Bakos Rita Ackermann mindent felhasznál, ami csak a kezébe kerül. Tudatosan épít, legyen az papír, akril, olajkréta, szén, olajfesték, festékspray, zománc, üveg, ragasztószalag, indigó, ceruza, nyomtatott papír, vízfesték, alkoholos filc, csavarok, plexi, motorolaj, latex, nyúlbőrenyv, modellező paszta, tempera, pigmentek.Itt nincs lehetőség javításra, biztos kézre van szükség, itthon szerzett rajztudását magával vitte New Yorkba.
A kiállítás utolsó napja holnap lesz a Ludwig Múzeumban. Deák Csillag és Kölüs Lajos élményeit olvashatjátok alább.
Deák Csillag: Tűzmadár
Húsz év után repült vissza szülőhazájába, kiállítani. Művésszé New Yorkban érett, onnan Texasba vitte az útja, tanulás és önkívület, csoportmunka és alkotói magány, sivatag és ipartelep határozta meg alkotói világát, ezek lenyomatai most itt égetik szemünket a budapesti Ludwig Múzeumban.
Ahogy belépünk az első terembe, a Parkoló baleset (2009) című kép fogad. Már innen terjed a tűz, ahogy a művésznő írja, tágas a látóhatár, a szél harminc perc alatt szétviszi a lángot két város között, mindent felégetve útjában, a futótűz hegynek ütközött, de az sem volt képes megállítani a rombolást.
Parkoló baleset 2009
Repült Szivárvány mögé (2010) és Test nélkül (2010), beleszőve krokiszerű önarcképét. Volt, hogy mindent másként, rózsaszínűnek akart látni, ezért kipróbált tiltott szereket is. De nem tartott sokáig ez a periódus, előbújnak a színek, a vörös és pulzáló narancs, a feketék. Hulladékanyagokhoz nyúl és brutálisan darabjaira szedi régi rajzait, egy új testet épít belőlük, a rombolásból építkezés lesz. Átrágja magát a múlt félelmek nélküli naivitásán, megemészti az ismeretlen veszélyeit, és magába öleli a művészi szabadság folytonosságát, hogy a figurális és absztrakt közötti párbeszéd elérkezzen a még nyitottabb véghez, testet ad egy új munkának. Felépíti önmagát.
A tűz terjed, a képek hatalmas méreteket öltenek. Az anyagokat is ellentétükbe fordítja, a bársonynak a visszájára hordja fel a legkülönfélébb és mégis társítható anyagait, ezzel új dimenziót adva nekik. Vajon mi van a bársonyfüggöny mögött, a válasz a kép maga. Van, ahol elfogy a vászon, kilátszik a feszítő farács, valami hiányzik, megszakadt, nincs tere, a kép túlnő önmagán, nekünk kell továbbgondolni.
Két korszerű anyagot és eszközt találkoztat, miközben az indigó is visszaköszön. Farmeranyagra, blue jeansre sejtelmes, figurális képeit grafikus aprólékossággal, golyóstollal rajzolja, a kifeszített vásznon a vonalakat nem lehet törölni, javítani.
A tűz mindent visz. Halál az alagútban (2008) című műve, Lady Di halálára emlékezik és figyelmeztet. Két plexi között fellángol, világít a narancsszínben égő alagút, az átlátszó, tiszta plexi mögött a bezártságot érzékeljük, nincs kiút, csak elégni lehet.
Kiolthatatlan a tűz, már a művek címében is fellelhető, Tűz, nap nap után (2010-2011). Dolgozni, élni és repülni csak tűzmadárként érdemes. Harminc perc alatt szétviszi a lángot a termek között, képes megállítani a rombolást, újraépít.
Tűz, nap nap után (2010-11)
Kölüs Lajos: Tűz-csap
Úgy érzem, valahol az őserdőben járok, indiánok közt, akik most tanulják mesterségüket, a vadászatot, a szövést, az állatok és madarak felfedezését, miben különböznek egymástól, milyen a hangjuk, hogyan rejtőznek. Eszközöket farigcsálnak, hosszú pálcát vágnak le egy fáról, csontot főznek, enyvnek, ragasztanak, durva szőttest készítenek, a déli napsütésben az árnyakat nézik, és azt képzelik, hogy esténként valamelyik ősük jár a kunyhójuk körül.
Rita Texasba kerül, ipari környezetbe, elhagyott világ, csarnok, világossággal, sok ismeretlen anyaggal, amit felhasznál, vászonra illeszt. A festéket jól bírják. Megjelennek a szellemek, férfi arc és kalap formájában, a nők eldőlnek, fekszenek, kitárulkoznak, passzív alakok, valakinek az álmai, valakinek a tárgyai. Egy cukrosbácsié, fontos az idő, fontos a feszesség, fontos a hús. Non-figurális képben a holdképű szellem vibrál, nyújtja orrát és fejét. Sorozat lesz belőle, árnyjáték piros színnel, piros burokban.
A tűz vörös, katasztrófák előidézője és kísérője. Crash. Ütközés, csattanás. A híradóban is ezt látjuk először, tragédia, de már nem az, túl sok követi egymást, kioldódik belőlünk a részvét, csak por marad, tört ágak, üszök és hamu. Lady Di még narancsszínben ragyog, egy más világ, nem a miénk, de mégis odavágyunk, egy narancsligetbe, egy jobbnak hitt világba. Megkapjuk, plexi közé szorítva, ha oldalt nézünk a két üveg közé, narancsszínt látunk égni és derengeni. A halál már nem számít, eltűnik, ha tudatunkban ott is van, de a szín elfed mindent, ami komor és sötét.
Megdermedt idő
A blue jeans farmeranyagon fölényes biztonsággal megrajzolt alakok. A kiszolgáltatottság végig ott van a képeken, a nő elrejtve, kitárt öllel, védtelenül. A modern világ nem szabadít fel, csak jön a crash, a robbanás, a tűz, terjed, mindent elpusztít, véletlenül, váratlanul.
Filthy Bitches 1997
A rend a szín lesz, homálya a figura, szellemek néznek ránk, elnagyolt arcok, akár fehérben, akár sötétben, a változás nem lényegi, a fehér csak elfedi, hogy milyenek is vagyunk, a fekete sötétebbnek hat, mint amilyen valójában.
A rajzok a tudást leplezik le, hogy tudunk valamit, könnyedén és önfeledten, már észre sem vesszük, hogy a színek kompozíciója nem csak elgondolt, de megrajzolt is, a rajz háttérbe szorul, de végig ott van. Láthatatlanná válik. Mobilizálódik tekintetünk és gondolatunk is, nem merünk egyértelműen fogalmazni és látni. Választanunk kell a sok kép között, és ez a választás csak látszólag egyszerű. Nehéz önmagunk kliséitől szabadulni. De muszáj. Ha az utunk a tűzön vagy a crash-en keresztül is vezet. Szembe kell néznünk a halállal. Önmagunkkal. Mi vagyunk a halál, tárgyainkkal, amiket mi terveztünk és hoztunk létre.
BAKOS. Rita Ackermann
2011. november 18. - 2012. március 18., 10.00-20.00
Ludwig Múzeum, Művészetek Palotája
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Forrás:
