5. rész
Volt sok üres estém, ezeket Gladness társaságában töltöttem; így ismertem meg a származását. Mikor belefáradtam az elbeszélésébe, azonnal visszavonult — hogy aztán alkalmas időben megint kiöntse a szívét —, amiből senki ne következtessen arra, mintha alábbvalónak érezte volna magát. Unatkozott, és éppen olyan szívesen beszélgetett, akárcsak én.
A gyerekeket észak leghavasabb tájain is lehet tüzes vagy virágos nevekre keresztelni, mint például Prospertina, Jasmine, Carmencita, Désirée — hasonlóképpen az afrikai gyerekek is gyakran kapnak olyan nevet, amely egzotikusnak hat a rezervátum zord világában: Happy, Beauty, Lovely, Weleome. És Gladness. A családi neve az angol "mankind" afrikanizált formája. Gladness Makinda — vagyis az emberiség öröme.
Itt, a hazájában a legjobb földeket a fehérek foglalták el. Kárpótlásul azért, hogy elvették a földjüket, a feketékben felébresztették a lelkiismeretet, meggyőzték őket, hogy adni nagyobb boldogság, mint kapni; megszabadították őket a többnejűség szégyenétől, sőt a házasság minden formájától. A férfi ritkán látott gyermeknemzővé lett, idegenné a családban, amely távollétében rejtélyes módon gyarapodott.
Gladness soha nem látta az apját. De abban a szerencséd helyzetben volt, hogy egy svájci missziós telepen tanulhatott, megismerte a betegségeknek, a betegségek okainak és gyógyszereinek idegen nevét. Mivel a hiánybetegségeknek és a szántóföld hiányának összefüggése tabunak számítolt, a tüdővész és a gyermekhalandóság kizárólagos okát az afrikaiak kiirthatatlan babonáiban keresték.
Gladness és társnői megtanultak olvasni, sebet kötözni és kifőzni a szülészeti fogókat. De ami az ősök tabuit illeti, azokat nem lehetett olyan lendületesen és magától értetődően elátkozni, ahogy azt a fehér tanítók hitték. Erős volt a kísértés: néha-néha kimondhatatlan összehasonlításra vetemedtek az egyes tabuk között, és olyan mélyen hallgattak, hogy az már sunyiságnak hatott.
- A bennszülött szívvel-lélekkel pogány marad. Hitvallása csak locsogás.
Gladness szívvel-lélekkel és teli szájjal nevet, amikor egy öreg nevelőnő így fecsegett az újonnan érkezett novíciának, aki svájci otthonában, gyermekkorában szerette meg a pogányokat, és akinek most ezt a szeretetet a misszió talajába kellett plántálnia. Azt a modern felfogású szeretetet, amely a táplálkozástan alapjait sem hanyagolta el. A novícia sokat tudott a kalóriákról és a vitaminokról, a proteinről és a szénhidrátokról, de amikor a táplálék előfordulásáról került szó, abban a bizonyosságban kellett menedéket keresnie, hogy Isten, aki az ég madarait táplálja, nem engedi, hogy akár egyetlen pogány gyermek is éhen pusztuljon. És ezt rendjén valónak is találta, hiszen Isten szereti az ő kicsinyeit. Fel kellett hát világosítani.
Ó, ha az ember cheeky kaffer* volna, gondolta Gladness, kioktatná az ilyen újsütetű novíciákat, a misszió szűk világából kivezetné őket a rezervátum földecskéire, ahol a kukorica zörgő levelei sorvadoznak, megmutatná nekik a legelőket, ahol egyetlen fűszál sem csillog, és szemtől szembe látnák a jószágot! Napról napra ugyanaz a vigasztalan küszködés a táplálékért — kiszaggatni a füvek gyökereit, a téglaszáraz földről keservesen felszedegetni a kemény gyökérszálakat! A nedvtelen, kopasz inakat. A szétrongyolódó gyökérháló hosszú sávokban szabadon meredezik. A zuhogó eső könnyedén kimossa alóla a földet, s elsodorja a tenger felé. Nyomában vízmosások nyílnak, melyekbe a támolygó barom belezuhan; legjobb esetben a nyakát töri, legrosszabb esetben csak a lábát, és így maga is a pusztuló legelő részévé válik eleven inaival és érhálójával, ellepik a madarak meg a rovarok.
Erózió.
Néhány mérföldnyire a rezervátum határától — lám, ott virulnak a fehérek birtokai. Micsoda termést hoz az a föld, micsoda legelőt talál ott a jószág, milyen pompás a vadászterület! És milyen egészségesek a birtokos gyermekei! Apjukkal együtt kijárnak a földekre, ellenőrzik a fekete munkásokat: vajon gondoskodnak-e jószágaikról, jól művelik-e a földet, az állatok megkapják-e a porciójukat.
Veríték és könny áztatta a novícia arcát, a magasztos feladatba vetett hite a harisnyájával együtt cafattá rongyolódott ezen a kiránduláson. Szennyesen-piszkosan tért haza vecsernyére, s mikor az Isten madarairól és a liliomokról szólt a példabeszéd, a novícia felkiáltott: „A poklok: tüzében égnek!" Az istenkáromlás hallatán a misszió elöljárói azt bizonygatták, hogy a kis apácát napszúrás gyötri, de volt, aki azt mondta, elvesztette a hitét. A novícia tagadta. Hogy elvesztette volna a hitét? Ellenkezőleg: éppen, most talált rá! Most már tudja, mivel táplálkozik. Ő is olyan emberevő, mint amazok, akikre az Úr a szent áldozatot hagyományozta. Európa ellopta és ellopja Afrika húsát és gabonáját.
Afrika gyermekei pedig éhen pusztulnak - és mi gyermekei testét esszük, gyermekei vérét isszuk. Reggel, délben és este elvégezzük a szent áldozatot - a nyilvánvaló istenkáromlást. Van ugyanis a rítusban egy mondat, amelyről az asztalnál és az oltár korlátjánál egyaránt megfeledkezünk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Ha ez eszünkbe jutna, nem feledkeznénk meg arról, hogy megosszuk kenyerünket. Táplálnánk testvérünket, és nem falnánk fel. A szentáldozás emlékeztető lenne, nem pedig s formaság.
Szigorú határok szabják meg, hogyan értelmezzük azt, hogy az ige testté vált, s hogy egy falatnyi kenyér valakinek a teste lehet. A novíciát tehát hazaküldték Európába — lelki gyógykezelésre.
Gladnesst is el kellett távolítani a missziós telepről. De nem azért, mert a kis apácát meg nem engedett tereptanulmányokra csábította — hanem mert őt is elcsábították, csakhogy a hagyományos módon.
- Adja isten, hogy fiú legyen! — mondta Gladness anyja, akit a szégyen ölt, mert csak lányokat szült. - Még elfelejtem, milyen is a férfinépség, ha nem adsz nekem egy fiúgyereket.
Csak egy valaki szégyenkezett a házasságot megelőző terhesség miatt: Gladness pogány hagyományokat tisztelő nagyanyja. Ha megtörtént, hogy egy zulu nő esküvő előtt teherbe esett vagy mint feleség három évnél sűrűbben szült, nagy lármát csapott. Az ő idejében bezzeg tudták, mi illik. Akkor értették a szerelem módját. A fiatalok örömet leltek egymásban. Ügy bizony: játszadozhattak, hancúrozhattak bátran. De ezek a keresztény csirkefogók mindenre rámondják, hogy bűn. A tudatlanság pedig sötétségbe taszította a fiatalokat: nem is látnak egymásban csak csupa veszedelmet — ezért aztán úgy éri őket a terhesség. mint a villámcsapás. Nem tisztelik az ösztönt, nem tisztelik a gyereket, játszadozni sem tudnak már, dönteni sem tudnak a maguk dolgában. Barbárok ezek a keresztények, mondogatta az öregasszony, olyan bosszantóan kellemetlen lett minden, hogy semmi kedvem tovább élni.
Gladness túltette magát minden pogány és keresztény szokáson, és merőben természetes dolognak fogta fel állapotát. Szerette Sidont, és biztos volt abban, hogy örökké vele élhet, még ha nem is háltak az ifjú házasok kunyhójában, s nem is jutottak el egymás megismeréséhez. Vágyódott Sidon után, akár az anyja Gladness apja után, és esze ágában sem volt, hogy beleképzelje magát anyja sorsába. Ugyan mi vehetné el tőle Sidont, ha egyszer összeházasodnak?
Gladness nagyanyja kijelentette, hogy Sidon csak hat tehénért vásárolhatja meg a lányt, Gladness anyja már megelégedett volna egy tehénnel vagy két kecskével is. Sidon bizonykodott, hogy hat tehén sem sok a menyasszonyért — de sajnos haladékot kell kérnie a fizetésre. Manapság szegény a vőlegény, a lobolának, a menyasszonypénznek már semmi jelentősége; ezen csak az agyalágyult ősanyák keseregnek. Sidon leverte a cölöpöket az anyja kunyhóinak körében, nővérei meg fűzfavesszőből, sárból és szalmából esküvőig felépítették a lakóhelyüket. Gladness egy darab kukoricaföldet művelhetett.
Rebecca, Sidon anyja, csak úgy potyogtatta a gyerekeket. Férje távollétét nem a megélhetés gondjaival magyarázta; belenyugodott, hogy a maga útját járja, hisz férfiúi ereje teljében van; neki már semmi szüksége rá, annyi gyereket csinált neki, amennyit csak világra tudott hozni. Rebecca megvetette azokat a magányos anyákat, akik tehetetlenül várják „a családfőt", és képtelenek gondoskodni a gyerekek házasságáról meg egyéb, férfimunkának tartott dologról. Ő bizony nem tett lakatot a szájára.
Miért fizessen Sidon lobolát, amikor ingyen is megkaphatja Gladnesst? Persze a maga lányaiért Rebecca megkövetelte a jegyajándékot, körömszakadtáig harcolt érte, mielőtt beleegyezett volna a házasságba. Így aztán állatállománya nőttön nőtt; legelő híján a jószág egyre soványabb lett, de azért mégsem tudott lemondani egy rossz tehénről sem. A lányainak meg ügyelniük kellett arra, hogy egyetlen unoka se menjen veszendőbe, nem kerülhettek idegen falvakba. A kisgyerekek többnyire véznák, könnyen pusztulnak, igy hát minél több gyereket kell kívánni, hogy maradjon is belőlük. Sidon, akárcsak a vők, a fehérek birtokain dolgozott, havonta egy vagy két szombaton hazajött az asszonyt és gyereket megnézni — már amíg bírta a hosszú gyaloglást.
Folytatjuk!
* Pimasz kaffer (angolul); szokványos dél-afrikai szitok
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
