Sara Lidman, Előszó, Én és a fiam -1.

 2. rész

- Furikázzunk egyet a Chryslerrel? Csak mi ketten... és mutassuk meg magunkat a városnak? - Oh, yes! Elmegyünk Gladnesshez? - Nem, Gladness úgyis itt lesz ebédre. Most csak mi, férfiak autózunk, megtanulunk sebességváltót kezelni, gázt adni, fékezni.

Reggel felhőszakadás volt, most süt a nap, tiszta a levegő. Fordulunk egyet a fasor legnagyobb platánfája körül, amely az otthoni, gocksjői vörösberkenyét jelképezi. Igor be van avatva az emlék-fa misztériumába és tudja, hogy Uno bácsi különleges vörösberkenyét ültetett nekem, amikor megvette a tanyát. Igor tiszteleg boldogságunk jelképe előtt, és belekezd a mondókába. - Jó' reggelt, Uno bácsi, van még néhány bogyód egy repülő pirók számára? - Én elváltoztatom a hangom, úgy felelek: - Ugyan milyen színű is az a pirók? - Igor: Fehér, fekete meg vörös! - Hány bogyót kíván a pirók? - Félmillió elég volna. - Meglesz, uram, meglesz. - Vigyázz, nehogy más madarak lekopasszanak! - Bízhatsz Uno bácsiban! Csak Igor szedhet róla, más pirók nem.

Most Igoron volna a sor, hogy befejezze az üdvözlést - sziaviszlátrögtönjövünkjólégy -, de ehelyett hozzám fordul és rám szól: - Gladnessnek is kell bogyó! - Azt felelem, hogy Gladness nem pirók. Igor: - Gladness mindenre képes. Ha azt mondom rá, hogy pirók, akkor pirók.

- De hát  nem érted, hogy Gladness nem tud repülni? 

- Igor: — Miért nem? - Én: - Nagyon kövér.
- Igor félrehúzza az alsó ajkát, mintha lefitymáltam volna Gladnesst, elmegy a kedve a játéktól és toporzékolni kezd:

— Akkor Igor sem tud repülni!

Erre aztán felkapom, meglóbálom a levegőben, feldobom és elkapom, mint egy labdát, és közben megkérdezem: — Ez az a kis Igor, aki nem tud repülni? Ki látott még egy ilyen tacskót, aki nem tud repülni? Most leejtelek, te meg nem tudsz repülni. — Pukkadozva nevet, és én mindaddig dobálom a levegőbe, amíg valami nyöszörgő mellékhangot nem érzek a nevetésében, amiből megértem, hogy most már elég a játékból. Akkor odaviszem a kocsihoz: kicsi zsákmányom, egészen beleizzadt, hogy olyan magasra röpködött. Meghitten pihen az ölemben. És megrendülök: talán soha nem leszünk boldogabbak, mint most — talán csak mi ketten, csak ő meg én vagyunk boldogok ebben a kétségbeesett városban.

Néhány "fekete" a gyalogjárón ül, vagy mereven, komoran a fáknak, a palánkoknak támaszkodik. Még nem oldódott fel bennük a görcs a szombati pálinkázás után. Néhány fehér misére megy; elszomorodnak a feketék láttán, és egymás közt megállapítják: ennek a nyomorúságos látványnak az az oka, hogy a bennszülöttek túlságosan szabadjára vannak engedve. Legalább azt kellene megtiltani nekik, hogy emberek közölt mutatkozzanak, amikor nem dolgoznak. Ügy kellene megváltoztatni a törvényt, hogy biztosítani lehessen a vasárnap reggeli békességet. Aligha lehet felkészülni az istentiszteletre, ha a templomba menet egész úton ezeket az iszákos vadakat  kell látniuk,  ahogy ott  ülnek  halálsápadtan.

Igort és engem nem érdekel az egész. Mi a magunk világában élünk.
 

Lassan vezetek, és amikor felérek a hellbrow-i dombok tetejére, akkor jut eszembe, hogy az a nő, akit odalent elhagytunk, talán éppen az, akit már rég kiszemeltem magamnak. Megkerülöm a háztömböt, és lassan elhajtok a nő mellett. Az alakja nyúlánk, karcsú lába hibátlan közlekedési eszköz, de a férfiembernek semmit sem mond — nem rejti magában azt a hátborzongató korbácsot, amitől az emberben felforr a vér. Nem felejtettem el, mi is a nő, jóllehet Igor miatt le kell mondanom róla. Serdültebb diáklánynak látszik, hiányzik valami a felépítéséből: ott, ahol az igazi nőnek a kerek csípője volna, neki néhány kemény csigolyája látszik, attól olyan merev a járása. Aligha rajongják körül a hódolók.

Még egyszer megkerülöm a háztömböt, és lefékezek mellette. Megkérdezem, felvihetjük-e a domb meredekjén — az ilyesmi jó dél-afrikai szokás a fehérek között. A nő habozik, de Igor meggyőzi. Ennek a fehér gyapjúruhás, hosszú szempillájú, világos fürtű és angyalajkú négyesztendős hercegnek nem lehet olyan apja, aki gyanús szándékkal ismerkedik. Én Igor sofőrje vagyok, és Igor hívja meg erre a sétakocsikázásra.  

Amikor felérünk a dombtetőre, a nő azt mondja, nagyon kedvesek voltunk, és thank you very much* — angol beszéde oly ismerősen cseng, hogy egy pillanatra már azon tűnődöm, hátha svéd. Megkérdezem, elvihetjük-e oda, ahová menni szándékozott, hiszen már úgyis itt ül a kocsiban, és olyan szép ez a vasárnap reggel. Azt mondja, hogy kedves tőlünk, de nem szeretné, ha kerülőt tennénk miatta. Nem állok meg, hanem nyugodtan kivárom, amíg abbahagyja az udvariaskodást, és végül megmondja, hogy az anglikán templomba igyekszik. Mi ketten, Igor meg én, ugyan hová mennénk, ha nem az anglikán templomba!

Amikor megérkezünk, elhárítom a szívességért járó hálálkodást, kissé sértődött képet vágok, mert érzem bizonytalan gyanakvását, hogy Igor meg én nem is az anglikán templomba igyekeztünk, csak rá akarunk akaszkodni. Igorhoz fordulok, s úgy teszek, mintha szem elől téveszteném a lányt. Rézsűt mögötte leülünk.

Az arca sovány, az orra hegye vörös: talán megfagyott. Norvég nő lehet, az a típus, „aki hébe-hóba megmássza a hegyeket". Olyan, mint a jeges forrásvíz, nincs íze, nincs illata. De kis idő múltán az ember visszakívánkozik, hogy még egyet kortyoljon belőle. 

Folytatjuk!

 * Köszönöm szépen (angolul).

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella. 

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman