A Centrifuga Műteremben kortárs szerzőket mutatunk be, akiknek személyes és írói teljesítményét évek óta figyelemmel kísérjük. Ma Kocsis Noémi novellája szól, varrónő nagyanyáink emlékére.

Történetek nagyanyám varródobozából

  Megmutatom a tűt, amivel anyád elvarrta az ujját. Már kicsinek is lelkesedett a színes cérnákért, sorba állította a gombokat, de legjobban persze a gép tetszett neki. A Singer. Volt egy ósdi, anyámtól örökölt, rég leesett róla a kopott, ócska bőrszíj, azt nyugodtan hajthatta volna a kis kezével, de neki csak azért is a jó kellett, az erős, ami elvarrta a marhabőrt is. Akkor nem az a tű volt benne, még jó, különben anyádnak ma nincs bal mutatója. De azért a kicsi perkálos tűcskével is úgy keresztülszaladt rajta, jajdítani se tudott hirtelenjében, csak ült kifehéredve. Akár a fehér cérna, ami lógott két oldalt a kicsi ujjából, s lassan pirosra festődött a buggyanó vértől.  

Mire nagy nehezen megjött a kocsi, mire nagyapád berohant vele a városba, a kórházba, már teljesen hamuszürke volt az ujjacska. Anyád nem szólt, nem sírt, élettelenül lógott nagyapád karjában, úgyhogy folyton azt ellenőrizte odahajolva: vesz-e még levegőt egyáltalán? Jegelték és masszírozták az orvosok anyád ujját, hogy keringjen benne a vér újra, lógatták a karját, polcolták a lábát, aztán megint masszírozták, bevarrták a sebet közben. Éjfélre nagy nehezen megjöttek. Megkérdezni csak később mertem, mit végeztek, mert még attól is kerülgetett a rosszullét, ha csak elképzeltem, mi történt a gyerekkel. S hogy miért történt. Hogy lehettem olyan erélytelen, hogy odaengedtem a géphez? Aztán megláttam a hatalmas fehér pólyába tekert kezecskét, s azonmód rohantam a mosdóba, kijött belőlem a leves délről, a pörkölt, minden. Kijött a vacsora is, aztán a reggeli, a másnapi ebéd, estére már levegőt is alig tudtam venni, ha kinyitottam a szájamat, rögtön öklendezhetnékem támadt. 

Így tudtam meg, hogy anyád húga nyolc hónap múlva a világra kéretőzik. Azt a tűt meg elraktam, sokáig őriztem, mikor nagyobbak lettek anyádék, folyton megmutatni kérték, pedig semmi érdekes nincs rajta. Egyszer aztán a Singer is tönkrement, odaadtuk egy handlénak.  

Na, répát azt nem főzhettem. Amint anyád kezébe adtam, rágná el a három-négy kis fogával, már húzta is a száját selypegve. Nem kejj. Mért nem kell, te. Mej vajjódoboz íze van. Micsodája van? Nem tudtam megérteni sehogy se, hogy lehet a levesben főtt zöldségnek varródoboz íze. Nem kejj a zejjej se. Káposztát se szejetem. Almát se szejetem. Mi van ezzel a gyerekkel, apja? Egyre kevesebbet eszik. Válogat! Nagyapád a térdére ültette és körbelovagolták a szobát. Mit játszunk, kisleányom? Gombosat. Kiborították a varródobozt, a kedvencét. Jó súlyos doboz volt, inkább láda. Akkor látja ám nagyapád, hogy a mindenféle darab anyag, maradék cérna, gombolyag, gomb között egy stanicli, stanicliban meg szikkadt, dohosodásnak indult, megrágcsált répa, bepókhálósodott alma. Vagy két marék hangya mindjárt szétfutott a dobozból, anyád tapsikolt. Hát ez? Kicsi bubának tettem ej, anya hasában van. Megjágtam kicsit, kicsi buba nem bánja, biztos jó testvéj. Besütőporoztuk a sarkokat, meg a szőnyegek oldalát, anyád örült. Ha netán aznap éjjel jön a kistestvér, mondta, a „fehéj” csíkot követve biztosan megtalál minket.

     Én csak a bútort örököltem. Meg ezt a cimbalmot. Néha nagyapád ütögette, de nem értett hozzá, inkább nótázni szeretett. Sosem ült asztalhoz nyakkendő nélkül. Vasalt, fehér ing és nyakkendő. Míg megkötötte a mosdó felett lógó kopott kistükörben, nótázgatott. Szomorúfűz, hej szomorúfűz. Szerettem nézni, ahogy meghúzza a csomót, hátul lesimítja a gallért, a selyem szolgálatkészen alásimul. Így csináltam volna magam is. Kedveltem, hogy olyan akkurátus. Odaléptem ilyenkor, hátulról megöleltem, a fél arcommal hozzá bújtam a sovány lapockájához. Úgy maradtunk kicsit, elmúlt a szomorúfűz, sej ennek a kislyánynak én vagyok a szeretője, most már ezt énekelte fennhangon. És a tükörből rám kacsintott. Erzsikém, az ebéd készen van-e már? Mert akkor csinálok szódát.

   Ez volt a nap közepe. Anyád olvadva odaült nagyapád mellé a kis hokedlire és csak nézett. Szusszant a hálós szifon, az első patron mindig üres volt, talán minden dobozt így árultak, hogy beleraktak egy rosszat is. Ez a rossz lett a gyerekeké, kis töltetek, még a lányok is jól eljátszottak vele. Vetélkedtek, kinek van több. Akinek nem volt, bőgött. 

Később lett fényes, lila gömbszifonunk, nagyapád a szlovákoktól hozta, mert közel volt a határ, mentünk a vásárba havonta. Mindent olcsón adtak, kanálkészlet, műselyem terítő, majolikatányér, azsúros abrosz. Már tele volt a konyhaszekrény. Ha télire befőttet tettem el, nagyapád biztosan hozott az üvegek alá polcterítőket, olyan kis recehorgolásokat, szépek voltak. Nekem ilyesmire nem volt időm, a fél házat én varrtam össze, azzal az egy Singerrel. Nagyapádat meg irigyelték az utcában, milyen jó kis dolgos feleséget kapott. Egy férfiszabó, meg egy boltos, szépen gyarapodtunk, na. Tehenünk volt, malacok, baromfi, Erzsébetre, a névnapomra mindig két libát tömtem, hátul epret termesztettünk, málnát, barackot, szilvát. Nagyapád kiment, felszedte a hullott rétesalmát, azt felfőztem, kétnaponta sütöttem. Egyszer éppen lepényt, két darabot anyád, meg a húga kezébe raktam, vigyázzanak a ruhájukra, mert templomba készültünk. Elüldögéltek szépen a tornácon, a lepényt eszegették, hófehér, csipkés ruha volt mindkettőn, hátul masnis kötővel, magam varrtam. Unatkoztak a sok várásban, bemásztak a málnabokrok közé. Már indulnánk, Panni, Mari, hívom őket, jöttök elő rögtön? Kimásznak, hát tiszta piros mind a kettő, a ruha, a cipőcske, a fehér bokazoknik. Mint a himlősök. Az apátok mindenit, hát így hagytalak itt benneteket? Kikaptak. Estére anyád belázasodott, tényleg himlős lett. 

  Ismert lány voltam a falunkban. Értékelt lány. Mondták rólam, az Erzsikével minden legényember jól járna, amilyen dolgos, egymaga is eltartana egy családot. Letettem az iparvizsgát, engedélyem volt, vőlegényem is akadt hamarosan, nagyapád vette nekem a Singert. Azt járattam egész nap, mert a nagyságák, meg a módosabb parasztgazda feleségek szépen szerettek öltözni. Az anyagot is Kassáról hoztuk, gyönyörű mintákat árulta, mint a török szőnyegek. Anyád a szabóasztal alá mászott, ott szeretett lenni, hasalt a földön és kirakta a varródobozból a gombokat, vagy babázott, picike ruhákat varrtam a babáinak, néha kinézett a terítő hosszú rojtjai közül, nézte a hölgyet, aki próbára jött hozzám. Minden nap jött valaki. Az iparosfeleségek évszakonként varrattak maguknak új kosztümöt, selyemblúzokat, rakott szoknyát, szép ruhákat. A nagyszoba szalonná alakult délelőtt, egymásnak adták az ajtót az asszonyok, mondogatták, látom, az imént ment el Erzsikétől a Garaminé, mit varrat magának az a csoroszlya? Mikor jön Erzsikémhez Krambergerné, csak nehogy összefussak vele maguknál, kellemetlen perszóna, nem találja? Anyád megnézte melyik láb kihez tartozik, visszabújt. Jött a kuncsaft legközelebb, lehajolt vagy leguggolt hozzá, de szép babáid vannak kislány, és milyen szépen öltözködnek, akkor anyád kinézett, csoroszlya mondta, felmutatta a szőke babát, aztán a barnát: perszóna. És megint visszabújt a rojtok mögé.  

   Életemben csak egyszer voltam nagyapádra féltékeny. Szemben lett egy nagy hivatal, oda kérték éjszakai portásnak. A fülembe jut ám, hogy éjszaka jár a takarítónő is, elvált asszony, gyakran beszélgetnek. Egyszer a hálószobából ki is figyeltem a függöny mögül, hogy a műszakja végén kezet csókol az asszonynak. Felforrt bennem a negyvenhét év. Eridj, ne is lássalak, eridj a szeretődhöz! Meghökkent. Bolond vagy te, Erzsi? Nincs énnekem semmi titkom. De én csak így, meg úgy, hogy mennyire le vagyok értékelve. Nagyapád meg akart ölelni, ellöktem. Sosem ivott, de akkor elment a kocsmába, másnapig meg se jött. Tényleg bolondok vagytok, mondta anyád, mosolygott. Mit csináljak, énnekem mostanáig nem volt időm még féltékenynek se lenni. Egész életemben megkímélt a Teremtő a hevességtől.

   Nyolc éve már, hogy elment nagyapád, megsimogatom minden este a párnáját a fejem mellett. Kassai asztalos csinálta az ágyat, erős fából legyen, mondta nagyapád, ki tudja, hányszor s hová veti majd a sors. Egyszer még a padlásra is felkerült, a többi szép holmi mellé. Jöttek a boltért, kulák maga Szabó, mondták nagyapádnak és vitték, amit értek. A nagy öblös parfümös üvegeket földhöz vágták az udvaron. Az a sok gomb mind szétszóródott a varródobozból, sírva szedegettem. Nem baj Erzsi, emelt fel nagyapád. Az utolsó éveiben a városi piacra járt, mindig értett a virágokhoz, kaktuszokat nevelt, én meg varrtam. Sokan álltuk körbe a koporsóját. Egyszer visszajött, megállt az ágyam mellett. Mit csinálsz Erzsi, te bolond, iszod a vizeletedet? Jánoskám, mondom, üres vagyok nélküled, fekete szorítás van a fejemben, legbelül mindenféléket suttog egy hang, irtsam ki a kaktuszokat, igyam a vizeletemet, szúrjam a süteménybe a varrótűket. 

Hát nektek is volt egy életetek anyu, mondja anyád, ha meglátogat itt az intézetben. Az élet néha üt, mondom, te meg üss vissza lányom. Aztán meglátjuk, melyiktek lilul.

Kocsis Noémi (Székesfehérvár, 1970-) Nő, anya, társ, író, a sorrend tetszés és alkalom szerint cserélődik. Félénk újrakezdő az íróságban, noha gyerekkorától papírpusztító. Hétköznapilapos újságíró, mellette alkalmi novellista. Csak abban biztos, hogy az örök bizonytalankodó végre nagyon szeretne kitörni belőle.