Sara Lidman, 6.rész, 7. rész, 8. rész

9. rész

Hallom, ahogy Gladness terít a nappaliban: lassan motoz. A benne élő Afrika tudja, mennyire ingerli ezzel a ritmussal a bennem élő Európát, ezzel a hullámzó nyugalommal, amelyet csak akkor lehet megzavarni, ha maga is akarja. Félek, hogy Igor rendetlenkedni fog az asztalnál, ezért meg is mondom neki, hogy az asztalnál nem tűrök semmi ricsajt, megkövetelem, hogy tisztességesen egyen és Apu nagy fia legyen.

Rám néz, nem felel. Istenemre, reszketek a fiú büszkeségétől; a padlón csúsznék eléje. Naomával együtt beleül a vörös fotelba, a kislánynak odaadta a plüsstigrist, magának megtartja a teddymackót. Naoma komolyabb, mint az anyja, nagyon kevés fehér emberrel találkozott, így nem tudhatja, mennyire tele van a világ olyan erőkkel, amelyeket el kell űzni. Finom a nyaka - ez az afrikai nő szépségének jele -, a sok kukoricától sem vastagszik meg. Madár az ágon - billegeti a fejét, biztosan érzi, hogy éppen úgy szeretik, akár csak Igor. Nagyon is törékeny a karja, és az erdőben jár a csörtető medve — az öreg Karlfeldt*  verse összeszorítja a szívemet.

Gladnessnek nem volt joga, hogy idehozza ezt a gyereket. Amíg az ember nem látja a gyerekeket, pompásan megférnek a „faji probléma" szóban, de amint látjuk őket, máris van karjuk, és lábuk, és szemük, és mindenféle emberi ismertetőjelük, s az ember ítélete máris megrendül. A lányka ott ül a fiam, Igor mellett, és kétségtelen, hogy a fiam tömzsisége otrombának hat az előkelő karcsúság mellett. Pedig csak a hiányos táplálkozás teszi. De hát honnan veszi az ínség ezt a magas igényességet? A lányka tekintete oly távolian csillog, mintha a kenyér nem táplálék volna a számára, hanem valami szent rejtély.

Igor bőg és lármázik az asztalnál. A porhanyó húsból a szájába tömök egy falatot, rágni kezdi. De a szája egyetlen dachadjárat, nyelvével addig forgatja-tologatja a húsdarabot, amíg az kiszárad, megkeményedik, és meg kell engednem, hogy kiköpje. Megszégyenít Gladness előtt, aki felszolgál nekünk. És amint vége ennek az örömtelen étkezésnek, Igor kirohan a konyhába, és Gladness-szel meg Naomával együtt a kutyának való húsból eszik, és hallanom kell, milyen jól érzi ott magát.

Bizonyos dolgokra nem szívesen emlékszik az ember. Például Gladness tekintetére, amikor felmondtam neki; ahogy egy darabig mozdulatlanul állt, aztán csak bólintott, nagyon-nagyon messziről, egy másik évszázadból. A múltból? Nem, a jövőből, generációkkal későbbi időből. Egy asszony bólint az unokájának, miután felolvasott neki valamit egy történelemkönyvből: „Bizony, kicsikém, valóban így történt, de azért nem szabad gyűlölködnöd. Bizonyára nem tudták jobban csinálni. Most már nem fordulhat elő ilyesmi. De ez oly régen történt. Akkor mások voltak az emberek. Nem láttak tovább az orruknál."
Ha pár napon belül nem kap más munkát, és a rendőrség rájön, hogy kellő ok nélkül tartózkodik Joburgban** vagy Cassandratownban, akkor visszazsuppolhatják a natali rezervátumba. De én jó bizonyítványt adok neki, és megjelenése önmagáért beszél — ha akarja, már holnap kaphat új helyet.  

Irigylem helyzete egyszerűségét. Megkárosították, kifosztották. Ez nyilvánvaló. Ezt a vak is látja. És engem? Engem is megkárosítottak, de engem nem vesznek körül hozzám hasonlók, akiknél menedéket találhatok. Senki nem látja a nyomorúságomat. Belefáradtam abba, hogy Gladnesst lássam. Ezrével vannak a hozzá hasonlók. Az én hibám, hogy a bennszülötteknek nem lehetnek szakszervezeteik, és hogy oly alacsony a bérük? Eggyel több vagy kevesebb az igazságtalanságok sorában, igazán nem számít.
Csak a járandóságát fizetem ki, többre nincs pénzem. Igorra kell gondolnom, és különben sem szabad egy nőt kurvának tekinteni, csak azért, mert bennszülött.

Felajánlom neki, hogy kocsin hazaviszem, bár nekem, mint fehérnek, tilos behajtanom a bennszülött-negyedbe. Ha a zónahatáron feltartóztat bennünket a rendőr, engem biztosan átenged Igor miatt, hiszen a gyerek miatt aligha gondolhatja, hogy ismeretséget keresek egy olyan városnegyedben. Ha a rendőr nemet mond, akkor nincs segítség, Gladnessnek és Naomának ki kell szállnia. De legalább megkíséreltem, hogy az ő érdekükben szembeszálljak a törvénnyel. Hamar összecsomagolja a batyuját; bármily kevés is a holmija, a kartondobozok majd szétpattantak, madzaggal kötözte át őket; épp úgy fest a málhája, mint a harmincas években a szolgálólányok kartondobozai, amikor faluról, Gocksjőből vagy Missentráskből feljöttek a városba.  

És Igor, az én zsarnokom azt mondja, hogy a teddymackó és a plüsstigris legyen Naomáé. Ránézek: hát nem az ő öreg Apujától kapta ezeket a játékokat? Dacolni akar velem, dühösen néz vissza, ám van egy gyengesége, és ez ellene dolgozik: a könnyei - nagyon könnyen előtörnek belőle dühében is, szomorúságában is. Pontosan olyan, mint én voltam gyerekkoromban. Hogy megedzem, a szemrehányást néma kötekedéssé változtatom. Elég, ha bizonyos módon nézek rá, már annyira ismer, hogy tudja, mit akarok. Férfiúvá kell nőnie - ezért már gyerekkorában tudnia kell keménynek lenni. Az én fiam ne legyen puhány, akit bárki orron fricskázhat. Ekkor felkapja pisztolyát és rám szegezi: - l'll shoot you it, dad *** - Hosszú szempillája könnyben ázik. De el kell ismernem, hogy ez férfibeszéd volt, és fékezem csodálatomat. nem ölelem meg, hanem zavartalanul hagyom dühöngeni, sőt növelem is dühét, mert felkacagok, amitől toporzékolni kezd, és most svédül rikácsolja, hogy lelő. Ki sejthetné, mekkora erőfeszítésembe kerül ilyenkor, hogy meg ne vigasztaljam.

Amikor el akarunk helyezkedni a kocsiban, újabb jelenetet rendez. Megkérdezem tőle, akar-e férfi lenni, és a vezető mellett ülni, vagy olyan akar lenni, mint egy lány. Nem hajlandó beszállni, fogja mindkét kilincset, csak áll és visít. Gladness és Naoma már helyet foglalt a hátsó ülésen, egy szót sem szólnak. Máskor Gladness úgy szokta megoldani az ilyen viszályt, hogy kinyújtotta a karját, és Igor megbújt kellemes rejtekében.

De Gladness most visszavonult, névtelen asszonyi felhővé  változott. Ebben a  pillanatban olyan öreg, hogy minden gyerek azzá az egyetlen gyermekké válik, aki ott ül mellette; Gladness nem tudja a nevét, hogy ki hozta a világra, számára most ő jelenti a világ minden gyerekét. Ha akar tőle valamit, ő nem vonakodnék, de a karját nem nyújtja ki. Így megöregedett Gladness ezen a délutánon. És huszonhét esztendős.  

Igor viselkedése sértő, és már arra gondolok, megkérdezem tőle, netán itthon akar-e maradni, ahelyett hogy eljönne velünk Cassandratownba? De mikor észreveszem, hogy Gladness milyen messze jár tőlünk, és nem törődik a diadalával, szólok Igornak, üljön be a női szakaszba. Akkor minden erejét összeszedve becsapja a hátsó ajtót, de azt még így sem sikerül becsuknia - és beül mellém az első ülésre.  

Cassandratown, öt óra. Útburkolat nincs, a porhanyós talajon csak nehezen lehet előbbre jutni. Az égbolt nagy, és kegyetlenül ragyog. A legyek rettenetesek. Sehol egy fa, cseppnyi víz, iszonyatos szomjúság uralkodik mindenütt. Egy poros szőrű tehén - unalmában a lába is elmerevedett - füvet keresgél a vörös porban. Talál is egy-két szálat, de azok olyan élesek, hogy megvágja rajtuk a nyelvét - Afrika füve. Kószálnak arra kutyák is, gőgösen keresgélnek, ez a kutyák sajátossága a megaláztatásban is: a hulladék pótolja számukra az emberi gondoskodást. Rengeteg a tyúk és a kakas. Ezek az állatok látszólag jól érzik magukat: annyi mindenben lehet kapirgálni.

Folytatjuk!

*   Erik Axel Karlfeldt, svéd költő (1861-1911)

**Johannesburg.

*** Lelőlek, papa! (angolul)

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella. 

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman