonképpen az egész regény alatt egy szilvafán tölti mindennapjait. Sok magyarázatot arra nem kapunk, hogyan lehetséges az egy 14 éves gyerek esetében (legfeljebb annyit, hogy az egykor hippi szülei állnak a háta mögött, akik ha már nem is hippik, de a szabadság valahogyan értelmezett sémájában élik mindennapjaikat), hogy mindenféle külső kontroll nélkül élhet. Mindenesetre az osztályban maradó gyerekeket sokkal jobban felkavarja az esemény, mint azt első olvasás után gondolnánk.
A történetet az egyik osztálytárs, Agnes meséli el nekünk, az egyes szám első személyben írt elbeszélői pozícióval válik hitelessé az egész „mese”, mintegy belülről láthatjuk a történéseket. Az osztály elhatározza, hogy igenis megmutatja Anthonnak, léteznek fontos dolgok a világon, nagyon is. A gyerekek mindenféle holmit összegyűjtenek – ami korántsem játék, már az első pillanattól fogva sem az, ennyiben igen félrevezető a hátszövegben a játék fogalom – annak nyomatékosítására, hogy bebizonyítsák Anthonnak: a világnak, az életnek van értelme. Így bővül nap mint nap a Fontos Dolgok Halma, egyre fontosabb és súlyosabb tárgyakkal, relikviákkal, és később nem csak tárgyakkal. Leginkább leltárhoz tudnám hasonlítani a kupacot, egy olyan tézis ellenében jön létre, amely egyáltalán nem meghatározható egy ilyen oppozíciós beállításban, és éppen emiatt a halom önmagában véve maga is paradoxon. Ezt a kételyt a gyerekek pontosan érzik, naiv tudatlanságuknak, korukból, illetve korunkból fakadó bizonytalanságuknak is köszönhetően nem tudnak ellenállni annak a kísértésnek, hogy a megértés és párbeszéd helyett ne cselekvéssel bizonyítsák igazukat. Ami nem létező dolog, hiszen azon kívül, hogy Anthon semmiről kántáló, szemét szavaira kődobálással, illetve menj a fenébe jellegű mondatokkal válaszolgatnak, e leltár gyűjtése lesz az egyetlen kapaszkodójuk, motiváló erejük. Mi rejlik olyan erősen Anthon szavai mögött, ami alkalmas egy nagyobb csoport teljes lelki és pszichés szétforgácsolására? Ő egy valódi becketti hős. A „fecsegek, tehát vagyok” alapvetéssel szórja ironikus, bántó, de sajnos vészesen igaznak is érezhető mondatait: „Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak? … Vajon mi a fenéért olyan fontos megtanulni, hogy mondjuk szépen: köszönöm az ebédet, a meghívást, én-is-viszont-és-tessék, na, és hogy tetszik lenni? Amikor hamarosan úgyse megy senki sehová, és mindenki tudja, hogy a jövés-menés helyett itt is lehet üldögélni, szilvát enni, figyelni a világ folyását, és gyakorolni, hogyan válhatunk a semmi részévé."
Pontosan tudja, hogy az élet része az üresség, a semmi. Szinte kierkegaard-i magaslatokban száguld a fa tetején (a pozíció sem véletlen, ő feljebb van fizikálisan is társainál; az is eszünkbe juthat, hogy a keleti filozófiában a semmi és az üresség nem egy elkerülendő, szorongó állapot, hanem a vágyott cél, és ne feledjük a Buddha és a fa párhuzamot), tudja, hogy a semmi képes hatást kelteni a létben, és ezért nem a lét ellentéte. Kierkegaard-nál például sokkal inkább a választás szorongása. Sartre, aki szintén a téma egyik nagy kedvelője (vagy hátborzongója), a semmit Heidegger behívásával a következőképpen fogja meg: „A semmi az, ami által szert tesz a világ saját körvonalaira.” A semmit és a létet egy váltakozó dialektikaként szemlélteti, amelyben ha a válaszok kerülnek túlsúlyba a kérdésekkel szemben, akkor a szorongás csökken. Ennek mentén helyezi be Anthon záporozó kérdéseibe a semmit, és próbálja ügyesen célzott kemény soraival a többiek szemét felnyitni. Akiknek nincsenek válaszaik. Anthon valódi antihős, akivel szemben a gyerekek megpróbálnak hőssé válni, válaszok híján. Merleau-Ponty a dialektikus létet és a semmit teszi meg ontológiájának alapjává.
A lét és a semmi ugyanannak a jobb és bal oldala, teteje és alja, kerete és belseje. Esetünkben nem történik meg az egymásért kiáltás. A Fontos Dolgok Halmának összegyűjtése mind-mind eleinte hősies tettnek bizonyul, az adrenalinszint emelkedik, amikor egyik vagy másik gyereknek hol a kedvenc cipőjét, hol a kedvenc bicaját kell beszolgáltatnia, ám ettől mégsem találnak válaszra, sem megnyugvásra. Így válik a halom metamorfózisa egyben a gyerekek átváltozásának szimbólumává is. Jobb, ha tudjuk: „A saját abszolút semmim megsemmisülése azonban még nem elegendő a privát világom körvonalazásához.” (Merleau-Ponty)
Itt lép életbe a regényben a XX–XXI. század emberének szorongástól és semmitől való rettegése mellé a személyiség széttöredezésre, animalizálódásra való hajlama.
A Semmi korszerűsége
Létezik-e egyáltalán olyan, hogy vészterhes idő? Egyre inkább úgy tűnik, hogy kitűnő felfedezésekkel, kellemes komfortérzettel felruházott, de egyben atompoklokkal és véres háborúkkal tarkított XX. századunk viszi a pálmát ebben. A társadalom visszásságaira reflektáló regények leginkább a múlt században lettek jellemzőek az irodalomra. Újkori termések ezek, és gyakran összekapcsolódnak szorosan más regényműfajokkal is. Ilyenek az utópiák, antiutópiák, amik szintén kitűnő táptalajai a társadalomkritikai él mélyebb metaforizálásának. A Legyek ura óta pedig az egyik legnyilvánvalóbb és legbrutálisabb tematikai szál a gyerekközösségek elvadulásának ábrázolása lett. Mégis túl egyszerű lenne e regények esetében csak társadalomkritikáról beszélni. Sokkal inkább az én egyszerre esendő, gyenge, és mégis démonikus, erőn felüli erővel bíró mivolta (gondoljunk csak a Battle Royale-ra), a személyiség hasítottsága jelenik meg e könyvekben, leképezve történelmünk visszásságait a mikrosorsokra. Így lesznek a mikroközösségek is a világ metaforái. Mire képes az egyén a csoport nyomására, mennyire sérül a személyisége, ami még amúgy is formálódik? Minek köszönhető a bizonytalanság, ha elviekben minden, ami körülveszi, tökéletesnek látszik. Amint a héjat –szinte bárhol – megkapargatjuk, máris felszínre kerülhet a sok pozitív dolog mellett a sár, a genny és a mocsok. Ahogyan Hussain esetében is, akinek imaszőnyegét kell beszolgáltatnia, olyan kontrollált világ képe jelenik meg, amely egy és megváltoztathatatlan, a szőnyeg elvesztéséért apja iszonyatosan összeveri, és tudatosítja benne, hogy nem jó muszlim. Ahogyan ájtatos Kaj is szigorú büntetést kap a templomi feszület Fontos Dolgok Halmára való benyújtásáért.
Mennyiben érdemes betagozódni társadalmunkba, mennyiben érdemes a rengeteg szabálynak, rituálénak, vallásnak és kötelességnek, konkrétan sehonnan sem eredeztethető céloknak alávetni magunkat?
A gyerekekben mégis ott van neveltetésük, amely összeütközik a számukra nihilista, destruktív anthoni állásponttal, de bizonytalanságuk egyre súlyosabbá teszi a fontosság amúgy is viszonylagos fogalmát. A szüzesség odaadása, egy ujj levágása, egy halott gyerek koporsójának kiásása már nem a semmi ellentéte. Hanem maga a semmi. (Scolar, 2011.)
Fordította: Weyer Szilvia
(folytatjuk...)
A cikk eredeti megjelenési helye a meseutca
