Sara Lidman, 5. rész, 6.rész, 7. rész

8. rész

Megkérdezem Igort, próbáljuk-e ki az új síneket a villanyvasútban. Nem felel. Gladness csípőjén lovagol, könyörög, hogy a batyuiban cipelgesse a hátán. Most már a kevésbé jó eszközökhöz kell folyamodnom, de nem tűrhetem, hogy Igor továbbra is megalázzon.

Svédül mondom neki, hogy soha nem lesz nagy, ha továbbra is ilyen kisgyerekesen játszik. Hát már nem szereti Aput? Talán hazudott, amikor azt mondta az idegen néninek? Apu egész héten kulizik, hogy vasárnap együtt lehessen a fiával, de Igor úgy látszik, azt szeretné, ha Apu ilyenkor is dolgozna.

Lehet, hogy Gladness érti, amit mondok, az afrikaiak könnyen megtanulnak egy nyelvet, mint valami dallamot; annyit azonban elérek, hogy Igor kikászálódik Gladness öléből és odajön hozzám. Akaratosan toporzékol, ezért meg kell szidnom. Ez a hála, hogy új síneket kapott? Ne tudná, hogy egész Joburgban nincs még egy négyéves gyerek, akinek nagyobb játékkészlete van, mint neki? És Igor mégis durcáskodik! Azt hiszi, hogy Naomának van akár egyetlen játéka is? Mire Igor kézen fogja a kislányt, elvonszolja a hálóba, és megmutatja neki a kincseit. Zulu nyelven beszél, csak azért, hogy bántson engem. Ügyes fickó az én fiam. Hányszor kell megcsodálnom azért, ahogy kitol velem! A két gyerek összetart és érti egymást. És éppen ez a veszedelmes: megértik egymást. Igor még olyan fiatal, könnyű rávenni, hogy következtetéseket vonjon le abból, amit ért.
 

Az ablakhoz ülök, a karosszékbe, és azon töprengek, hogyan is lehetne és hogyan is van mindez. Egyszer, még a kezdet kezdetén, megkérdeztem Gladnesst, hogyan is tud olyan jó lenni Igorhoz, hiszen nem az övé. Nem érezte bóknak. - Ti fehérek, olyan furcsán beszéltek - mondta -, mintha az embernek tulajdona volna a gyerek. - Máskor meg: Ha minden felnőtt látná a kóbor gyerekeket, nem volna elhagyott gyerek, és egyetlen felnőtt sem mondaná magát gyerektelennek. - Ez a biztonság, amelyet kiskoromban kellett volna magamba szívnom, most jobban nyugtalanít, mint valami fizetési meghagyás vagy fenyegetés. Ha Igor nem teljesen éntőlem függ, akkor semmi létjogosultságom.
 

Soha nem akartam Gladness-szel lefeküdni, és ő sem incselkedett velem ennek érdekében. Viszont megfogott egy egyszerű kijelentése. Gladness „lakással" szegődött el; megkapta a padlásszobát, és semmi okom nem volt arra, hogy ott körülnézzek. Nem is tudom, miért mentem fel hozzá először; mosásról lehetett szó, vagy ilyesmiről. Ott ült a ferde tetőablak alatt az újságpapírral letakart asztalnál, az asztalon ébresztőóra meg egy flaskában néhány viaszrózsa. Megkérdeztem, miért nem gyújt villanyt. Azt felelte, itt nincs világítás. Mondtam, magányosan érezheti magát a sötétben. Azt felelte, dehogy. Ahogy ott álltam a sötétben, egy holdsugár szivárgott be az ablakon, meg az utcai lámpák visszfénye - a szeme fehérje fogta fel ezt a derengést, meg a foga, meg a kötény fehér mellrésze. Újra megkérdeztem, hogy is nem lesz búskomor a sötétben, mire elnevette magát, lehajtotta a fejét, kezét a mellére tette és kijelentette: Gladness is in me ...*
 

Meg kellett kapnom, kapnom kellett ebből az örömből. Ahhoz, hogy a lopásnak értelme legyen, szegénytől kell lopni, onnan kell elvenni, ahol észreveszik a hiányt. De őrizetlen gyümölcsfa volt, s engem levert a gazdagsága! A törzs meg se rezzent, éppen csak a lombját borzoltam meg, s mámorosan el tántorogtam. Mégis újra fel kellett mennem hozzá; kíváncsiság hajtott, inkább a nevét fürkésztem, semmint a testét. Vajon a „Gladness" fedőnév haszontalan húsa volna a gyümölcsnek, melynek sós a magja, ígéret volna, mely a magot védelmezi?
 

Egyszer megleptem Igort: álmában Gladnessről motyogott, s gyakran ismételgetett egy szót: Thokozile. Megkérdeztem tőle, mit jelent ez a szó, mire válaszul elvörösödött. Megkérdeztem Gladnesst: mi az, hogy Thokozile? Elfordította a fejéi, s azt felelte: - Ez a belső név. Rám nézett, s én  ijedten hallgattam, mert piruló arca harsányfeketén csillogott. És én engedtem, hogy ez az iszonyatos pogány nő szoptassa Igort!
 

Napvilágnál soha egyetlen szóval nem utalt arra, hogy emlékezne látogatásaimra, még kevésbé kezdett bizalmaskodni, amikor amolyan lányok kerestek fel. De mikor a biztonság kedvéért, nehogy elkapassam, élesebbre vettem a hangom, akkor ha valamelyik nővérével angolul beszélt telefonon, olyan hangosan gúnyolt, hogy minden szót hallanom kellett.

A fekete lányok nem tudják lemosni magukról a vádat, hogy lopják a kockacukrot. De Gladness csak nevet: — Hohó! Hagyd csak a missust, ássa el magát a cukorban! Mihez is kezdenél ilyen finomsággal! Csak a fogad romlik a kockacukortól. Hogy miért? Mert az a fehéreknek való nyalánkság! Hogy nincs pénzed? Minek neked a pénz? Hiszen te fekete vagy! Nem szégyelled, hogy ilyen hálátlan vagy a missushoz, aki meg akar nevelni? Húgocskám, ne légy cheeky kaffer. Pénz kell? Akkor keress más munkát! Például cukorültetvényen. Állítólag ott egy halom pénzt lehet keresni. És ha szorgalmas vagy és hálás, meglehet, havonta kapsz is egy negyedfont kockacukrot…

Néha megpróbáltam úgy ingerkedni vele, mint a „rabszolga rabszolganőjével" — sokan így nevezik az afrikai nőket. - Ti, nőszemélyek alighanem irigylitek a férfiakat. Ugye, Gladness, ha választhattál volna, akkor inkább férfi lennél? És Gladness felvette azt a mit sem értő képét. - Ismerd csak be! Jobban ínyedre lett volna! Egyszerűen leteperni a tyúkokat, és teljesen szabadnak lenni... Nem értett semmit vagy csak adta az ostobát.
- Mondd egyetlen előnyét is annak, hogy nő vagy - ingerkedtem.
 

Kinézett az ablakon, és komolyan felelt: - Csak mint nő tudom őt úgy szeretni és tisztelni, ahogy megérdemli. Kire gondolhatott ő, akit elhagytak? Irma helyeselte volna a válaszát. Irma, aki szeretett és tisztelt engem, és csakis engem. Miért haltál meg, Irma? Miért nem tudsz feltámadni és megvédeni? Miért engeded, hogy szégyent hozzunk önmagunkra az egész világ előtt? Gladnesst soha nem akartam. De most elbocsátom. Mehet. Magam akarom nevelni a fiamat. Gladness elrontja, magához köti, hamis irányba tereli. El fogam vinni Igort egy óvodába, ahol néhány órát fehér gyerekekkel játszhat, amíg én dolgozom. Esténként velem lesz, együtt eszünk, csak mi ketten. Mindig idegen nők és más gyerekek veszik majd körül, s annyira változékony lesz a világa, hogy végül már csak egy állandó marad benne...

Folytatjuk!

  *   Öröm lakik bennem (angolul)
 

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella. 

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman